66. Fejezet: Nem bánnám...

Kedveseim!

Mint láthattátok, tegnap nagy elismerésben volt részem, amiért mérhetetlenül hálás vagyok, bár vannak bennem kétségek, hogy valóban én érdemlem e ezt a díjat.. Mindenesetre, ez még inkább arra ösztönöz, hogy olyan részeket hozzak nektek, amelyekkel nem okozok csalódást nektek és magamnak sem! Jó olvasást kívánok a következő fejezethez! Puszillak benneteket BR <3

A fiúk távozásával, nagy űrt éreztem, mintha tényleg mindent elvesztettem volna, de tudtam, hogy ez csak átmenti dolog. Az este folyamán végre sikerült egy keveset aludnom, így reggel valamivel frissebben ébredtem fel, mint az elmúlt napokban… Ahogy felkeltem, felálltam majd az ablakomhoz sétáltam, ahol széthúztam sötétítő függönyömet. Csodás napsütéssel gazdag napra ébredtünk, mintha az időjárás is érezte volna, hogy valami új kezdődik…

***

A napok csak teltek és szaladtak el mellettünk, lassan azon kaptam magam, hogy ismét a kórház bejárata előtt állok. 1 nagy bőröndöt pakoltunk tele anyuval, és Lizzel.

A szüleim jobb oldalamon még Liz a bal oldalamon álltak, így kísértek be a kórház épületébe.

Dr. Hale ismét örömmel fogadott és nyugtázta is, hogy a körülmények ellenére remekül nézek ki. Pár kilót fogytam, mióta kiderült, hogy cisztáim vannak, de szinte ez meg sem látszott rajtam. Azonban lehet,  ahogy ismét kórházba kerültem, fog lemenni rólam néhány kiló, amit nem szerettem volna, hiszen így is 57 kilogramm a súlyom és a magasságomhoz kell lenni rajtam némi feleslegnek. Ha vékonyabb leszek lassan Samuhoz fogok hasonlítani. (Ősember maradvány)

Ábrándozásomból, a nővérke hangja ébresztett fel, hogy volnék- e szíves követni, mert megmutatná  a szobámat. Persze nagy elnézések közepette vettem be az ideiglenes "főhadiszállásomat" amely körülbelül 1 hétig lesz a mindennapjaim része.

Amikor elrendezkedtem anyuék segítségével, ismét Dr. Hale tűnt fel az ajtómban, majd részletesen tájékoztatott a műtét folyamatáról, a várható komplikációkról.

-         Nos Agatha, ha megfontoltál mindent, oda is adnám a beleegyező nyilatkozatot!

-         Rendben, igen átgondoltam mindent! Bólintottam beleegyezően, és próbáltam minél magabiztosabbnak tűnni.

-         Jól van, akkor holnap reggel a műtőben találkozunk! Simogatta meg kézfejemet Bridget doktor.

-         Köszönöm doktornő!

-         Pihenj, aludd ki magad! További szép napot! Ezzel elhagyta a kórtermet.

Nem sokkal Dr. Hale távozása után a kísérőim is úgy döntöttek, hogy magamra hagynak, de kérték, hogy ha bármi baj lenne azonnal hívjam őket, amelyre csak egy szemforgatás volt a válaszom.

Így ott maradtam magamban, az egyik kedvenc könyvemmel, Sophia Kinsella a Boltkóros babát vár. Szinte az első nap újra kiolvastam. Már most éreztem, hogy meg fogok bolondulni  a magányban. Mint kiderült nem kell számítanom szobatársra, amelynek egyik részem örült, a másik pedig nagyon tiltakozott ellene.

A nap hamar eltelt, mivel a fiúk is elszórakoztattak Skypon, és nyugtattak. Ne aggódjak, holnap reggel már az ajtóm előtt fognak ácsorogni. Szinte, aki a One Direction-al valamilyen kapcsoltban áll, tudott a műtétemről, nem győztem válaszolni a sok jókívánságokkal teli üzenetekre. A fiúk anyukái, tesói is hívtak, üzentek, Lou és Lux is hívott, valamint a fiúk háttérzenészei is jókívánságaikat fejezték ki. Josh-al nagyon jóba vagyok, így ő azt mondta, hogy mindenképp meg fog látogatni.

Az este már nem ihattam és ehettem és ettől minden bajom volt.

***

10 órára voltam kiírva, de már hat órakor ébresztettek. Lázmérés, vérnyomásmérés. Fél kilenckor jött értem egy ápolófiú, hogy vetkőzzek le, mert itt az idő. Teljesítettem kérését, igaz szégyenlősen, meg is kértem, hogy forduljon el… Majd gyorsan visszabújtam a takaróm alá, és már meg is indultunk a lift felé, amely felvisz a műtőkhöz.

