2015. május 30., szombat

71. Fejezet: Aggie szülinap 3. rész

A lámpások elengedése után, Niall még mindig a kezemet szorította, mint egy kisfiú az anyukája kezét egy nagy áruházban, hogy el ne vesszen, de hamar észbe kapott, hogy ez talán mégsem olyan jó ötlet, így elengedte kacsóimat, majd egy „bocsáss meg” pillantás kíséretében elsétált abba, az irányba, ahonnét az előbb érkeztünk. Félve néztem távolodó alakját, tudtam mekkora fájdalom neki, az, hogy nem engedem magamhoz közel, de így helyes. Ha velem maradna, biztosra veszem, hogy csalódna az életében az álmaiban. Nem vagyok rá képes, hogy vele legyek azzal a tudattal, hogy elrontottam az életét.



Amint ráeszméltem, hogy mit is csinálok, kicsit, de nem feltűnően megráztam a fejem és vissza is léptem a faház melegébe, ahol muszáj volt egy kicsit megpihennem, mert ha még egy percet kellett volna állnom, biztosan összeesek. gy volt alkalmam végignézni a barátaimon. Claudia és Harry úgy láttam még mindig nem döntötték el, hogy mit is szeretnének magukkal kezdeni. Hát, ha ők nem, majd akkor én veszem kezelésbe itt a dolgokat. Igaz a nagyim, mindig azt mondta, hogy csúnya dolog mások dolgába ütni az orromat, de ha úgy vesszük, nem is kontárkodok bele az életükbe, csupán ez baráti segítség a részemről. Amikor alkalmasnak éreztem az időt, átkaroltam, mind a kettőjüknek a karját és azt mondtam, hogy szeretném, ha eljönnének velem sétálni. Persze, nem kellett sokáig győzködnöm őket, mert előadtam, hogy rosszul vagy és muszáj kimennem a friss levegőre. Jobbomon Hazz-el, balomon pedig Clo-val sétáltam el egészen a tóhoz, ahol rávezettem őket a tó egy kisebb kiugró stégjéhez, majd eljátszva azt is, hogy bent felejtettem az üdítőmet, magukra hagytam a kis gerlepáromat, hát ha végre rájönnek arra, hogy nem tudnak egymás nélkül létezni. Pár perc alatt vissza is értem a tornáchoz, és onnét lesekedtem, amikor egy hang megijesztett.



-         Aggie, ez nem volt szép! Niall hangjára összerezzentem és úgy lapítottam, mint, aki halálos bűnt követett el. Ő lazán, egy fának volt támaszkodva, és onnan figyelte az akciómat.
-         Niall! A francba is! Tudod, hogy megijedtem? Kiabáltam suttogva.
-         Bocsánat, de tulajdonképpen mit szeretnél elérni? Ekkor a tőlünk madártávlatban körülbelül 10 méterre álldogáló pár felé biccentette  a fejét.
-         Ezt, te nem értheted! Ezek női dolgok, jobban mondva női megérzések!
-         Mióta csaptál fel kerítőnek? A drágám úgy mosolygott, hogy legszívesebben letöröltem volna az arcáról a vigyort. Mégis, mit ért ő a szerető szívekhez? Nekem van hozzá szemem, még szerintem ezt Ni, nem mondhatja el magáról.
-         Tudod mit? Fogadjunk! Néztem rá halálos nyugalommal, és komolysággal.
-         Jó, de csak ha én szabhatom a feltételeket! Tett egy lépést irányomba.
Annyira hittem magamban, hogy gondolkodás nélkül bólintottam.
-         És mi lenne  a feltétel?
-         Szóval, ha összejönnek, akkor te nyersz, ha nem, akkor pedig én. Ha én nyerek, velem kell töltened egy teljes napot, ha pedig neked lesz igazad, elviszlek Disnyland-be! Mind a kettőnk jól jár. Ha benne vagy, kezet rá!
Kikerekedett szemekkel hallgattam végig az ajánlatát, megőrizve magabiztosságomat, ráztam vele kezet, mert szent meggyőződésem volt, hogy biztos utam van Disnyland-be.
-         Már meg van a terv, hogy mit csinálunk majd abban az egy napban. Súgta a fülembe.
-         Oh-ho-ho, álljon meg a menet! Tettem mellkasára kezemet. Szerintem, veheted is a jegyeket! Ha lenéznél, látnád, hogy alakulnak.
-         Jól van Aggie, majd meglátjuk! Előbb utóbb úgy is kiderül.
-         Így van! Addig is visszamegyek, és kiélvezem a születésnapi partymat. Amint, azonban léptem, Niall kezei elkapták a csuklómat, így megakadályozva, hogy mozdulni tudjak.
-         Agg! Megtisztelnél azzal, hogy nekem adod az első táncodat? Csúsztatta le csuklómról kezét, a tenyerembe.
-         Szívesen! Az agyam akármennyire is ellenkezett ellene, a szívem annál hevesebben dolgozott. Lágyan átkarolta a derekamat, még én nyakába helyeztem karjaimat, és így adtuk át egymást a zene ritmusának: https://www.youtube.com/watch?v=450p7goxZqg
Közben, sokszor éreztem, azt, hogy megnyugtatóan simogatta a hátamat, vagy csak egy pillanatra is, csókot, hintett nyakamba.



