70. Fejezet: Aggie Szülinap 2. rész

Sziasztok Drágák!

Itt is van az új fejezet, de hagyj kérjelek arra titeket, hogy valami visszajelzést adjatok. Nagyon fontos lenne, hiszen, miattatok csinálom és ez nélkül elég nehéz. Nem szabok komment határt, meg nem fenyegetőzök, hogy addig, amíg nem lesz ennyi meg ennyi komi addig nem is hozom  a fejezeteket, mert semmi értelme és mindig is ellene voltam. Csak tényleg abból a szempontból lenne számomra fontos, hogy miben fejlődjek, mit javítsak, mi tetszik és mi nem.. Persze, ha csak nem túl nagy kérés :)

Köszönöm<3 Jó olvasást és szép estét kívánok! Puszi: BR <3

Ismerős helyeken, és utakon autóztunk, ám egyszer csak, minden ismeretlenné vált számomra. Láthatólag Ni ismerte a járást, nem mutattam, de kissé elkezdtem aggódni. Mégis, mi ez az egész? Amiért, el kellett hoznia a szülővárosomba. Nem értettem, hogy mi is történik körülöttem, talán az érettségi előtt sem féltem ennyire.

Ám, ijedségem, hamar elszállt, amikor pár kis pislákoló fényt pillantottam meg, egy tisztás mellett, ahogy közelebb értünk, már tisztán láttam, hogy a pislákoló fények, lámpások voltak, amelyek az út két oldalán sorban voltak rendezve, valahová vezetve, az idetévedőket. Még sosem láttam ennél szebbet, talán azért vélekedtem így, mert mindez az enyém volt.

-         Kisasszony, szabd kérnem a kezét? Niall jelent meg előttem, kezeit kinyújtva felém, hogy segítsen kikászálódni a kocsiból.

-         Köszönöm! Majd ismét, olyan finoman és gyengéden ért hozzám, mint egy fél órával ezelőtt.

-         Niall, ez gyönyörű! Csak mosolyogni, és dadogni tudtam a látottakon.

-         Sh! Ekkor egy fekete kendőt húzott elő zsebeiből.

-         Ugye, nem azt szeretnéd, amire én gondolok, hogy én nem szeretném? Várj! Miket beszélek? Nevettem kislányos zavaromon.

-         Semmi baj nem lesz Agg, bízz bennem! És ez a két szó, megváltoztatott mindent egy pillantás alatt.  Ahogy mondta, ahogyan a szemembe nézett, tudtam, hogy csak jó lehet az, ami most történni fog velem. Engedtem, hogy szemeire kösse a kendőt, így bízva rá magam.

-         Szóval, most, hogy „vak” embert csináltál belőlem, elmondod mire volt jó?

-         Majd kiderül! Közben tudtam, mikor ezeket mondta, mosolygott az orra alatt. – Akkor indulhatunk?

-         10 perccel ezelőtt azt mondtam volna, hogy egy úton se még egyszer, de most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis mit találtál ki.

 Így, hát elindultam, életem eddigi legizgalmasabb sétája és estéje felé, egy olyan fiúval, akire szívvel rábízom az életemet.

Séta közben, én szerettem volna beszélgetni, és kérdezgettem, hogy mi fog várni a leveszem a kendőt, de néma hallgatás volt a válasz.

Csak körül belülre tudtam megsaccolni az időt, hogy mégis mennyi ideje sétálhattunk, számításaim szerint 5 perce lehettünk úton, amikor hirtelen ismét világos lett minden. A lábaink mellett pedig még mindig a kis lámpások sorakoztak, és egy átriumban találtuk magunkat, amely oszlopai megannyi kis lámpával voltak kivilágítva…

 Előttünk pedig egy faház rajzolódott ki, nagy üvegteraszával. – Nem tudom, hogy mit is mondhatnék! Fordultam Ni felé.