A fiúknak még se híre sem hamva, és még anyukámék sem érkeztek meg. Túl korán volt még, valószínű volt, hogy nem is engedték be őket a kora időpont miatt.

Ahogy megérkeztünk, egyáltalán nem izgultam, csak vártam a soromra. Átkerültem egy előkészítős ágyra, majd egy kék lepellel terítettek csak le, és kaptam egy csinos műtős sapkát is.

Végül betoltak az előkészítő helységbe, ahol egyből libabőr futott végig egész testemen… Nagyon hideg volt és félelmetes volt az a nagy fehér tér. Körülöttem is feküdtek emberek, akik szintén valamilyen műtétre vártak.

Különböző műszereket kapcsoltak rám. Pár perccel később megjelent mellettem egy nővér, aki előkészített a műtétre, még pedig úgy, hogy megkaptam a branül tűmet  a kézfejembe, amelyen keresztül zajlik majd az altatásom és a későbbiekben is ezen keresztül fogom kapni az infúziót… Ez a tűszúrás egy tízes skálán körülbelül huszason fájt, csak egy pillanat az egész, és mégis a poklok poklát éled meg ezalatt a néhány másodperc alatt…

-         Eljött az idő Aggie! Jött mellém Dr. Hale, majd lekapcsolta a gépeket, amelyek eddig szívem ritmusát jelezték. Egy ápoló volt segítségére, aki betölt a műtő helységbe, onnantól minden kiesett, ahogy az arcom elé helyeztek egy maszkot. A következő emlékem, hogy a műtő előtt fekszem már feszülő hassal.

-         Agatha, van hányingere? Kérdezte egy kedves nővérke felém állva.

-         Nincs,semmi baj! Mondtam halkan és rekedtes hangomon. A lélegeztető cső felmarta torkomat, ahogy kihúzták.

-         Akkor most visszavisszük a szobájába! Majd két erős kar felemelt, és áthelyezett az ágyamra.

Annyira álmos voltam, és még hatott az altató, hogy arra sem emlékszem, hogy hogyan is érkeztünk meg a szobába, szinte csak egy pillanatra tudtam kinyitni pupilláimat, amikor meghallottam, hogy anya a nevemen szólít.

Néhány órával később, amikor ébredeztem, csak halk suttogást hallottam magam mellől.

-         Sziasztok! Köszöntem a körülöttem álldogáló embereknek.

-         Helló Kincsem!  Puszilta meg anyukám a homlokomat, majd apu is. Apát különösen rosszul érintette a műtétem, nem mutatta, de az ő egyetlen pici hercegnőjét ismét megműtötték, és igazából most látszódott rajta igazán, hogy megviselte ez az egész dolog. Apa, aki világ életében egy erős ember volt, sírt.

-         Oh, Agg, nagyon izgultam! Jött barátnőm közelebb és ölelt meg, de mindezt nagyon óvatosan tette.

-         Aggie, szia! Jól vagy? Lépkedett Liam is közelebb.

-         Igen, köszönöm Li! Csak fáj a hasam…

-         Az még fog is egy darabig. Mosolygott rám.

-         Többiek? Néztem körbe…

-         Édesem! Dr. Hale egyszerre csak 4 embert engedélyezett, aki láthat, a többi barátod kint várakozik az ajtó előtt. Válaszolt anya kérdésemre, közben segített felülni, és innom egy keveset.

-         Mi már megyünk is! Húzta Liz, Liam-et maga után, hogy a többiek is be tudjanak jönni.

-         Jó-jó! De ugye még visszajöttök? Estem kétségbe.

-         Hát persze! De odakint van még vagy 10 ember, akik alig várják, hogy lássák, hogy jól vagy.

Ahogy elhagyták a szobát, újabb látogatók érkeztek.  Louis és El, őket követték Harry, Clau és So. Régi ismerőseim és barátaim közül is eljöttek páran, aminek szívből örültem, Abby, Mia, és Susie.

Valakit azonban nagyon hiányoltam, és kicsit rosszul is esett, hogy nem jött el… Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem találkozunk, de akkor is… Hiányzik, most rá lenne szükségem, még akkor is, ha tudom, hogy nem vagyunk együtt. A rekedtes hangjára, nyugtató szavaira, kellemes illatára. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van.

A nap folyamán a doktornő többször bejött megnézni, és ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Egyik ilyen látogatásakor azonban azt mondta, hogy nem egyedül jött. – Aggie, látni szeretne valaki. Beengedhetem?

-         Persze! Kíváncsiság és izgalom, amelyet abban a néhány percben éreztem, amíg a doktornő kiment szólni a titokzatos látogatómnak.

Amikor megpillantottam, hogy ki is jött be hozzám, nem hittem a szememnek. Taylor volt az, hatalmas rózsacsokorral a kezében.

-         Szia Aggie! Remélem nem zavarok?

