69. Fejezet: Aggie szülinap 1.rész

Sziasztok Drágák!
Megérkezett a legújabb fejezet, csupán annyit fűznék hozzá, hogy most egy háromrészes fejezetsor veszi kezdetét! :) Jó olvasást és csodálatos szép hétvégét kívánok Nektek! Puszi: BR <3

Két nappal később, a szobámban pakolgattam, már erősen alkonyodott, és féltem, mert egyedül voltam ebben a nagy házban. A szüleim és Liz sem tartózkodtak itthon. Li-nek leltároznia kellett a boltban, még anyukámék elmentek Londonba vacsorázni, hogy találkozzanak egy régen látott ismerősükkel.

Addig én összegyűjtöttem a szobában feleslegesnek vélt tárgyakat, könyveket, fényképeket, porcelánfigurákat, mert már egyszerűen nem fértem tőlük. Igaz, csak nagyon minimális megterhelést végezhettem, de ez megítélésem szerint nem számít munkának.

Már régóta pakolhattam, mert minden egyes dolgot, amit a kartondobozba pakoltam, újra és újra meg kellett néznem. Ekkor visszaemlékeztem, hogy kitől és mikor is kaptam, felderengett az arcuk, a mosolyuk. Az egyik polcomon, a sok könyv mögött eldugva találtam rá például egy kézzel készített képkeretre, amelyet, még az anyukám készített, amikor kisbaba voltam. A képen az akkori kis picúrka lábaim láthatóak. "Nos, ő biztos nem kerül fel a padlásra" mondtam magamnak. Hirtelen a mobilom hangos pittyenése jelezte, hogy egy bejövő üzentem van, amely mellettem hevert, valahol a földön, a sok kacat alatt.

Sikeresen meg is találtam, a második pittyenés hangjára, egy papírkupac alján. Ahogy a kis tárgy a kezembe került, hüvelykujjamat végigcsúsztattam a kijelzőjén, majd szemeim az üzenet feladójára tévedtek. Niall kis ikon képe mellett, egy piros négyzetben egy 1-es szám volt látható, amely azt jelentette, hogy jól látok és valóban ő küldött üzenetet.

„ Aggie! Kérlek, gyere ki az ajtó elé! N.”

Először furcsálltam kérését, de hát engem is a kíváncsiság hajtott, mint mindig. Így, szép lassan felálltam a földről, majd óvatosan lelépdeltem a lépcsőfokokon, és kitártam a bejárati ajtót, de senki nem volt ott, csupán egy nagy doboz pihent a küszöbön, rózsaszínes csomagolással, és egy halvány rózsaszín selyemszalaggal átkötve. Úgy meglepődtem, hogy még ott a küszöbön belenéztem, hogy mi is lehet a tartalma. Azonban a belső selyemcsomagoláson is találtam egy rövid üzenetet:

„ Vedd fel gyorsan, kint várlak! N.”

Ezt, már végképp nem tudtam hová is tegyem, és olyan gyorsan, ahogy a sebem engedte visszaszaladtam a szobámba, és szinte pillanatok alatt a kezemben tartottam a doboz tartalmát, ami nem volt más, mint egy kis ruha. Egyszerűen mesés volt, 

rózsaszínes, mályvás színben pompázott, derekán bézs flitterekkel meghúzva.

Niall üzenetéhez híven, nem nézegettem sokáig, hamar magamra is öltöttem, a hideg időre való tekintettel egy fekete bőrkabátot húztam meztelen vállaimra. A hajammal és a sminkemmel nem sokat bajlódtam, hiszen tincseim loknikban hulltak hátamra, úgy, hogy be sem volt sütve. Némi pirosítót, és szemfestéket, azonban vittem fel az arcomra, mert hiába voltam már jobban, meglátszott, hogy beteg vagyok. Kiegészítőnek, pedig nem is választhattam volna mást, mint a gyönyörű rózsás szettemet, amelyet Ni-től kaptam. Röpke 10 perc alatt el is készültem, gyorsan írtam egy cetlit az itthoniaknak, hogy ne aggódjanak. "Még a cipő és kész is vagyok."