-         Várj, segítek a lépcsőn! Lépett közbe, amikor a lábam az egyik lépcsőfokra helyeztem.

 Amikor pedig kitárult előttem az ajtó, csodálattal pásztáztam végig a társaságot, akik a helységben tartózkodtak, de amint leesett, hogy miről is van itt szó, beljebb léptem, és már át is öleltem az első embert, aki az utamba került. Nem kellet nagy ész, hogy rájöjjek, hogy ezt nekem szervezték, a családom és a barátaim. Itt voltak anyuék, Lizzy, az ő szülei, a fiúk, persze Zayn most is hiányzott, Louis-val eljött Lotti is, Harry-t pedig a nővére kísérte el Gemma, akit még nem ismerek személyesen, de pont olyan gyönyörű, mint amilyennek Hazz leírta, és persze Elli-ről és Sophi-ról se feledkezzek meg. Amikor beljebb lépkedtem, ámulattal tapasztaltam, hogy Clau és Josh is itt van, és a gyermekkori barátaim közül is sokan eljöttek, valamint Dr. Hale gyönyörű mosolyával is találkoztam a tömegben, akit a férje kísért el.  Pár cirkáló biztonsági embert is vélem felfedezni, akik bizonyára a fiúk biztonságát hivatottak védelmezni. El tudom képzelni, hogy mennyi előkészület kellett ahhoz, hogy most mind a 4 fiú itt lehessen velem, hiszen röpke fél évig, én is a részese voltam az életüknek. Bár, gondolom Paul szervezte a védelmet, mert nem kaptam hírt még arról, hogy meglenne az utódom.

Szép sorban, körbementem, és mindenkit megöleltem, pár emberrel hosszasan is elbeszélgettem, amikor elhalványodtak a teremben égő lámpák, és csak a lampionok fénye világította meg a faház, és terasz egybenyitott terét. El sem tudom mondani, hogy milyen szépséges és hangulatos volt minden, majd meghallottam felcsendülni a Happy Birthday című számot a 4 fiú előadásában. 

Közben pedig anya, Liz kíséretében egy gurulós kis asztalon tolták elém a születésnapi tortámat. Ezekben a percekben, minden gondom és bánatom elszállt, csak az arcokat néztem, akik körém gyűltek, hogy az elsők között legyenek, akik boldog születésnapot kívánnak. A tortám egyszerűen maga volt a mese, és az álom, sőt ez az egész, amibe belecsöppentem egy álom volt. A torta 3 emeletes volt, fehér alapon, az alsó két szinten kis lila virágok, a lila minden színében egészen a fehértől a sötétliláig futottak felfelé, és övezték körbe a harmadik szintet, ahol egy mesebeli kastély helyezkedett el. Liz tudja, hogy hiába vagyok 20 éves, még mindig hiszek a tündérmesékben.

Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mivel érdemeltem ki ennyi szeretetet és ennyi törődést. A következő pillanatban megláttam Niall-t a sok gratuláló emberen keresztül, de már nem a sármos szmoking volt rajta, hanem egy fehér fekete csíkos felső, fekete kabáttal, és farmernadrággal, és az eddig tökéletesen belőtt frizurája, már  a múlté volt, az én nagy örömömre, mert egyből arra gondoltam, hogy szívesen beletúrnék.

De amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsan el is vesztettem a szemem elől, majd meghallottam azt az édes, mély rekedtes hangot egy kisebb színpad felől. Ekkor mindenki odakapta a tekintetét, és a szőke manó-t figyelte.

-         Kedves Aggie! Nem láttalak, de remélem te hallasz, és látsz is. Engedd meg, hogy elmondjam neked a fiúk és a lányok nevében is, hogy te egy fantasztikus, erős, kitartó, harcos lány vagy, olyan, mint akivel még nem találkoztunk. Annyi mindenen mentél már keresztül, annak ellenére, hogy ilyen fiatal vagy. Azt kívánjuk, sose légy többé szomorú, mindig süssön rád a nap, és minden álmod váljon valóra, amit az életben elképzeltél. Emelem poharam Agatha Brightmore-ra, aki példa lehet minden fiatal számára, a lényével, a kitartásával és angyali mosolyával. Isten Éltessen!

