67. Fejezet: Már 4 hónapja, hogy odaadtam a szívemet egy ír, kócos hajú, kék szemű fiúnak..

Sziasztok Drágák!

Meg is érkezett a következő fejezet, remélem, hogy elnyeri tetszéseteket! :)  <3 

Puszi: BR

Kórházi ágyamon fekve, szinte csodálattal tekintettem le az előttem heverő ékszerre. Gyönyörű, kézzel készített rózsa medál volt, a hozzá illő fülbevalókkal tárultak szemeim elé, a doboz felnyitásával, és én nem tudtam betelni szépségükkel…

-         Niall... Istenem!Szóhoz sem tudok jutni, olyan szépek.

-         Valóban! Mosolyodott el az orra alatt. – Azonban, ha jobban megnézed a dobozkát és annak belsejét, volt ám múzsája is a készítőnek.

-         Tényleg? Néztem rá nagy szemekkel.

-         Tényleg! Majd óvatosan visszahajtotta a dobozka tetejét. Talán egy pillanatra a szívem is kihagyott, ahogy megláttam a saját nevem, csodálatos aranybetűkkel a fedőlapon, rajta az ékszerész kézjegyével.

-         Uram Isten! Temettem kezeim közé arcom, és próbáltam úgy beszélni Ni-nek. – Rólam neveztek el egy ékszert? Most tényleg? Nem álmodom?

-         Nem álom ez, hanem valóság Agg! Fejtette le kezeimet arcomról, ahol az eddigi szomorúságnak most nyoma sem volt.

-         Na, hadd halljam, kit fizettél le?Húztam fel szemöldökeimet, közben, pedig nagyot mosolyogtam, azon, ahogy Niall rám nézett… Szerintem váratlanul érhette kérdésem, mert nagyon gyorsan mentegetőzni kezdett.

-         Senkit, esküszöm!

-         Niall James Horan, már ne is haragudj, de ismerlek annyira, hogy megállapítsam, hogy mikor hazudsz, és mikor nem! Ki vele!

-         Tudod, Aggie, nem fogok hazudni! Tornázta magát feljebb ágyam szélén, közben hozzá- hozzá érve kezemhez. Körülbelül 1 hónapja szerveztem, terveztem, hogy a legkülönlegesebb ajándékot kapd tőlem, mert azt akartam, hogy boldog légy. Igaz, hogy nem pénzben mérjük a szeretet a másik ember iránt, de valahogy muszáj volt kifejeznem, hogy mennyit is jelentesz számomra. Szóval, amikor hazaértünk a tour-ról az volt az első dolgom, hogy felkerestem Mr. Hill-t, azt az ékszerész urat, ahol anyunak is rendszeresen szoktam vásárolni. Megmutattam neki a fényképedet, és azt mondta rá egyből, hogy egy ilyen szép rózsának rózsa jár, ne aggódjak semmit, már tudja is, hogy mit fog készíteni. Aztán pár héttel később, amikor visszamentem ez a gyönyörű kisrózsa fogadott, és már akkor tudtam, hogy odáig leszel érte. Mr. Hill azt mondta, hogy nagyon szeresselek, mert te egy különleges lány vagy, tudja, hogy nem ismer, de a szemeid mindent elárultak.  Szeretné, ha beleegyeznék abba, hogy több is készülhessen ebből a kis ékszerből. Erre azt feleltem, hogy csak is akkor megyek bele, ha a te nevedet fogják viselni a rózsák.

Nagy szemekkel, tátott szájjal és gyerekekhez méltó figyelemmel hallgattam történetét, közben pedig azon járt a kis kobakom, hogy soha az életben nem fogok még egy olyan fiút találni, mint, aki itt ül előttem és olyan átéléssel mesél, hogy minden szava megmelengeti a szívemet, és sosem fogok senkit úgy szeretni, mint őt. Legszívesebben megcsókolnám, de muszáj elengednem, hogy ő is el tudjon engedni… Számomra sosem fog számítani, hogy hol van, vagy, hogy mit csinál, vagy kivel van, én mindig, őszintén, tiszta szívemből szeretni fogom. Talán, majd az esküvőjén hosszú évek múlva, már könnyekkel nélkül is eltudom ezt mondani…

-         És akkor jött egy ufó, akivel kézen fogva elmentem...

-         Tényleg? Beszéltem ki a fejemből, miközben az agyam csakis a jövőn zakatolt.

-         Agg, nem is figyelsz!

