68. Fejezet: Akkor elfújod a gyertyákat?

Egy héttel később, már otthon lábadozhattam, Dr. Hale szigorú szabályok mellett engedett csak haza. Miután kiengedtek a kórházból, anyuék fuvaroztak a kis birodalmunkba, Lizzy sajnos nem tarthatott velük, mivel lejárt a szabadsága, így kénytelen volt visszamenni dolgozni. 

Most egy ideig semmit sem csinálhatok, sokat kell pihennem, mert fennáll a veszélye, ha megerőltetem magam a varratok szétszakadnak. Az elmúlt egy hétben a fiúk legalább két naponta meglátogattak, egyik nap a szobámban mini ünnepséget is tartottunk, mert hát ők sem felejtkeztek el a szülinapomról. Clau-t sajnos elszólította a modellkedés, így nem tudott részt venni rajta, de kaptam tőle egy édes üzenetet, amely kárpótolt a hiányáért.

Egyik reggel, Liam vezette sorral, jött be a 3 lány, mögöttük Harry és Louis zárta a sort, azon azonban egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Niall nem erősítette a csapatot. Ellie kezében egy nagy eperkrémes tortával egyensúlyozott, amelyen 22 gyertya égett, még Hazz egy dudát tartott a szájában, Lou lufikak, majd egyszer csak, Liz beszámolt, és felcsendült a "Happy Birthday to you" című örökzöld, az 1D előadásában.

Nagyon meghatott, hogy így szeretnek és gondoltak rám, a sok teendőjük ellenére is. Alig álltam, hogy kiszálljak az ágyból és mindegyikőjüket jó szorosan megölelgessem, bár ezt egyenlőre a húzódó seb nem nagyon engedte.

-         Nem vagytok normálisak! Ráztam a fejem, miközben nevettem barátaim szeretetén. – Köszönöm! Néztem most már rájuk teljes komolysággal. - Életem egyik legszebb reggelét köszönöm nektek és azt, hogy ebben a  nehéz időszakban is velem voltatok, kitartottatok mellettem! Tudom, hogy, segíteni akartatok, de én tehetek róla, hogy nem tudtatok, mivel nem mondtam el sosem, hogy hogyan is tudnátok.

-         Aggie, ne beszéljünk róla! Túl vagy a nehezén, és itt vagyunk veled, mert még nincs egy olyan barát, mint te! Szeretünk! Ült le Liam, az ágyam szélére.

-         Köszönöm srácok! Én is szeretlek titeket! Emeltem fel tekintetem a körülöttem sorakozó lányokra, és fiúkra.

-         Akkor, elfújod  a gyertyákat? Guggolt le Lou is mellém.

-         Hát persze! Ekkor Ellie közelebb jött, majd óvatosan az ölembe helyezte a hatalmas tortát.

-         Kívánj valami szépet! Lelkesedett Lizzy, majd kisebb levegővételekkel tudtam, csak elfújni a sok kis lángoló szálacskát.

-         Isten éltessen Aranyhaj! Ölelt meg mindenki szép sorban.

-         Tessék Agg! Kaptam egy nagy kést a kezembe Sophi-tól, hogy én vágjam fel a szülinapi tortámat. Eleget is tettem kötelességemnek, majd mindenkinek vágtam egy-egy hatalmas szeletet.

-         Hm, isteni finom! Nyaltam le ujjaimról az eperhabot.

-         A lányokat illeti a dicséret, ugyanis ők készítették, Ellie nagyijának receptje alapján! Dicsekedett Louis, volt kedvese sütőtehetségével. El csak a szemét forgatta és kedvesen nézett végig volt barátján.

-         Csajok! Le a kalappal, mert nagyon finom, szerintem anyut is felülmúltátok! Remélem nem hallotta. Kuncogtam nagyokat.

-         Elárulod, mit kívántál? Kíváncsiskodott Hazz, két falat torta között.