"Niall" súgtam halkan magam elé nevét, egy könnycsepp kíséretében. Zúgott a fülem, dübörgött a szívem. – Aggie, Aggie! Buzdított a tömeg arra, hogy  a színpadra álljak és megszólaljak.

Nehezen, de rávettem magam arra, hogy kiálljak a családom és a barátaim elé, azonban megszólalni nem tudtam. Egyszerűen nem ment, hogy egy köszönöm-et mondjak, hiszen ettől sokkal többet érdemelnek. A mikrofon előtt csak „öz-tem” és sírtam, és egy lopott pillanatban le is szaladtam a fadeszkákról, be egy számomra ismeretlen kis helységbe, ahol elbújhattam mindenki elől. Nem kellett sokat várnom, hogy összegörnyedt testem mellett, megérezzem azt, hogy valaki mellém ült.

-         Aggie, mi a baj? Niall kék írisze fürkészte könnyes szemeimet.

-         Ni, mégis, mit mondhatnék? Azt, hogy köszönöm! Ettől sokkal többet kellene. Háborogtam magamban..

-         Légy önmagad Agg! Azt mond, ami a szíveden van.

-         Megölelhetlek? Bújtam hozzá, mint egy kislány az ő nagy védelmező mackójához.

-         Akkor?

-         Köszönöm! Felálltam öleléséből, majd nyugodtságot magamra erőltetve, újra a mikrofon elé álltam.

-         Elnézést, az előbbi kirohanásomért! Nem tudom hol is kezdjem… Talán ott, hogy sosem tudom nektek eléggé meghálálni a szereteteteket. Köszönöm, hogy vagytok nekem, hogy mellettem álltatok, a legnehezebb időkben is, hogy számíthattam rátok. Még sosem kaptam ennél szebb ajándékot, amivel ti ma este megleptetek. Igazából, még azt sem tudom, hogy ki volt ennek az egésznek a kitalálója... Ekkor a tömeg a színpad mellett álló Niall-re nézett. Nem hittem volna, hogy még ezt is megtette értem, mert le mertem volna fogadni, hogy Liz vagy anyuék ötlete volt. – Köszönöm, és sajnálom, hogy nem tudok mást mondani, de ez a köszönöm a szívem legmélyéről hálálkodik. Emlékszem az utolsó születésnapomra, amelyet utoljára bulival ünnepeltünk, a 18. szülinapom volt. Anyuék nagy bulit szerveztek nekem a hatalmas kertünkben, hatalmas tortával, ajándékokkal, ismerősökkel. Néhány lány odáig és vissza lett volna, és én mégis azt éreztem, hogy hiányzik valami, hiányoztak a barátaim, egyedül éreztem magam a tortámmal, és úgy éreztem, hogy fontosabba az, hogy megmutassuk a szomszédoknak, hogy már pedig mi csináljuk a legnagyobb party-t a környéken. Most azt érzem, hogy végre megtaláltam a helyem. Tudjátok, nemrég megfogadtam egy embernek, hogy boldog leszek. Örömmel jelentem, hogy az vagyok, de csak is miatta. Félszemmel Ni-t fürkésztem, aki elégedett vigyorral lépett el mellőlem. - Harry! Fordultam most felé, persze amennyit láttam a félhomályban. - Emlékszel, amikor két napja megkérdezted tőlem, hogy mit kívántam, amikor reggel elfújtam a gyertyákat? Nem láttam, de tudtam, hogy bólint és félmosolyra húzódik a szája, úgy, hogy a gödröcskéi látszódjanak.– Azon  a reggelen, nem is kívánhattam volna mást, mint, hogy ti mindig velem legyetek és a barátaimnak mondhassalak benneteket.