Félve, de ismét kinyitottam az ajtót, Niall-nek semmi híre nem volt, a hideg angliai éjszakában, majd hirtelen, egy Rolls Royce parkolt a házunk előtt, ajtaja pedig tárva volt előttem. Már önmagában is ujjongtam belül, hogy egyáltalán én egy ilyen autót láthatok nem, hogy még belegondoljak abba, hogy utazhatok is benne. Magamon is meglepődtem, hiszen olyan bátorsággal és nyugalommal sétáltam a luxusjármű felé, amit még sosem tapasztaltam. Az autóhoz érve, benéztem az ajtaján, hogy mégis, mi ez az egész, de ekkor lehúzódott az a válasz fal, ami az utasokat és a sofőrt választja el. Niall volt az, sofőrhöz méltó egyenruhában.

-         Jó estét hölgyem, a hintója előállt! Biccentette meg a fején lévő „tányérsapkát” közben pedig, elővette kisfiús mosolyát, amely nagyon jól tudja, hogy mindig levesz a lábamról.

-         Szia! Mosolyogtam rá, majd becsapva a hátsó ajtót, tettem egy lépést, és már az anyósülésen találtam magam, ahol nem tudtam megállni, hogy ne adjak, a mellettem ülő fiúnak két puszit az arcára. Kicsit meglepte cselekedetem, de hamar feleszmélt, hogy megpusziltam és viszonozta.

-         Nagyon-nagyon szép vagy! Nézett rám szinte csodálkozó tekintettel, kék szemi, úgy csillogtak, mint hűvös éjjelen a csillagok.

-         Köszönöm, te is nagyon fess vagy! De mégis mi ez az egész? A ruha, az autó?

-         Meglepetés, sajnos nem mondhatok semmit! Majd ki is kanyarodott a számomra biztonságot jelentő kis utcánkból, nagy mosollyal az arcán.

-         Köszönöm, hogy megtartottad az ígéreted!  Fogtam meg puha kezét, amely a sebváltón helyezkedett el.

-         Aggie, ezt meg sem hallottam! Csókolt bele tenyerembe, és kulcsolta össze az ujjainkat. Tudom, hogy távol kellene magam tartani tőle, és egyáltalán nem azt csinálom, amit megígértem magamnak.

Lassan három órája autókázhattunk, közben nem sokat beszélgettünk, inkább élveztük egymás társaságát, de kezdett egy kicsit nyomasztó lenni ez a szótlanság, és a sok ülés sem tett jót műtött hasamnak, de nem tettem szóvá, így én törtem meg a csendet.

-         Szóval...

-         Szóval? Kérdezett vissza. - Akkor szoktad így kezdeni a mondanivalód, ha mérges vagy.

-         Nem is igaz!  Tiltakoztam. – Öhm, csak azt szerettem volna mondani, hogy, nem mintha félnék attól, hogy egy őrült sorozatgyilkos vagy, de kicsit kezd hosszúra nyúlni ez az út.

-         Mindjárt megérkezünk! És egy újabb mosolyt villantott rám, de kezem, még most sem engedte el. Ha ha azt mondanám, hogy nem hiányzott közelsége.

-         Alfriston! Olvastam le a város nevét az egyik út széli tábláról. – Ne-ne-ne! Tényleg itthon vagyok? Istenem! Forogtam jobbra-balra az ülésben, és még így sötétben sem tudtam betelni a látvánnyal. Persze a fájó hasamtól, nem tudtam a törzsem fordítani, így csak a fejemet forgattam, és nyújtózkodtam.

Niall, meglátva arcomat, amelyet ahhoz tudnék hasonlítani, mint, aki citromba harapott, egyből átváltott aggódó üzemmódba.