Én viszont annyira feszült, és ideges voltam a jelenlétében, hogy meg sem várva azt, hogy a szám befejeződjön bontakoztam ki öleléséből, és nagy léptekkel tértem vissza Liz és barátja társaságába, ahol biztonságban éreztem magamat.
Az este ezután gyorsan telt, az állapotomra való tekintettel, a buli nem tartott tovább éjfélnél, így miután mindenki távozott, csak páran maradtunk pakolni. A szüleim, Liz és a szülei, Liam, Louis, Niall és Sophi, és pár biztonsági ember. Nocsak, lehet, hogy már holnap megkapom a belépőjegyeimet? Clo-nak és Hazz-nek semmi híre nem volt. Dörzsöltem is a tenyerem, hogy végre valami nekem is összejöhet az életben.
Kezdtem egyre fáradtabbnak és kimerültebbnek érezni magam, de még sok dolgunk volt, nem akartam, hogy a szüleim csináljanak meg mindent, segíteni akartam, de anya erősködött, hogy haza kell mennem. Persze Niall szívesen ajánlkozott, hogy hazavisz, amelynek anya sem látta akadályát. Miután senki sem ellenkezett, hogy Ni legyen a sofőröm, összezsugorodott gyomorral szálltam be, a már jól ismert Range Rover-be.
Nem akartam hozzászólni, nem akartam, hogy hozzám érjen, csak haza akartam érni, és hosszú idő után először aludni a régi ágyamban.
Út közben, persze muszáj volt irányítanom, hogy valahogy hazakeveredjek, hirtelen egy GPS-é váltam, aki Alfriston szakértő.
Ahogy a házhoz értünk, Niall felajánlotta, hogy segít, amíg kényelembe nem helyezem magam, de én minden erőmmel csak visszakozni próbáltam, aztán belegondoltam, hogy ez mérhetetlenül bunkó dolog a részemről, és nem bánhatok vele úgy, mintha egy idegen lenne az életemben.
-         Hát, köszönöm a fuvart, majd egyszer valahogy meghálálom! Nézegettem minden felé, csak azon imádkoztam, hogy a mellettem ülő fiúra ne essen a tekintetem.
-         Semmiség Agg!
-         Akkor, jó éjt! Szálltam volna ki az autóból, amikor a jobb lábam megcsúszott a küszöböm, amelyet én egy hangos sikkantással jeleztem.
-         Aggie, minden rendben? Szalad Niall az oldalamra, és vett ki a kocsiajtó közül, ahol eddig támaszkodtam.
-         Persze, jól vagyok! Csak rosszul esett. Húztam a számat és közben nevettem, de még milyen jóízűen nevettem.
-         Aggie? Fogta Ni kezei közé arcomat.
-         Csak azon nevetek, hogy nálam szerencsétlenebb lány nem létezik a Földön. Kapkodtam a levegőt, és sírtam, könnyeim, csak úgy záporoztak lefelé az arcomon, mintha egy hegyi forrás patakjaiban zúdulna  a víz.



-         Azért, ezt így nem jelenteném ki Agg, hogy te vagy a legszerencsétlenebb lány. Mégis hány embernek adatik meg, hogy velünk dolgozzon? Erre  a kijelentésére elhúzódtam mellkasától, és az arcába nevettem.
-         Ez egyáltalán nem volt olyan beszólás, hogy már pedig én vagyok a főnök, meg én vagyok a király és örülhetsz ha a barátom vagy! Utánoztam, nagy mély dörmögő hangon. Hirtelen nem tudtom, hogy mi ütött belém, de egyfolytában nevethetnékem volt. Nem dereng, hogy sokat ittam volna, magamban elkönyveltem annak, hogy így dolgozom fel, ha Niall a közelemben van.
-         Ha megnyugodtál, akkor bekísérlek a házba, rendben?
-         Jól van, megnyugodtam! De ez olyan vicces…
Az ajtónál is ácsorogtunk vagy fél órát, mire megtaláltam a kulcsaimat. Aztán, amikor benyitottam és felkapcsoltam a lámpát, megrohamoztak az emlékek, hiszen ezek elől menekültem Londonba és most újra szembesülnöm kell velük. Bár a rossz dolgok mellett akad rengeteg boldog pillanat is az életemben, amely ehhez a ház falaihoz köthető. A születésnapok, a bújócskacsaták Liz-el, a nagy párnacsatáink, beszélgetéseink, ha ez a hát beszélni tudna... Előbb még úgy nevettem, hogy a könnyem is eleredt, most azonban úgy érzem, hogy  a könnyeim, nem a sok nevetéstől folynának a megszokott útvonalukon, hanem sokkal inkább a titkoktól, félelmektől, bánattól, mindattól, amit e házban átéltem.
-         Agg?
-         Jól vagyok! Kérsz valamit inni esetleg? Igaz ezer éve jártam itthon, úgyhogy nem tudom van-e valami innivaló, tártam ki a hűtő ajtaját.


