2. Fejezet: Nutella

Másnap, álmosan és fáradtan nyitottam ki a  szemeimet, gondoltam jó lenne anyuékat is értesíteni a jó hírről, hogy ne aggódjanak, már meg fogok tudni állni a saját lábamon is. Ugyanis még otthon voltam főiskolásként, sokszor mondogatták, hogy abból amit tanulok nem fogok megélni és valljuk be, igazuk volt egy szinten, ugyanis művészeti suliba jártam, ami nem nyűgözte le különösebben őket.

Így egyszer kaptam az alkalmon, mikor meghirdettek egy személyi asszisztensi és rendezvényszervezői kurzust jelentkeztem. A szüleimnek nem mertem elmondani, így a drága jó nagymamám fizette ki a törlendő részleteit és lám, megérte. Ugyanis egy hét múlva elindulok egy világ körüli turnéra, öt igen jóképű fiú társaságában, ahol én leszek az a személy, aki éjjel nappal velük lesz, intézi az interjúkat, rajongótalálkozókat és az egyéb ügyeiket.

Az agytekervényeim kattogását anyukám „hallózása” szakította félbe, végül is még van egy hetem, hogy felkészüljek mindenre.

Abból, hogy én elterveztem, korán kelek, bevásárolok , megnézem a srácokat, internetes ismerkedés, kutakodás, hogy mégse pszichopatákkal induljak neki az útnak, nem lett semmi a délelőtt folyamán, mert hát anya szeret sokat beszélni és kérdezni is. De ezt szeretem benne, hogy érdeklődik, érdeklem, mindent megtenne értem. Ha most azt mondanám neki, hogy 40 fokos lázzal fekszem az ágyban, tuti kapná magát és elutazna hozzám. Mellesleg megjegyzem, hogy ő nem utazott még többet hat óránál.

A kimerítő anya-lánya eszmecsere után végre koncentrálhattam magamra, ami abból állt, hogy felöltöztem és levonszoltam magam a konyhánkba. Lizzy-t nem találtam itthon, így gondoltam elment helyettem bevásárolni. Már megint. Jó, most ebben a szent pillanatban megfogadom, hogy többet nem hagyom, hogy elmenjen, maximum segíteni jöhet velem…

Pillanatnyilag egy oltári kis cuki téglaházban lakunk, amit közösen bérlünk, van egy kisebb kertünk és mindent bézs szőnyeg borít. Számunkra álomház, csak hát az anyagiak, inkább nem is mennék a részletekbe. Most arra koncentrálok, hogy van állásom és minden jó lesz. Habár ebben a pillanatban elképzeltem magam, hogy itt a közeli híd alatt csövelünk és vonszolom magam után a bevásárlókocsinkat… "Na jó, elég ebből Aggie, be ne pánikolj"

Az ajtó kattant és barátnőm mosolygós arcát pillantottam meg.

- Ohh jajj! Ne haragudj, csak hát anya, meg én, meg a kelés, és éhes vagyok!

- Tudom, épp ezért hoztam neked Nutellát, csokit és egy csomó finomságot, hogy még véletlenül se tudj le adni pár kilót, amit, ha jól emlékszem még Szilveszterkor megfogadtál.

- Ne, Liz, muszáj volt felhozni a fogadalmat? Nem lehet azt, hogy nem mondtam ilyet? Mindig csábításba esem. Na várjunk csak! De ekkor már kuncogott barátnőm –Csak nem arra akartál utalni, hogy kövér vagyok?

- Nem Babám imádlak, nagyon csinos vagy! De a végét már elnevette és innen megindult egy harc, egy "véres" Nutella harc, ki tud egymás arcára többet kenni, a végére, úgy jó két perc elteltével elástuk a csatabárdot, persze mert már minden tiszta csoki volt. Apumat idézve: "A tiszta csoki finom.”  A hasunk is fájt már, de nem a sok Netellától, hanem a sírógörcsös nevetésünktől.

A mai napra csajos napot terveztünk, még itthon vagyok, addig rúgjunk ki a hámból alapon. Ami nekünk abból állt, hogy elmentünk a legközelebbi shop-ba, felvásároltuk a tulajdonosokat áruikból, jó enyhe túlzással. Már hazafelé kevésbé tűnt jó ötletnek a fél bolttal hazaindulni, de mint mindig, most is megoldottuk.

Az este további részét csöpögős filmekkel és vígjátékokkal tarkítottuk, közben nagyokat beszélgettünk és „zabáltunk” ennyit a diétámról.

Lizzy elmesélte, hogy tetszik neki egy srác, akit a helyi szupermarketben ismert meg. Igen így jár az, aki eljár vásárolni néhanapján, hogy egy aranyos srác elkéri a telefonszámát. Bezzeg én... Minap futás közben nekiütköztem valakinek, már elképzeltem a jelenetet mikor felállok, hogy hogyan fog kinézni, kék szemei szőke haja lesz és a következő mondat hagyja el a száját "Ugye jól vagy és nem esett semmi bajod? Esetleg elkérhetném a telefonszámod vagy hazakísérhetnélek?” De nem, nem így történt, ugyanis mikor felálltam és szembe néztem az illetővel egy kedves 60 év körüli öreg úr volt, aki nagyon kedves volt és még a közeli cukrászdába is meghívott, persze nem akartam elutasítani. Ilyen az én szerencsém, már csak reménykedem, hogy egyszer eljön értem a szőke herceg, ha nem is fehér lovon, de eljön.

Nagy ábrándozásaimban teljesen elfelejtettem, hogy barátnőm is itt van velem, és a sztori felét majdnem kihagytam, mert szeretek bambulni.

- Na mit szólsz?

- AAhh, ööö, ez nagyszerű, izgis love sztori! "Ennyi, csak ennyit tudok mondani Liz álom pasijára?"

- Na jó, mikor vesztetted el a fonalat?

- Hát, izé, szóval, a negyedétől...

- Babám, tudom, hogy minden rendben lesz, nem kell félned, hogy elszúrod vagy ilyesmi.

- Igen, tudom! Nem mertem elmondani, hogy a szőke herceget vártam még ő élménybeszámolót tartott.

Öt óra filmezés, négy zacskó chips, két üveg bor után, én a kanapé egyik felében, Liz a másik felében horkolva aludtunk, vagyis csak aludtam volna... Így alaposan betakargattam barátnőmet, én pedig a hálóba indulva reménykedtem, hogy végre összejön az a nyavalyás alvás, amit annyira szeretek.