Ahogy léptem volna le, anya és apa teremtek mellettem, hogy ne menjek sehová, mert ők is szeretnének valamit mondani.

-         Aggie! Mikor megtudtuk, hogy jössz, az volt életünk legszebb és legboldogabb napja apáddal. Én tudtam, hogy kislány leszel, azelőtt is, hogy megmondták volna, éreztem. 9 hónapunk volt, hogy felkészüljünk egy kis jövevény érkezésére, azt mondanám, hogy többé kevésbé sikerült is. Nevette el magát anyukám. - Ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, hogy az én angyali Aggie-m is fel fog nőni. Annyira büszkék vagyunk rád Kislányom, és annyira szeretünk! Ölelt át négy védelmező kar. - Felnőttél Aggie, és kirepültél a családi fészekből, de sose feledd, hogy ha bármi történik is az életedben, mi mindig visszavárunk. Boldog Születésnapot Édesem!
Anyu szavaitól persze megint eleredtek a könnycsatornáim, még jó, hogy százas zsepivel készülök mindig, ahová megyek.
Ahogy telt a buli, úgy az én hangulatom is kezdett a tetőfokára hágni, persze ittam néhány pohár pezsgőt is. Így, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet kimentem a faház mellett lévő tóhoz levegőzni. Puha, meleg karok fonódtak a derekam köré és terelték vissza gondolataimat a valóságba, majd lágy nedves csókok hintették be a nyakamat. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, ki áll a hátam mögött.

-         Hogyan tudom ezt neked megköszönni? Törtem meg én az éjszaka csöndjét.

-         Mit? Kaptam még több puszit a nyakhajlatomba.

-         Amit értem tettél! A szerelmedet, az ékszert, ezt a party-t és mindent.

-         Nem azért tettem, mert vártam érte valamit! Csak azt akartam, hogy boldog legyél, és, hogy ugyanaz a lány légy, mint akibe beleszerettem. Ez sikerült...

Egyszer csak, hallottam, ahogy a tömeget kiinvitálja valaki a kis házból. – Mi ez? Még mindig van meglepetés? Gyere Agg! Karolta át a derekam és így kísért vissza az emberek közé. Előre elkészített papírlámpások várták, hogy a magasba engedjék őket.

-         Az ünnepelté az elsőbbség! Adta kezembe Lou a saját lámpásomat, és mellé egy hosszú hurkapálcikát is, amellyel könnyedén lángra tudom éleszteni a kis mécsest. Elnéztem a kis lángocskát, és tudtam, mit kell tennem.

-         Niall! Lépkedtem hozzá közelebb. – Az szeretném, hogy együtt engedjük útjára, ezt a lámpást, azzal a tudattal, hogy a remény csak a miénk! Suttogtam neki, hiszen nem szerettem volna, ha bárki is fültanúja lesz a vívódásomnak. Ráhelyezte, nagy kezeit az én kis törékeny végtagjaimra, így ketten tartottuk, a „reményünket”

-         Kívánj valamit! Nézett rám, nagy kék szemivel. amelyeket, most a kis mécses fénye világított meg.

-         Te is kívántál? Meredtem az előttem álló fiúra.

-         Úgy is tudod, hogy mi az! Mosolygott rám.

-         Mehet? Nem felelt, csupán megszorította vékony kis kezeimet, amely hatására, elemeltem azt a lámpástól, így az emelkedni kezdett, egészen a csillagos égig. A többiek is sorban meggyújtották a papírból formált hengereket, majd mindenkié tovaszállt, egy kívánsággal, egy álommal egy fogadalommal, egy köszönömmel. A látvány örök emlékként fog bennem tovább élni, mintha kis lángoló madarak lepték volna be az eget, és mindegyikőjüknek, más, és más küldetésre kellett volna indulnia ahhoz, hogy a feladótól, eljussanak az üzenetek, a címzettig.