-         Egy pohár víz is megteszi!
-         Nem úgy megy az! Nézd, van friss narancslé! Ráztam meg a dobozt, amit kiemeltem a hűtőmasinából.
-         Nem értelek Agg! Fürkészte arcomat, amíg én a már előkészített poharakba öntöttem a  friss nedűt.
-         Mi olyan furcsa? Idegességemben azonban remegett a kezem, így az egyik pohár tartalmát, úgy ahogy volt, ráborítottam szegény Niall-re.
-         Istenem, ne haragudj! Pillanat, és hozok törülközőt! Elszaladtam a konyha mellett lévő földszinti fürdőbe, és kikaptam egy nagy kék törülközőt a szekrényből.
-         Tessék, itt is van!
-         Semmi baj Agg, csak kérlek ülj le vagy feküdj le, mert félek, hogy ha így folytatod baj lesz!
-         Akkor lefekszem! Indultam meg Ni-vel a nyomomban, a szobám felé.
Itt még több emlék és fájdalom várt rám, már nem nagyon akaróztam ebben a szobában, és ebben az ágyban aludni, de hogy elhitessem Niall-el, hogy minden rendben van, lefeküdtem.
-         Megyek is Agg, nem akarlak zavarni!
-         Várj, Niall, kérlek, ne menj el! Szinte ráordítottam szegény fiúra, aki megszólalni sem tudott, úgy meglepődött magatartásomon.
-         Aggie? Mi baj? Lépett vissza a szobám ajtajából, és ült le az ágyam szélére.
-         Ne menj el! Sírtam el magam.
-         Jól van, nem megyek, ha ezt szeretnéd! Csak áruld el, hogy mi a baj, mert nem tudok segíteni.
-         Légy itt velem, nem kérek mást, nem akarok magamban lenni!
A Manó, hogy megnyugtasson, ugyan úgy mellém bújt, mint a kórházban tette, majd ráhajtottam fejem mellkasára, be hunytam szemeimet, és a szívemnek oly kedves dallamra aludtam el, amelynek percenkét 72-es ritmusa van, de ez a ritmus különleges, mert egy különleges fiú kelti életre.








2015. május 27., szerda

70. Fejezet: Aggie Szülinap 2. rész

Sziasztok Drágák!
Itt is van az új fejezet, de hagyj kérjelek arra titeket, hogy valami visszajelzést adjatok. Nagyon fontos lenne, hiszen, miattatok csinálom és ez nélkül elég nehéz. Nem szabok komment határt, meg nem fenyegetőzök, hogy addig, amíg nem lesz ennyi meg ennyi komi addig nem is hozom  a fejezeteket, mert semmi értelme és mindig is ellene voltam. Csak tényleg abból a szempontból lenne számomra fontos, hogy miben fejlődjek, mit javítsak, mi tetszik és mi nem.. Persze, ha csak nem túl nagy kérés :)
Köszönöm<3 Jó olvasást és szép estét kívánok! Puszi: BR <3

Ismerős helyeken, és utakon autóztunk, ám egyszer csak, minden ismeretlenné vált számomra. Láthatólag Ni ismerte a járást, nem mutattam, de kissé elkezdtem aggódni. Mégis, mi ez az egész? Amiért, el kellett hoznia a szülővárosomba. Nem értettem, hogy mi is történik körülöttem, talán az érettségi előtt sem féltem ennyire.
Ám, ijedségem, hamar elszállt, amikor pár kis pislákoló fényt pillantottam meg, egy tisztás mellett, ahogy közelebb értünk, már tisztán láttam, hogy a pislákoló fények, lámpások voltak, amelyek az út két oldalán sorban voltak rendezve, valahová vezetve, az idetévedőket. Még sosem láttam ennél szebbet, talán azért vélekedtem így, mert mindez az enyém volt.


-         Kisasszony, szabd kérnem a kezét? Niall jelent meg előttem, kezeit kinyújtva felém, hogy segítsen kikászálódni a kocsiból.
-         Köszönöm! Majd ismét, olyan finoman és gyengéden ért hozzám, mint egy fél órával ezelőtt.
-         Niall, ez gyönyörű! Csak mosolyogni, és dadogni tudtam a látottakon.
-         Sh! Ekkor egy fekete kendőt húzott elő zsebeiből.
-         Ugye, nem azt szeretnéd, amire én gondolok, hogy én nem szeretném? Várj! Miket beszélek? Nevettem kislányos zavaromon.
-         Semmi baj nem lesz Agg, bízz bennem! És ez a két szó, megváltoztatott mindent egy pillantás alatt.  Ahogy mondta, ahogyan a szemembe nézett, tudtam, hogy csak jó lehet az, ami most történni fog velem. Engedtem, hogy szemeire kösse a kendőt, így bízva rá magam.
-         Szóval, most, hogy „vak” embert csináltál belőlem, elmondod mire volt jó?
-         Majd kiderül! Közben tudtam, mikor ezeket mondta, mosolygott az orra alatt. – Akkor indulhatunk?
-         10 perccel ezelőtt azt mondtam volna, hogy egy úton se még egyszer, de most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis mit találtál ki.
 Így, hát elindultam, életem eddigi legizgalmasabb sétája és estéje felé, egy olyan fiúval, akire szívvel rábízom az életemet.
Séta közben, én szerettem volna beszélgetni, és kérdezgettem, hogy mi fog várni a leveszem a kendőt, de néma hallgatás volt a válasz.
Csak körül belülre tudtam megsaccolni az időt, hogy mégis mennyi ideje sétálhattunk, számításaim szerint 5 perce lehettünk úton, amikor hirtelen ismét világos lett minden. A lábaink mellett pedig még mindig a kis lámpások sorakoztak, és egy átriumban találtuk magunkat, amely oszlopai megannyi kis lámpával voltak kivilágítva…
 Előttünk pedig egy faház rajzolódott ki, nagy üvegteraszával. – Nem tudom, hogy mit is mondhatnék! Fordultam Ni felé.