-         Bocsáss meg! Mit is mondtál?

-         Semmit! Hajtotta le a fejét, és húzta össze halvány rózsaszín ajakit, amiből tudtam, hogy megharagudott.

-         Niall… Bocsánat, figyeltem, minden szavadra, és igazából azon gondolkodtam, hogy mit is kellene mondanom, vagy egyáltalán el szabd e fogadom. Hiszem és tudom, hogy te leszel a világon a legjobb férj és apa, ebben a néhány percben rájöttem arra, hogy muszáj továbblépnünk mind a kettőnknek, és már csak abban reménykedem, hogy ha egyszer kisbabátok lesz a leendő feleségeddel, majd gondolsz rám, ha a keresztanyát kell kiválasztani. Ő lesz az én mindenem, szóval, most szólok, hogy el lesz kényeztetve…

-         Aggie, miről beszélsz? Még addig sok víznek le kell folynia a Temzén, és addig még bármi történhet.

-         Lehet nem is van olyan messze van az a messze. Gondolj csak bele! A világ bármely pontján találhatsz egy lányt, és nem kell ahhoz sok, hogy ő legyen a mindened. Nem kérem azt még egyszer, hogy légy a barátom, mert nem tudsz az lenni, csak azt kérem, hogy légy egy szép emlék egy ismerős, aki mellettem van, ha szükségem van rá, és én is ott leszek melletted, ha szükséged lesz rám. -Niall a monológom ideje alatt, fogta a kezemet, éreztem azonban, hogy volt amikor lágyan meg-meg szorította. Nem mondott semmit, feltette két lábát az ágyamon és finoman, mint egy kisbabát megmozdított, hogy elférjen mellettem, majd felém fordult, és én újra bele tudtam bámulni azokba a szemekbe, amelyek a rabjukká tettek azon a korai reggelen a repülőtéren.

„Mire feleszméltem a sok papír közül egy csendesebb szobába találtam magam 3 szundikáló fiú társaságában. – Fiúk! Mordult rájuk Paul, akik nagy ásítások közepette nyitották ki pilláikat, és végem volt.

Azok a szemek, rabjuk lettem. A megvilágítástól függött, hogy milyen kékben pompáztak, a baunty kéktől, az azúr, és tengerkékig.” 

     Hosszasan fürkésztük egymás tekintetét, figyeltük a másik rezdüléseit, majd végül Niall törte meg a csendet.

-         Agg, én nem akarom, hogy csak egy emlék légy, akire csak emlékezni szabad, ha olyan fontos neked az, hogy boldog legyek, akkor miért szeretnéd azt minden áron, hogy egy másik lányt szeressek? Miért jó az neked, ha szenvedsz? Nem értelek. Egyszerűen nem megy a fejembe, hogy mit szeretnél elérni azzal, hogy mindenkit elüldözöl magad mellől. Azért, mert beteg voltál és lett egy következménye, ez nem a te hibád, de úgy érzem, hogy csak is magadat okolod érte, és ezért fontosabb neked bárki saját magadtól. Nem kell ezért szenvedned Aggie, előtted áll az egész élet, és te mégis hátat fordítasz neki, ahogy csak lehet. Sosem mondtam még neked, de amikor először megláttalak, az volt az első benyomásom, hogy „ hu-ha, még sosem láttam ilyen gyönyörű fiatal lányt, de fiatalsága ellenére, már most annyi fájdalom és keserűség látszik rajta, és a szemében, mint, amennyit még a nagyimon sem tapasztaltam, pedig már ő is 70 éves. Néha- néha azonban láttam rajtad az életvidámságot, azt, hogy tudsz örülni egy szál virágnak is, ilyennek kellene lenned mindig, boldognak.