-         Szia Tay! Hát Te? Nagyon meglepődtem azon, hogy itt van, egyáltalán honnan tudott arról, hogy megműtenek? És legbelül nagyon csalódott voltam, mert nem rá számítottam.

-         Igazából, kerestelek telefonon és egy lány szólt bele.

-         Hát, ő Liz volt a barátnőm.

-         Értem! Szóval ő mondta el, hogy kórházban vagy, és amilyen gyorsan csak tudtam jöttem. – Oh, és ezt is neked hoztam! Emelte fel a kezében szorongatott csokrot.

-         Igazán köszönöm,nagyon szép! Beletennéd egy vázába, ha megkérlek?

-         Hogyne! Sétált arrébb a mosdókagylóhoz.

Mesélt a velem töltött órák alatt Ausztráliáról, arról, hogy milyen álmai vannak jelenleg. Sokszor kérdezett a „Noel-el” tartó kapcsolatunkról is… Ha szegény tudná, hogy hazudtam, biztosan nem lenne most itt. Taylor, egy nagyon rendes, szívélyes, nyitott ember, aki csak szeretni akar. Lehet, hogy rossz döntést hoztam, amikor az ír manót választottam, de ha mérlegelek a szívemben, akkor Niall lehúzza a libikóka végét…

Tay két óra után magamra hagyott, azzal, hogy még keresni fog. Én csak mosolyogtam, mint valami kukacos vadalma és vártam, hogy végre magamra hagyjon.

Igazából hálás voltam, amiért gondolt rám, és meg is látogatott, de nem ő volt, az a személy, akire szükségem volt. Istenem, Niall-nek tényleg igaza volt, akkora egy kétszínű ember vagyok, hogy hihetetlen, most is, csak magamra gondoltam azzal, hogy nekem nem jó, és szegény fiú, aki itt ült mellettem, szerelemből látogatott meg. Nem taszíthatom el… Megfogadtam, ha meggyógyulok és mindennek vége, felhívom és bocsánatot fogok kérni a viselkedésemért.

Este felé járhatott az idő, amikor halk kopogás ütötte meg a fülemet.

-         Tessék! Szóltam erőtlenül és álmosan. A mai nap már nem igazán számítottam látogatókra, és eléggé furcsálltam, hogy most jutottam valakinek is az eszébe.

-         Szia Aggie!

A következő pillanatban Niall buksija bukkant elő az ajtó mögül. A szívverésem egyből háromszorosára emelkedett és elfogott az az érzés, amikor először találkoztunk. Pillangók repdestek a gyomromban.

-         Niall, de örülök neked! Tártam szét a karomat és vártam, hogy át tudjam ölelni. Letette a virágcsokrot kezéből, majd ismét érezhettem illatát és testének melegségét.

-         Jól vagy Agg? Olyan óvatosan ölelt ahogy csak tudott.

-         Igen! Fáj, de kibírható, kicsit húzódik. Már azt hittem nem jössz el! Néztem bele hullámzó kék szemeibe.

-         Megkaptam a levelet és az ajándékot! Állt még mindig felettem, leheletét szinte az arcomon éreztem.

-         Tudom, hogy...

-         Agg! Esküszöm, hogy sírtam, mikor megkaptam, és csak azt akartam, hogy tudd,  tőled kaptam életem legszebb ajándékát, és nem bánnám, ha nem kapnék ilyen kis cipőket, csak te velem legyél. Döntötte homlokát az enyémnek.

-         Niall, ezt már megbeszéltük! Súgtam ajkaira.

-         Tudom! Hajtotta le a fejét, úgy, hogy bele tudtam volna puszilni nyakába, de akármilyen nagy volt  a kísértés nem tehettem. – Ezt azért engedd meg, hogy odaadjam, és, hogy én kívánhassak először Boldog 22. Születésnapot!

-         Mi? Értetlenül néztem rá.

-         Aggie, holnap van a szülinapod! Ha jól jegyeztem meg május 12.

-         Tényleg! Istenem elfelejtettem! Nevettem el magam. Nem mondanám, hogy jó ötlet volt, mert nagyon húzódott a seb, és a cső is picit elmozdult, amely egy tasakban végződött az ágyamhoz erősítve.

-         Ne erőltesd meg magad Agg! Ült már az ágyam szélén, és kezeit finoman a hasamra helyezte.

-         Nem-nem...

-         Szóval,  Boldog szülinapot Tündérem! Majd elővett egy kis rózsaszín dobozt.

-         Mi ez? Néztem rá kíváncsi tekintettel.

-         Nem tudhatod, amíg nem nyitod ki… Húzta fel a szemöldökét és emelte a magasba tekintetét, mint aki nem tud semmiről.

Széles mosollyal vettem át tőle a halvány rózsaszín dobozkát, nagy izgalommal nyitottam fel a tetejét, benne pedig megtaláltam a szerelmet…