-         Várj, segítek a lépcsőn! Lépett közbe, amikor a lábam az egyik lépcsőfokra helyeztem.
 Amikor pedig kitárult előttem az ajtó, csodálattal pásztáztam végig a társaságot, akik a helységben tartózkodtak, de amint leesett, hogy miről is van itt szó, beljebb léptem, és már át is öleltem az első embert, aki az utamba került. Nem kellet nagy ész, hogy rájöjjek, hogy ezt nekem szervezték, a családom és a barátaim. Itt voltak anyuék, Lizzy, az ő szülei, a fiúk, persze Zayn most is hiányzott, Louis-val eljött Lotti is, Harry-t pedig a nővére kísérte el Gemma, akit még nem ismerek személyesen, de pont olyan gyönyörű, mint amilyennek Hazz leírta, és persze Elli-ről és Sophi-ról se feledkezzek meg. Amikor beljebb lépkedtem, ámulattal tapasztaltam, hogy Clau és Josh is itt van, és a gyermekkori barátaim közül is sokan eljöttek, valamint Dr. Hale gyönyörű mosolyával is találkoztam a tömegben, akit a férje kísért el.  Pár cirkáló biztonsági embert is vélem felfedezni, akik bizonyára a fiúk biztonságát hivatottak védelmezni. El tudom képzelni, hogy mennyi előkészület kellett ahhoz, hogy most mind a 4 fiú itt lehessen velem, hiszen röpke fél évig, én is a részese voltam az életüknek. Bár, gondolom Paul szervezte a védelmet, mert nem kaptam hírt még arról, hogy meglenne az utódom.
Szép sorban, körbementem, és mindenkit megöleltem, pár emberrel hosszasan is elbeszélgettem, amikor elhalványodtak a teremben égő lámpák, és csak a lampionok fénye világította meg a faház, és terasz egybenyitott terét. El sem tudom mondani, hogy milyen szépséges és hangulatos volt minden, majd meghallottam felcsendülni a Happy Birthday című számot a 4 fiú előadásában. 


Közben pedig anya, Liz kíséretében egy gurulós kis asztalon tolták elém a születésnapi tortámat. Ezekben a percekben, minden gondom és bánatom elszállt, csak az arcokat néztem, akik körém gyűltek, hogy az elsők között legyenek, akik boldog születésnapot kívánnak. A tortám egyszerűen maga volt a mese, és az álom, sőt ez az egész, amibe belecsöppentem egy álom volt. A torta 3 emeletes volt, fehér alapon, az alsó két szinten kis lila virágok, a lila minden színében egészen a fehértől a sötétliláig futottak felfelé, és övezték körbe a harmadik szintet, ahol egy mesebeli kastély helyezkedett el. Liz tudja, hogy hiába vagyok 20 éves, még mindig hiszek a tündérmesékben.




Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mivel érdemeltem ki ennyi szeretetet és ennyi törődést. A következő pillanatban megláttam Niall-t a sok gratuláló emberen keresztül, de már nem a sármos szmoking volt rajta, hanem egy fehér fekete csíkos felső, fekete kabáttal, és farmernadrággal, és az eddig tökéletesen belőtt frizurája, már  a múlté volt, az én nagy örömömre, mert egyből arra gondoltam, hogy szívesen beletúrnék.


De amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan el is vesztettem a szemem elől, majd meghallottam azt az édes, mély rekedtes hangot egy kisebb színpad felől. Ekkor mindenki odakapta a tekintetét, és a szőke manó-t figyelte.
-         Kedves Aggie! Nem láttalak, de remélem te hallasz, és látsz is. Engedd meg, hogy elmondjam neked a fiúk és a lányok nevében is, hogy te egy fantasztikus, erős, kitartó, harcos lány vagy, olyan, mint akivel még nem találkoztunk. Annyi mindenen mentél már keresztül, annak ellenére, hogy ilyen fiatal vagy. Azt kívánjuk, sose légy többé szomorú, mindig süssön rád a nap, és minden álmod váljon valóra, amit az életben elképzeltél. Emelem poharam Agatha Brightmore-ra, aki példa lehet minden fiatal számára, a lényével, a kitartásával és angyali mosolyával. Isten Éltessen!
"Niall" súgtam halkan magam elé nevét, egy könnycsepp kíséretében. Zúgott a fülem, dübörgött a szívem. – Aggie, Aggie! Buzdított a tömeg arra, hogy  a színpadra álljak és megszólaljak.
Nehezen, de rávettem magam arra, hogy kiálljak a családom és a barátaim elé, azonban megszólalni nem tudtam. Egyszerűen nem ment, hogy egy köszönöm-et mondjak, hiszen ettől sokkal többet érdemelnek. A mikrofon előtt csak „öz-tem” és sírtam, és egy lopott pillanatban le is szaladtam a fadeszkákról, be egy számomra ismeretlen kis helységbe, ahol elbújhattam mindenki elől. Nem kellett sokat várnom, hogy összegörnyedt testem mellett, megérezzem azt, hogy valaki mellém ült.
-         Aggie, mi a baj? Niall kék írisze fürkészte könnyes szemeimet.
-         Ni, mégis, mit mondhatnék? Azt, hogy köszönöm! Ettől sokkal többet kellene. Háborogtam magamban..
-         Légy önmagad Agg! Azt mond, ami a szíveden van.
-         Megölelhetlek? Bújtam hozzá, mint egy kislány az ő nagy védelmező mackójához.
-         Akkor?
-         Köszönöm! Felálltam öleléséből, majd nyugodtságot magamra erőltetve, újra a mikrofon elé álltam.
-         Elnézést, az előbbi kirohanásomért! Nem tudom hol is kezdjem… Talán ott, hogy sosem tudom nektek eléggé meghálálni a szereteteteket. Köszönöm, hogy vagytok nekem, hogy mellettem álltatok, a legnehezebb időkben is, hogy számíthattam rátok. Még sosem kaptam ennél szebb ajándékot, amivel ti ma este megleptetek. Igazából, még azt sem tudom, hogy ki volt ennek az egésznek a kitalálója... Ekkor a tömeg a színpad mellett álló Niall-re nézett. Nem hittem volna, hogy még ezt is megtette értem, mert le mertem volna fogadni, hogy Liz vagy anyuék ötlete volt. – Köszönöm, és sajnálom, hogy nem tudok mást mondani, de ez a köszönöm a szívem legmélyéről hálálkodik. Emlékszem az utolsó születésnapomra, amelyet utoljára bulival ünnepeltünk, a 18. szülinapom volt. Anyuék nagy bulit szerveztek nekem a hatalmas kertünkben, hatalmas tortával, ajándékokkal, ismerősökkel. Néhány lány odáig és vissza lett volna, és én mégis azt éreztem, hogy hiányzik valami, hiányoztak a barátaim, egyedül éreztem magam a tortámmal, és úgy éreztem, hogy fontosabba az, hogy megmutassuk a szomszédoknak, hogy már pedig mi csináljuk a legnagyobb party-t a környéken. Most azt érzem, hogy végre megtaláltam a helyem. Tudjátok, nemrég megfogadtam egy embernek, hogy boldog leszek. Örömmel jelentem, hogy az vagyok, de csak is miatta. Félszemmel Ni-t fürkésztem, aki elégedett vigyorral lépett el mellőlem. - Harry! Fordultam most felé, persze amennyit láttam a félhomályban. - Emlékszel, amikor két napja megkérdezted tőlem, hogy mit kívántam, amikor reggel elfújtam a gyertyákat? Nem láttam, de tudtam, hogy bólint és félmosolyra húzódik a szája, úgy, hogy a gödröcskéi látszódjanak.– Azon  a reggelen, nem is kívánhattam volna mást, mint, hogy ti mindig velem legyetek és a barátaimnak mondhassalak benneteket.


