3. Fejezet: Az öreg hölgy

Megtette hatását az  a sok fránya kaja, amit tegnap behabzsoltunk. Kedvem nem sok volt a felkeléshez, nem mintha szokott volna lenni, de ma pláne nem, ugyanis az éjszaka nagy részét a mosdóban töltöttem...

Semmi probléma nézzünk pozitívan előre, ezeket már a tükörképemnek mondogattam, ami most meglehetősen a hátrányos oldalamat mutatta.  Sosem tartottam magamat egy szépségnek, még Liz-nek sem mondtam de féltékeny vagyok rá... Igen féltékeny, hiszen neki hosszú hullámos vöröses haja mindig gyönyörűen kiemeli meleg mogyoróbarna szemeit és vékony arcát, néha elgondolkodom, hogy igazi vagy csak egy porcelánbabával élek együtt.

Magamról szólva néhány szót, szőke haj, kék szem, ezzel meg is vagyok bélyegezve, a gének, nem tehetek ellenük semmit. Festetni még korainak tartom huszonévesen és mert most is szálkás mindenfelé álló szalmakazallal nézek farkasszemet.

Nos, ahogy bámultam önarcképem eszembe ötlött, hogy nem ártana összeszedni magam és elindulni bevásárolni a „nagy utazáshoz”. Ilyen gondolatokkal „bukfenceztem” le a lépcsőn, a modellszakmában valószínűleg nem állnék meg ezekkel a mozdulatokkal, és nagyon reméltem, hogy barátnőmet nem ébresztettem fel, de mikor ránéztem és hallottam, hogy egy morgás közepette átfordult a másik oldalára, elégedett voltam magammal.

Bevettem a házban az egyik kedvenc helyiségemet, a konyhát, hogy valami diétásat összehozzak magunknak.

Diétás? Meghibbantam én? - Oh bárcsak, de az este miatt inkább tényleg maradtam ennél a „csúnya” és számomra ismeretlen szóból álló valaminél.

Pirítós, tea...  Fantasztikus villásreggeli, nyami.

Már nagyban reggeliztem, igen én, aki délben szokott felkelni, reggel 9 órakor itt ülök a konyhában és reggelizek - ezt valahová fel kell jegyezni... Közben Li is becammogott az étkezőbe és most a porcelánbaba kifejezés elég messze állt tőle, azt láttam, hogy neki sem telt valami jól az éjszakája.

- Jó reggelt! Köszönt kicsit rekedtesen. - Tudtál aludni? Tündér vagy, imádlak a pirítósért! De honnét tudtad, hogy ma reggel erre vágyom?

- Úgy nézek ki, mint aki olyan sokat aludt? Babám szerintem mind a kettőnknek krónikus hasfájása és hasmarsa volt az este folyamán.

- Jó, bocsánat, én csak azt szerettem volna ha örülnél és boldog lennél, de ha még egyszer olyat terveznék, hogy kaja minden mennyiségben kérlek üss le.

- Meglesz! Közöltem morcosan, de persze nem haragudtam. Miért is haragudnék, mert mindketten az 5 éves gyerekek táborát erősítjük?

- Mai tervek? Érdeklődött barátnőm kíváncsian.

- Hát. igazából arra gondoltam, hogy ha leszel olyan aranyos, kedves, eljössz velem vásárolni?

- Nem is tudom... Persze még szép, hogy elmegyek, addig is remélem tudok nézelődni munka ügyben.

Reggeli után gyorsan összekaptuk magunkat és boldogan indultunk el a vásárlási túránkra. Az autóban megint volt alkalmam gondolkodni. Sajnáltam Liz-t, hogy még most sincs munkája és remélem nem érzi úgy, hogy most én valamivel is „másabb lennék” mert nekem van. Fenn áll annak is az esélye, hogy egy hét után megunom és otthagyom az egészet a francba, de nem olyan vagyok aki feladja, sőt inkább maximalista.

Az egy órás út alatt még  kétszer álltunk meg, mert vagy neki, vagy nekem volt „kisebb-nagyobb” problémánk.

A plázában jutott eszembe, hogy a habzsi dőzsi helyett inkább összeírhattam volna, amit vásárolni szeretnék, de már oly mindegy, hiszen itt vagyunk.