-         Nem! Nyújtottam rá a nyelvem. - Ha elárulnám, sosem válna valóra.

-         Légyszi! Nézett rám, nagy smaragdzöld szemeivel.

-         Majd egyszer! Simogattam meg göndör fürtjeit.

Miután jól belaktunk a tortával, megkaptam az ajándékaimat is. Hiába mondtam, hogy semmi szükség nem volt rájuk, mégis a szívem mélyén örültem, hogy gondoltak rám. Lizzy ajándéka állt a szívemhez a legközelebb, amelyet úgy adott oda, hogy a többieket kiparancsolta a szobából.

-         Szóval Agg, fogadd tőlem sok szeretettel, és nagyon Boldog szülinapot kívánok! Még legalább az ötszörösét töltsd velünk, mint amennyi most vagy!

Nyújtott felém egy pink csomagolásban lévő csomagot, amelyet én szépen óvatosan tépegettem fel, minden ragasztócsíknál.

-         Oh, Liz igazán nem kellett volna! Mosolyogtam rá, ahogy ott ült mellettem és várta, hogy meglássa reakciómat ajándéka láttán.

Ahogy letéptem az utolsó ragasztószalagot is, egy rózsaszín könyv szélét pillantottam meg, de ahogy kijjebb húztam a csomagolásból megismertem gyermekkorunk emlékeit.

-         Liz, ez az? Tényleg az? De hát honnét? Csodálkoztam. – Azt hittem elveszett, amikor anyudék költöztek. Simítottam végig a borítón, és hirtelen újra 8 évesnek éreztem magam.

Óvatosan leoldottam a csipke szalagot, amellyel a könyvecskét átkötöttük. Emlékszem, hogy ez a csipke arról az esküvőről van, amelyre a szüleink először elvittek minket. A menyasszonyt sosem felejtem el, 20-as évei közepén járhatott, barna haja loknikban omlott vállaira, és gyönyörű csipke fátylát egy virágkoszorú koronázta meg. Annyira megtetszett nekünk a fátyol, hogy a lakodalom végén megkaptuk ajándékba.

Amikor kinyitottam, préselt virágok szirmai hullottak ölembe, Lizz-el készült gyermekkori képeink néztek vissza ránk az album oldalairól. Gyermekrajzaink, bakancslistáink sorakoztak, ahogy lapozgattam az oldalakat. Egyik rajzon meg is akadt a tekintetem, amelyet körülbelül 8-9 évesen készíthettem, egy szőke hajú kislányt és egy szőke hajú kisfiút ábrázolt a kép, a kislány én lennék és valahogy így képzeltem el a szerelmemet kiskoromban. Kicsit ironikus, hogy szőke hajú és kék szemű... Akkor még játéknak gondoltam a jövőt. De ezt a rajzot, mindenképp megszeretném mutatni Niall-nek, kíváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá.

Ahogy tovább lapoztam, egy kicsit megkopott fénykép volt beragasztva a könyvecskébe, rá pedig egy kis virágos hullámcsat szúrva.

– Istenem! Kaptam szám elé a kezem. - Ez anyukád húgáé volt, amikor férjhez ment… Ehhez hasonló hullámcsatokat viselt hajában az esküvője napján. Szőkés barna haja, kontyban volt feltűzve, de néhány tincs kilógott belőle, csipkeruhája hosszú uszályban végződött és megfogadtuk, hogy mi is ilyen gyönyörűek leszünk az esküvőnkön. Ez az egy darab onnan maradt meg, hogy véletlenül, amikor levette fátylát kihullott hajából és mi megtaláltuk. Liz-nek csupán ennyi emléke maradt meg hőn szeretett nagynénjéről, mert nem sokkal az esküvő után halálos autóbalesetet szenvedett férjével együtt. Lizzy-vel még akkor elég kicsik voltunk, csupán 7 évesek. 