Ahogy léptem volna le, anya és apa teremtek mellettem, hogy ne menjek sehová, mert ők is szeretnének valamit mondani.
-         Aggie! Mikor megtudtuk, hogy jössz, az volt életünk legszebb és legboldogabb napja apáddal. Én tudtam, hogy kislány leszel, azelőtt is, hogy megmondták volna, éreztem. 9 hónapunk volt, hogy felkészüljünk egy kis jövevény érkezésére, azt mondanám, hogy többé kevésbé sikerült is. Nevette el magát anyukám. - Ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, hogy az én angyali Aggie-m is fel fog nőni. Annyira büszkék vagyunk rád Kislányom, és annyira szeretünk! Ölelt át négy védelmező kar. - Felnőttél Aggie, és kirepültél a családi fészekből, de sose feledd, hogy ha bármi történik is az életedben, mi mindig visszavárunk. Boldog Születésnapot Édesem!
Anyu szavaitól persze megint eleredtek a könnycsatornáim, még jó, hogy százas zsepivel készülök mindig, ahová megyek.
Ahogy telt a buli, úgy az én hangulatom is kezdett a tetőfokára hágni, persze ittam néhány pohár pezsgőt is. Így, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet kimentem a faház mellett lévő tóhoz levegőzni. Puha, meleg karok fonódtak a derekam köré és terelték vissza gondolataimat a valóságba, majd lágy nedves csókok hintették be a nyakamat. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, ki áll a hátam mögött.
-         Hogyan tudom ezt neked megköszönni? Törtem meg én az éjszaka csöndjét.
-         Mit? Kaptam még több puszit a nyakhajlatomba.
-         Amit értem tettél! A szerelmedet, az ékszert, ezt a party-t és mindent.
-         Nem azért tettem, mert vártam érte valamit! Csak azt akartam, hogy boldog legyél, és, hogy ugyanaz a lány légy, mint akibe beleszerettem. Ez sikerült...
Egyszer csak, hallottam, ahogy a tömeget kiinvitálja valaki a kis házból. – Mi ez? Még mindig van meglepetés? Gyere Agg! Karolta át a derekam és így kísért vissza az emberek közé. Előre elkészített papírlámpások várták, hogy a magasba engedjék őket.
-         Az ünnepelté az elsőbbség! Adta kezembe Lou a saját lámpásomat, és mellé egy hosszú hurkapálcikát is, amellyel könnyedén lángra tudom éleszteni a kis mécsest. Elnéztem a kis lángocskát, és tudtam, mit kell tennem.
-         Niall! Lépkedtem hozzá közelebb. – Az szeretném, hogy együtt engedjük útjára, ezt a lámpást, azzal a tudattal, hogy a remény csak a miénk! Suttogtam neki, hiszen nem szerettem volna, ha bárki is fültanúja lesz a vívódásomnak. Ráhelyezte, nagy kezeit az én kis törékeny végtagjaimra, így ketten tartottuk, a „reményünket”
-         Kívánj valamit! Nézett rám, nagy kék szemivel. amelyeket, most a kis mécses fénye világított meg.
-         Te is kívántál? Meredtem az előttem álló fiúra.
-         Úgy is tudod, hogy mi az! Mosolygott rám.
-         Mehet? Nem felelt, csupán megszorította vékony kis kezeimet, amely hatására, elemeltem azt a lámpástól, így az emelkedni kezdett, egészen a csillagos égig. A többiek is sorban meggyújtották a papírból formált hengereket, majd mindenkié tovaszállt, egy kívánsággal, egy álommal egy fogadalommal, egy köszönömmel. A látvány örök emlékként fog bennem tovább élni, mintha kis lángoló madarak lepték volna be az eget, és mindegyikőjüknek, más, és más küldetésre kellett volna indulnia ahhoz, hogy a feladótól, eljussanak az üzenetek, a címzettig.







2015. május 26., kedd

Köszönet


Kedveseim!
Magam sem tudom, hogy-hogyan is köszönhetném meg, azt a sok szeretetet és sok szép szót, amit felém és  a blog felé mutattok <3 Januárban, még a legszebb álmomban sem gondoltam, hogy eljutok idáig, ezt csak nektek köszönhetem! Nekem ez a szám azt jelenti, hogy nem olyan rossz a blog, ha már ennyien meglátogattátok :) Köszönöm  a feliratkozásokat,és köszönöm  a díjakat! Remélem a jövőben is velem tartotok és kíváncsiak lesztek Aggie és Niall történetére! :)
Nagyon hálás vagyok és nagyon sokat jelent!
Berta, Klau, Klaudia, Viki, Ibolya, Judit ne haragudjatok, hogy kiemeltem őket, de ők azok a lánykák, akik erőt adnak és támogatnak :) <3

Ui: Holnap érkezik a következő fejezet, és előre is elnézést kérek azért, hogy előreláthatólag az esti órákban lesz fent, iskolai elfoglaltságom miatt! Köszönöm a megértéseteket! <3




2015. május 23., szombat

69. Fejezet: Aggie szülinap 1.rész

Sziasztok Drágák!
Megérkezett a legújabb fejezet, csupán annyit fűznék hozzá, hogy most egy háromrészes fejezetsor veszi kezdetét! :) Jó olvasást és csodálatos szép hétvégét kívánok Nektek! Puszi: BR <3

Két nappal később, a szobámban pakolgattam, már erősen alkonyodott, és féltem, mert egyedül voltam ebben a nagy házban. A szüleim és Liz sem tartózkodtak itthon. Li-nek leltároznia kellett a boltban, még anyukámék elmentek Londonba vacsorázni, hogy találkozzanak egy régen látott ismerősükkel.


Addig én összegyűjtöttem a szobában feleslegesnek vélt tárgyakat, könyveket, fényképeket, porcelánfigurákat, mert már egyszerűen nem fértem tőlük. Igaz, csak nagyon minimális megterhelést végezhettem, de ez megítélésem szerint nem számít munkának.
Már régóta pakolhattam, mert minden egyes dolgot, amit a kartondobozba pakoltam, újra és újra meg kellett néznem. Ekkor visszaemlékeztem, hogy kitől és mikor is kaptam, felderengett az arcuk, a mosolyuk. Az egyik polcomon, a sok könyv mögött eldugva találtam rá például egy kézzel készített képkeretre, amelyet, még az anyukám készített, amikor kisbaba voltam. A képen az akkori kis picúrka lábaim láthatóak. "Nos, ő biztos nem kerül fel a padlásra" mondtam magamnak. Hirtelen a mobilom hangos pittyenése jelezte, hogy egy bejövő üzentem van, amely mellettem hevert, valahol a földön, a sok kacat alatt.