-         Aggie? Jól vagy? Minden rendben? Megálljunk pihenni? Zúdította rám kérdéseit. Nagyon aranyos volt, ahogy aggódott, de nem akartam elrontani az estét, hiába fájt már nagyon, mégis mosolyt erőltetve az arcomra válaszoltam nemmel.

-         Látom, hogy nem vagy jól Agg!

-         Hidd el, hogy semmi baj! 

-         Lehajtom az ülést, hogy hátra dőlj, úgy tudsz pihenni!

-         Nem! Ne! Tudod, úgy még rosszabb, mert, ha fel szeretnék ülni, akkor feszül.

-         Hogy tudnék segíteni?  Emelte rám néha-néha a tekintetét.

-         Ha, figyelsz az útra. Nem akarok még egyszer kórházba kerülni.

Rám sem figyelve, húzódott le az út szélére, majd állította le a motort. Átsietett oldalamra, és úgy emelt ki az autóból, mint egy anyuka a gyermekét a kiságyból.

-         Így-ni! Tartott biztonságot rejtő karjai között.

-         Köszönöm! De igazán letehetsz, nem fogok elszaladni vagy ilyesmi!

-         Oh, bocsánat, megfelejtkeztem magamról! Csak, jó volt újra a karjaimban tartani.

-         Semmi baj Ni! Azt hiszem, még akkor sem voltam ilyen zavarban, amikor először aludtunk együtt.

Egy kisebb domb tetején álltunk meg, ahonnét, már messziről visszaköszöntek a város fényei. Arrébb álltam az autó mellől, hátha úgy több, mindent vélek felfedezni a városkából.

-         Boldog vagy Aggie? Hallottam a Manóm hangját, hátam mögül.

-         Igen, nagyon! Fordultam felé, úgy, hogy lássam édes arcát.

-         Akkor én is boldog vagyok! Hogy vagy a műtét óta?

-         Egyre jobb, csak hát látod, a sikerért is meg kell szenvedni. Dőltem háttal mellkasának.

-         Meg fogsz gyógyulni Agg! Úgy ragyogsz, mint az a csillag ott.

Mutatóujját, ekkor egy távolban lévő csillagra vezette. – Gondolj arra, hogy ha rossz minden, és fáj, van egy hely, ahová mehetsz és van valaki, aki mindig is itt lesz számodra. Csak nézz fel az égre, keresd meg a csillagod és kívánj teljes szívedből.

-         Aggie csillag?

-         Aggie csillag! 

-         Szeretlek Ni, és szívem szerint megcsókolnálak, de...

-         Tudom Agg! Már megbeszéltük.

-         Igen! Fújtam ki, az eddig bent tartott levegőt. Ekkor Niall közelebb húzott magához és lágyan megcsókolta, a fejem búbját.

-         Viseled a rózsákat? Tekintete lejjebb kúszott a mellkasomra.

-         Igen! De ez miért olyan fura?

-         Azt hittem, azok után, amit a kórházban mondtál, elteszed emlékbe.

-         Ez butaság! Büszkén hordom, és büszkén fogom mesélni, majd a keresztgyermekeimnek, hogy látjátok, ezt Niall bácsitól kaptam, és ha megkérdezik miért, nem azt fogom mondani, hogy egy születésnapra, hanem „elmesélek egy történetet, a mi történetünket...”

-         Szeretlek Agg! De most menjünk, mert ha még tovább a közeledben kell lennem, olyat fogok tenni, amit megbánok!

-         Rendben! Bólintottam, majd amilyen lágyan kiemelt a kocsiból, olyan finoman, segített visszaülnöm.

Az út hátralévő részében, nem igazán szóltunk egymáshoz, elég feszült volt a levegő. Tudtuk, hogy valami be fog következni.  Vihar előtti csend, ahogy szokták mondani. Nem volt rossz érzésem, sőt, testemet melegség járta át.