- Hol kezdjük? Liz elég kétségbeesettnek tűnt a három szintes emeletet meglátva, így sarkon fordultam és kabátjánál fogva behúztam az első szembejövő üzletbe.
***

Már vagy két órája jártuk a plázát, minden boltba betértünk és persze elmaradhatatlan volt, hogy az idiótábbnál idiótább ruhákat fel ne próbáljuk, közben töretlenül figyeltem Liz számára az álláslehetőségeket is. Hazafelé véve utunkat, azon tanakodtam, hogy hogyan lehet a vásárlásban így kifáradni... Szerintem a boltkórosoknak lehet a legrosszabb a bányászok után.Rávettem barátnőmet, hogy ha már itt vagyunk sétálhatnánk is egy kicsit. A csomagokat bepakolva az autóba elindultunk az egyik irányba, nem volt kifejezetten célunk, ahová el szerettünk volna jutni, csak mentünk amerre vitt a lábunk.

London utcáit róttuk amikor megpillantottam egy kis butikot, kicsit el dugott helyen volt, de ez nem zavart. Nagy betűkkel ki volt írva, hogy eladót keresnek. Nekem sem kellet több, berohantam Li kezét fogva és az eladónál rögtön a lényegre tértem..

- Jó estét kívánok! Köszöntem illedelmesen. - Meg szeretném kérdezni, hogy az az állásajánlat, ami  a kirakatban látható, él-e még?

 Az eladó hölgy kedves volt, nagymamám korban lehetett, elmesélte, hogy nemrégiben elhunyt a lánya, aki segített neki vinni az üzletet, bezárni nem szeretné, a „kislánya” emléke miatt, hiszen az ő álma volt.

Nagyon meghatottak bennünket a néni szavai, és el sem tudtam képzelni, hogy milyen érzés lehet elveszíteni egy gyermeket és sosem szeretném megtapasztalni, hiszen ahogy a néni is mondta „- Nem szabadna egy szülőnek temetni a gyermekét, ennek fordítva kellett volna történnie”

Liz természetesen megkapta az állást, így visszatekintve sajnálom, hogy lerohantam Mrs Brandon-t , talán túl buzgó voltam.

Láttam rajta, hogy szívesen beszélgetne, így nem volt szívem úgy otthagyni, ezért miután közöltem barátnőmmel a terveimet, a néni felé fordultam.

- Zárás után nem tetszik eljönni velünk egy kávézóba, cukrászdába?

Felcsillant a szeme – Kedveskéim, nagyon aranyosak vagytok, hogy kíváncsiak vagytok egy öregasszony életére, de nem kell fáradnotok, megvagyok gyerekek, nem szeretnék a terhetekre lenni.

- Nem tetszik a terhünkre lenni, megszeretném ismerni a ”főnökömet”- Jelentette ki Liz.

Végül sok győzködés árán, ellátogattunk egy kedves kis kávézóba, ami nem messze volt a butiktól. Sokat beszélgettünk mesélt a férjéről, gyermekeiről, sokszor láttam egy-egy könnycseppet megcsillanni a szemében.

A férje volt a mindene, szerelem volt első látásra, amikor összeházasodtak, ő még csak 18 éves volt, John pedig 22, 40 évet éltek boldogságban, amikor is a férje  5 évvel ezelőtt elhunyt.

Elmesélte az utolsó időszakot, hogy a kedvese Alzheimer-kórban szenvedett, ami a szellemi leépülést jelenti. Etetni kellett és tisztába tenni, volt, hogy meg sem ismerte, de kitartott mellette „jóban-rosszban”.

Amikor erről mesélt, úgy éreztem rossz ember vagyok... Képes lennék mindent feláldozni? Tudnám még szeretni? Ezek a gondolatok játszódtak le a fejemben, talán még nem voltam igazán szerelmes, mert igenis mindent meg kell tenned azért az emberért a világon, akit a legjobban szeretsz, nem hozhatod le neki a csillagokat, de boldoggá teheted minden nap azzal, ha vele vagy.

- Mindegy mi történik, jó-e az vagy rossz a szerelem örök, ezt sose feledjétek!

Ezzel a tanáccsal, és kicsit más emberként is tértünk haza.