Sikeresen meg is találtam, a második pittyenés hangjára, egy papírkupac alján. Ahogy a kis tárgy a kezembe került, hüvelykujjamat végigcsúsztattam a kijelzőjén, majd szemeim az üzenet feladójára tévedtek. Niall kis ikon képe mellett, egy piros négyzetben egy 1-es szám volt látható, amely azt jelentette, hogy jól látok és valóban ő küldött üzenetet.
„ Aggie! Kérlek, gyere ki az ajtó elé! N.”
Először furcsálltam kérését, de hát engem is a kíváncsiság hajtott, mint mindig. Így, szép lassan felálltam a földről, majd óvatosan lelépdeltem a lépcsőfokokon, és kitártam a bejárati ajtót, de senki nem volt ott, csupán egy nagy doboz pihent a küszöbön, rózsaszínes csomagolással, és egy halvány rózsaszín selyemszalaggal átkötve. Úgy meglepődtem, hogy még ott a küszöbön belenéztem, hogy mi is lehet a tartalma. Azonban a belső selyemcsomagoláson is találtam egy rövid üzenetet:
„ Vedd fel gyorsan, kint várlak! N.”


Ezt, már végképp nem tudtam hová is tegyem, és olyan gyorsan, ahogy a sebem engedte visszaszaladtam a szobámba, és szinte pillanatok alatt a kezemben tartottam a doboz tartalmát, ami nem volt más, mint egy kis ruha. Egyszerűen mesés volt, 
rózsaszínes, mályvás színben pompázott, derekán bézs flitterekkel meghúzva.

Niall üzenetéhez híven, nem nézegettem sokáig, hamar magamra is öltöttem, a hideg időre való tekintettel egy fekete bőrkabátot húztam meztelen vállaimra. A hajammal és a sminkemmel nem sokat bajlódtam, hiszen tincseim loknikban hulltak hátamra, úgy, hogy be sem volt sütve. Némi pirosítót, és szemfestéket, azonban vittem fel az arcomra, mert hiába voltam már jobban, meglátszott, hogy beteg vagyok. Kiegészítőnek, pedig nem is választhattam volna mást, mint a gyönyörű rózsás szettemet, amelyet Ni-től kaptam. Röpke 10 perc alatt el is készültem, gyorsan írtam egy cetlit az itthoniaknak, hogy ne aggódjanak. "Még a cipő és kész is vagyok."
Félve, de ismét kinyitottam az ajtót, Niall-nek semmi híre nem volt, a hideg angliai éjszakában, majd hirtelen, egy Rolls Royce parkolt a házunk előtt, ajtaja pedig tárva volt előttem. Már önmagában is ujjongtam belül, hogy egyáltalán én egy ilyen autót láthatok nem, hogy még belegondoljak abba, hogy utazhatok is benne. Magamon is meglepődtem, hiszen olyan bátorsággal és nyugalommal sétáltam a luxusjármű felé, amit még sosem tapasztaltam. Az autóhoz érve, benéztem az ajtaján, hogy mégis, mi ez az egész, de ekkor lehúzódott az a válasz fal, ami az utasokat és a sofőrt választja el. Niall volt az, sofőrhöz méltó egyenruhában.


-         Jó estét hölgyem, a hintója előállt! Biccentette meg a fején lévő „tányérsapkát” közben pedig, elővette kisfiús mosolyát, amely nagyon jól tudja, hogy mindig levesz a lábamról.
-         Szia! Mosolyogtam rá, majd becsapva a hátsó ajtót, tettem egy lépést, és már az anyósülésen találtam magam, ahol nem tudtam megállni, hogy ne adjak, a mellettem ülő fiúnak két puszit az arcára. Kicsit meglepte cselekedetem, de hamar feleszmélt, hogy megpusziltam és viszonozta.
-         Nagyon-nagyon szép vagy! Nézett rám szinte csodálkozó tekintettel, kék szemi, úgy csillogtak, mint hűvös éjjelen a csillagok.
-         Köszönöm, te is nagyon fess vagy! De mégis mi ez az egész? A ruha, az autó?
-         Meglepetés, sajnos nem mondhatok semmit! Majd ki is kanyarodott a számomra biztonságot jelentő kis utcánkból, nagy mosollyal az arcán.
-         Köszönöm, hogy megtartottad az ígéreted!  Fogtam meg puha kezét, amely a sebváltón helyezkedett el.
-         Aggie, ezt meg sem hallottam! Csókolt bele tenyerembe, és kulcsolta össze az ujjainkat. Tudom, hogy távol kellene magam tartani tőle, és egyáltalán nem azt csinálom, amit megígértem magamnak.