– Semmi baj Agg, két kislány őrizte mostanáig! Ő is azt szeretné, ha boldogok lennénk. 
- Liz, ezt nem fogadhatom el! Tedd el kérlek! Csiptettem le a fénykép széléről a kis hullámcsatot. 
- De én neked szeretném adni, azért, mert ugyanolyan vagy, mint ő! Igaz, hogy nem sok mindenre emlékszem róla, csupán gyengédségére, szépségére, arra, hogy olyan hangon tudott szólni az emberekhez, hogy mindenki szerette, és te, pont ilyen vagy! Azt szeretném, hogy büszkén viseld, ha a padsorok között fogsz lépkedni.

Hirtelen, nem tudtam, hogy mit is tegyek. Nem szerettem volna elfogadni, mert tudtam, hogy milyen fontos Liz-nek ez a  kis tárgy, de megbántani sem akartam azzal, hogy visszautasítom.

-         Liz, köszönöm! Elfogadom, de csak két feltétellel!

-         És mi lenne az?

-         Ha megígéred, hogy végre boldog leszel, és nem fogsz sírni az esküvőmön.

-         Az elsőt, szerintem már ki is pipálhatod, a másodikat, majd meglátjuk, de szerintem elég jól ismersz, hogy tudd, minden esküvőn bömbölők. De a tiéd kivételes lesz, szóval, rá fogok készülni több százas zsepivel is.

-         Bolond, köszönöm! Most szívesen átölelnélek és megpuszilgatnálak, de mi lenne, ha te kúsznál egy kicsit feljebb?Majd átölelt, de csak gyengéden.

-         Li, ez akkor is közös! Néztem még mindig a kis könyvet, ami az ölemben pihent. - Szinte ebben van az egész gyerekkorunk és biztos nem véletlen, hogy nálatok maradt és nem nálunk. Anyukád őrizgette a padláson. Miért akarod, hogy ennyire hozzám kerüljön?

-         Tudtam, hogy megkérdezed, és már vagy százszor elgyakoroltam azt, hogy hogyan, és mit is mondok, de tudod, most nem azt mondom el, amit elterveztem. Aggie, talán ha nálad van ez a könyvecske, és minden nap látod, majd a polcodon, akkor újra az leszel, aki gyermekkorunkban voltál, újra az az életvidám, mosolygós, Agg. Emlékezni fogsz, hogy mik voltak az álmaid, hogy nem volt előtted akadály, legyőzhetetlen voltál. Akkor még nem tudtuk mi az a betegség, mi az, hogy kórház.

-         Köszönöm! Sajnálom, de nem tudok mást mondani, nem tudom eléggé kifejezni, azt, hogy menyire hálás vagyok. Mindig a barátom leszel Liz! Túl sokat tudsz! Tettem hozzá nevetve. – Félre a tréfával!  Te mindig ott voltál mellettem, és félek, hogy sosem köszöntem meg ezt neked eléggé, és valahogy úgy érzem, hogy sokszor voltál háttérbe szorítva miattam. Kimondhatatlanul sajnálom.

-         Nem-nem dehogy! Miket beszélsz? Beteg voltál, és még szép, hogy veled foglalkoztak. Igaz, bevallom, hogy néha rosszul esett, hogy mindig Aggie , Aggie... Hogy te voltál a középpontban, de elfogadtam, a barátom vagy és ez ellen nem tudtam, és nem tudok semmit tenni. Mindig mellettem álltál te is, bármiről is volt szó.

-         Liz! Miért nem meséltél erről sosem? Hűltem el teljesen, amikor elmondta, hogy hosszú évek óta, mi nyomja a szívét.

-         Szeretlek Agg! Ne beszéljünk erről, hiszen ma ünneplünk! Majd később nyugodt körülmények között, elmondok mindent.

-         Rendben! De szerintem, most megpróbálkozok azzal, hogy felkelek, mert nézz ki Li az ablakon, a nap is azt szeretné, hogy ha meglátogatnám, ha rövid időre is, de muszáj újra érezném, finom bársonyos melegségét a bőrömön…