-         Niall! Zokogtam, mint egy kislány, akinek elvették a mackóját, ezzel eláztatva fekete pólóját. – Én szeretem az életet, de ő nem szeret engem, ha szeretne, nem tett volna kívülállóvá, aki bárhová megy, csak azt érzi, hogy nincs helye a világban. Magamtól akarlak megóvni, nem akarom, hogy egy olyan életunt emberrel kelljen megosztanod a mindennapjaidat, aki belülről érzi magát 60 évesnek, mintsem 21-nek. Liz-el már sokszor beszélgettünk arról, hogy hogyan érzem magam, elfogadtam-e már, hogy nem lehet babám, és valahogy mindig megnyugvással válaszoltam azt, hogy ennyi év távlatából, igen. Hazudtam! Mert ezt sosem lehet elfogadni. Hogyan is lehetne? Maximum akkor, ha egy karrierre éhes nő lennék, de én csak egy családra vágytam egész életemben. Nézd meg azokat a nőket, akiknek van két, vagy három gyermekük is, és mégsem akarták őket. Hogy lehet az, hogy pont annak nem adnak egy lehetőséget sem aki foggal, körömmel harcol érte? Tudod milyen érzés átmenni egy parkon, amikor mindenhol anyukák vannak a kisgyerekekkel, babakocsikkal? Hosszú évek óta kerülöm a közelünkben lévőt is. Egyszerűen szégyen vagy nem szégyen de elfog a sárga irigység, ha látok egy anyukát. Mindig jó voltam, sosem feleseltem, nem életem lázadó életet, és mégis ott tartok, ahol a part szakad. Azt sem meséltem még, hogy a szüleim minden áron de rábeszéltek egy pszichológusra, de neki is azt válaszoltam, amit hallani akart és nem azt, ami felemésztett belülről.

-         Agg, hadd, hogy hagyj segítsek! Kérlek, szeretlek! Megértem, ha azt mondod, hogy hagyjalak békén, de ez nem ilyen egyszerű, ha 3 hónappal ezelőtt kérsz arra, hogy sétáljak ki az életedből, akkor talán, de csak talán csendben elfogadtam volna, de tudod, azóta minden éjjelem és nappalom te vagy, és látom, hogy szenvedsz. Azt is tudom, hogy sokszor sírsz álmodban, mert nem egyszer voltam éjjel fel, olyankor csak néztelek, ahogy csukva volt a szemhéjad, és mégis krokodil könnyek áztatták a párnádat. Vagy, amikor azt hitted, hogy Liam és Harry alszik, zokogtál a sötét szobában… Sokszor mesélték, hogy nem mertek felkelni és odamenni hozzád, de tisztán hallották, ahogy kétségbeesetten zokogsz. Minden nap addig, amíg nem mondtad el az igazságot, azon tanakodtunk a fiúkkal, hogy mi történt, mi bántottunk-e meg, vagy nem érzed jól magad közöttünk.

-         Sajnálom, hogy ha terhetekre voltam! Hirtelen nem jutott más az eszembe. Miért nem szóltak, ha tudták, hogy baj van?

-         Látod Agg, most is elnézést kérsz, a semmiért. Engedd, hogy szeresselek! Nem kérek mást, csak a szerelmedet.

-         De, hisz, már 4 hónapja, hogy odaadtam a szívemet egy ír, kócos hajú, kék szemű fiúnak!

-         Ha ez így lenne Agg, nem szakítottunk volna két héttel ezelőtt. A beszélgetésünk alatt, most először fordította el a fejét és a plafont bámulta.

-         Tegyük fel, hogy összeházasodunk. Telnek az évek, körülöttünk már mindenkinek családja van, aki fontos az életünkben, és te kezdesz egyre inkább ráébredni, hogy ha nem leszek, akkor mi lesz veled. Nincs sem fiad, sem lányod, aki a gondod tudná viselni, a barátok is megöregedtek. Érdemes egy szerelemért feláldozni, azt, hogy ha itt a vég a családod vegyen körül? 

     Megfeszült, érintése keményebb lett, tekintete még mindig a fehér plafont bámulta, de láttam, ahogy forró sós könnyei végigfolytak arccsontján.

-         Jobb, ha most elmegyek! Engedett el érintéséből, majd ajkamra adott csókjával búcsúzott.

-         Niall egy pillanat!  Fogtam meg kezét. – Ne haragudj rám!

-         Nem rád haragszom Agg, hanem magamra...

-         Miért? Húztam össze szemöldökömet. És nem tudtam hova tegyem kijelentését.

-         Semmi Aggie! 

-         Ha nem akarod elmondani, akkor nem kell...

-         Akkor megyek! Légy jó ,és gyógyulj meg!

-         Mint, mindig.  Látlak még?

-         Persze!

-         Ígéred? Kisujjeskü?

-         Ígérem!

-         Akkor csókolj meg!

Kijelentésem után, hosszas és szenvedélyes csókcsatába kezdtünk, ajkaink szinte felfalták egymást, amíg el nem szakadtam tőle. Ebben a pillanatban nem számított, semmi, csak az, hogy ismét érezhettem őt, még ha csak egy rövid időre is.