Lassan három órája autókázhattunk, közben nem sokat beszélgettünk, inkább élveztük egymás társaságát, de kezdett egy kicsit nyomasztó lenni ez a szótlanság, és a sok ülés sem tett jót műtött hasamnak, de nem tettem szóvá, így én törtem meg a csendet.
-         Szóval...
-         Szóval? Kérdezett vissza. - Akkor szoktad így kezdeni a mondanivalód, ha mérges vagy.
-         Nem is igaz!  Tiltakoztam. – Öhm, csak azt szerettem volna mondani, hogy, nem mintha félnék attól, hogy egy őrült sorozatgyilkos vagy, de kicsit kezd hosszúra nyúlni ez az út.
-         Mindjárt megérkezünk! És egy újabb mosolyt villantott rám, de kezem, még most sem engedte el. Ha ha azt mondanám, hogy nem hiányzott közelsége.
-         Alfriston! Olvastam le a város nevét az egyik út széli tábláról. – Ne-ne-ne! Tényleg itthon vagyok? Istenem! Forogtam jobbra-balra az ülésben, és még így sötétben sem tudtam betelni a látvánnyal. Persze a fájó hasamtól, nem tudtam a törzsem fordítani, így csak a fejemet forgattam, és nyújtózkodtam.
Niall, meglátva arcomat, amelyet ahhoz tudnék hasonlítani, mint, aki citromba harapott, egyből átváltott aggódó üzemmódba.
-         Aggie? Jól vagy? Minden rendben? Megálljunk pihenni? Zúdította rám kérdéseit. Nagyon aranyos volt, ahogy aggódott, de nem akartam elrontani az estét, hiába fájt már nagyon, mégis mosolyt erőltetve az arcomra válaszoltam nemmel.
-         Látom, hogy nem vagy jól Agg!
-         Hidd el, hogy semmi baj! 
-         Lehajtom az ülést, hogy hátra dőlj, úgy tudsz pihenni!
-         Nem! Ne! Tudod, úgy még rosszabb, mert, ha fel szeretnék ülni, akkor feszül.
-         Hogy tudnék segíteni?  Emelte rám néha-néha a tekintetét.
-         Ha, figyelsz az útra. Nem akarok még egyszer kórházba kerülni.
Rám sem figyelve, húzódott le az út szélére, majd állította le a motort. Átsietett oldalamra, és úgy emelt ki az autóból, mint egy anyuka a gyermekét a kiságyból.
-         Így-ni! Tartott biztonságot rejtő karjai között.
-         Köszönöm! De igazán letehetsz, nem fogok elszaladni vagy ilyesmi!
-         Oh, bocsánat, megfelejtkeztem magamról! Csak, jó volt újra a karjaimban tartani.
-         Semmi baj Ni! Azt hiszem, még akkor sem voltam ilyen zavarban, amikor először aludtunk együtt.
Egy kisebb domb tetején álltunk meg, ahonnét, már messziről visszaköszöntek a város fényei. Arrébb álltam az autó mellől, hátha úgy több, mindent vélek felfedezni a városkából.
-         Boldog vagy Aggie? Hallottam a Manóm hangját, hátam mögül.
-         Igen, nagyon! Fordultam felé, úgy, hogy lássam édes arcát.
-         Akkor én is boldog vagyok! Hogy vagy a műtét óta?
-         Egyre jobb, csak hát látod, a sikerért is meg kell szenvedni. Dőltem háttal mellkasának.
-         Meg fogsz gyógyulni Agg! Úgy ragyogsz, mint az a csillag ott.
Mutatóujját, ekkor egy távolban lévő csillagra vezette. – Gondolj arra, hogy ha rossz minden, és fáj, van egy hely, ahová mehetsz és van valaki, aki mindig is itt lesz számodra. Csak nézz fel az égre, keresd meg a csillagod és kívánj teljes szívedből.
-         Aggie csillag?
-         Aggie csillag! 



-         Szeretlek Ni, és szívem szerint megcsókolnálak, de...
-         Tudom Agg! Már megbeszéltük.
-         Igen! Fújtam ki, az eddig bent tartott levegőt. Ekkor Niall közelebb húzott magához és lágyan megcsókolta, a fejem búbját.
-         Viseled a rózsákat? Tekintete lejjebb kúszott a mellkasomra.
-         Igen! De ez miért olyan fura?
-         Azt hittem, azok után, amit a kórházban mondtál, elteszed emlékbe.
-         Ez butaság! Büszkén hordom, és büszkén fogom mesélni, majd a keresztgyermekeimnek, hogy látjátok, ezt Niall bácsitól kaptam, és ha megkérdezik miért, nem azt fogom mondani, hogy egy születésnapra, hanem „elmesélek egy történetet, a mi történetünket...”
-         Szeretlek Agg! De most menjünk, mert ha még tovább a közeledben kell lennem, olyat fogok tenni, amit megbánok!
-         Rendben! Bólintottam, majd amilyen lágyan kiemelt a kocsiból, olyan finoman, segített visszaülnöm.
Az út hátralévő részében, nem igazán szóltunk egymáshoz, elég feszült volt a levegő. Tudtuk, hogy valami be fog következni.  Vihar előtti csend, ahogy szokták mondani. Nem volt rossz érzésem, sőt, testemet melegség járta át.