105. Fejezet: "Nem kell őt elviselnem..."

Sziasztok Tündérek!

Meghoztam a 105. fejezetet, remélem tetszeni fog nektek! :) Milyen napotok volt? Én már tiszta karácsonyi lázban égek, ma vásároltam hobbis dolgokat, úgyhogy nekiálltam a díszek készítésének :) Puszi BR

Az este további részében vicces gyerekkori történeteket hallgattam a Manómról, főleg a szülők meséltek, de volt, hogy Ni és Olvia is teljes átszellemüléssel élték bele magukat a régi szép időkbe. Maura csillogó szemekkel figyelte az egymás mellett ülő párost, én pedig úgy éreztem, hogy lehet, jobb lenne, ha felszívódnék.

-         Kimegyek levegőzni!

De mintha ott sem lettem volna, senki nem hallott meg. Magányosan magamra vettem a kabátom és kisétáltam a hátsó kertbe. Csak a csillagok láthatták arcomon lefolyó könnyeimet. Egyedül Denise és Theo miatt nem bántam meg az utat, ha ők nem lennének, és ha holnap nem találkozhatnék a srácokkal, már hazafelé repülnék. Ennek nincs köze ahhoz, hogy féltékeny vagyok vagy sem, nem érzem magam a család tagjának, egy vad idegen helyen vagyok, idegen emberekkel körülvéve. Niall árnyéka sem szeretnék lenni és ami a legfőbb zavarni, most, hogy végre itthon lehet hosszú idő után a családjával. Időközben fázni kezdtem a hűvös időjárásban. Visszaérve belestem a nappaliba, ahol ugyanolyan jókedv uralkodott, mint amikor itt hagytam a társaságot, nem volt kedvem újra odaülni és báj mosolyogva hallgatni, hogy Ni és Oli kiskorukban hogyan házasodtak össze, hogy képzelték el a jövőjüket. Felmentem Ni régi szobájába, amely most a halónk lesz itt tartózkodásunk idején. A felnyitott bőröndből előkerestem a pizsamámat, átöltöztem és hallgatóztam, hogy mikor hallom meg Denise hangját, mert tőlük mindenképp el szerettem volna köszönni.  

***

Esőkopogás ütötte meg füleimet és a beszűrődő fény homályosította látásom. Niall a paplant a fejére húzva horkolt az ágy túloldalán. Mobilomat elővéve szembesültem azzal a ténnyel, hogy még elég korán van, pontosan reggel fél hat. Összeszorított szemmel próbálkoztam a visszaalvással, de sikertelenül. Emlékszem, hogy akárhányszor új helyre mentünk nyaralni, táborozni, vagy Liz-hez a szomszédba, az alvással mindig meggyűlt a bajom. Nem volt komfortos a környezet, mondhatni nem vagyok hozzászokva az újhoz, és ez azt eredményezte, hogy egy másik ágy, ami nem az enyém, már kifogott rajtam.

-         Basszus! Mondtam magam elé hangosan…

Közben kezemmel dörzsölgettem homlokom, hogy csillapítsam fejfájásom. Elaludtam, úgyhogy, ha Maura eddig nem kedvelt ezután még bunkónak is tart, hogy arra nem voltam képes, hogy elköszönjek tőlük. A Szép szeműmnek is meg lehet a véleménye, de ha egy kicsit is foglalkozott volna velem… Nem, nem lehetek ennyire önző, nekem kellene jobban alkalmazkodnom, de amikor azt látom a másik ember szemében, hogy nem akar látni, úgy elég nehéz az alkalmazkodás.  Miért szereti volt Mrs. Horan Oli-t és engem miért akart még meg sem ismerni? Lássuk csak. Olivia Carter 20 éves, egy menő divatcég gyakornoki alkalmazottja, szőke hősszú haja hullámos, tengerszínű szempárjaiban elveszik az ember, angyali arca van és még az alakja is jó, ezek mellett kedves, bájos, a személyisége magával ragadó, azt hittem utálni fogom, de, ő valóban egy nagyon aranyos és gyönyörű lány. 

Ami engem illet hosszú szőke haj, ami néha erre is, meg arra is áll, kékes szem, hosszú orr, aránytalan test, munkám az vagy van, vagy nincs, de ezek mellett jó embernek tartom magam, nagy szívvel. Kiszámíthatatlan, hogy az élet kit rendel mellénk társnak, álmomban se képzeltem, hogy nekem pont Niall lesz az, de ő ezek ellenére szert engem és szépnek tart. Az anyukája a külsőm és azok alapján ítél el, amit látott és hallott rólam, pedig ha jobban megismerne, talán megváltozna a véleménye. Az idő sem nekem kedvezett odakint, csak még jobban elnyomta a hangulatomat, már fájt a hátam ott egy helyben mozdulatlanul feküdni, amikor gondoltam egyet elvettem Ni telefonját az éjjeliszekrényről és írtam az anyukájának egy üzenetet a nevében, hogy szeretném, ha ma átjönne egy kis estebédre, még koncert előtt. Természetesen meghívtam a bátyja családját is. Vajon mit fog hozzá szólni? Már megtettem innen nincs vissza út, meg akarom mutatni, hogy igen is én is érek annyit, mint Oli.

Felöltöztem, a hajamat kontyba kötöttem és lenéztem a konyhába, hogy mi található a hűtőbe. Úgy éreztem magam, mint egy betörő, mert jóformán semmi jogosultságom nem lett volna kutakodni, amikor Ni apukája hangjára megfordultam.

-         Szép jó reggelt!

-         Jó reggelt! Nyeltem egy nagyot.

-         Nagyon korán fent vagy. Érezd magad otthon. Nekem viszont rohannom kell, mert elkések a munkából.

-         Ilyenkor is dolgozni tetszik? Gondoltam arra, hogy a fia most jött haza.

-         Muszáj, tudod nincs megállás a boltban, kevesen vagyunk, de hamarabb jövök, hogy időben kiérjünk Dublin-ba. Szervusz Aggie!

-         Csókolom! Köszöntem el. Folyton csak a munka és a munka ez egy ördögi kör. A Manóm apukája sokat tesz a családért, még most is dolgozik, hogy legyen félretett pénze. Niall mesélte korábban, hogy felajánlotta Bobby-nak, hogy kifizeti az új autót, de ő nem volt hajlandó egy fillért sem elfogadni a fiától, azt mondta neki, hogy az az ő pénze azért ő dolgozott meg. Most, hogy úgymond engedélyt kaptam a hűtő és fiókok nyitogatására feltérképeztem mit fogok készíteni, a boltokat a felhajtás végett kerülni szerettem volna.  Végül párolt csirkemell mellett tettem le a voksomat köretnek rizzsel és szintén párolt zöldségekkel. Előételnek egy könnyű gyümölcslevest képzeltem el.

***

-         Hm, milyen finom illatok vannak itt. Niall ijesztett meg és apró puszikkal halmozta el nyakamat. Mielőtt elgyengültem volna és megvágtam volna magam a zöldségek pucolása közben, letettem a kést a pultra és megfordultam, hogy meg tudjam csókolni. – Jó reggelt Tündérem!

-         Neked is Manóm! Ugye nem haragszol, hogy elaludtam, és azért sem mert nem voltam veletek, és mert nem köszöntem el anyukádéktól? Hadartam el bocsánatkérésem.

-         Aggie, semmi baj! Elfáradtál és sok is volt, most ez neked hirtelen.

-         Ugye azért sem haragszol, hogy feltúrtam a konyhátokat?

-         Nem haragszom! De hova készül ennyi étel? Nézett körbe. Éreztem, hogy most kell színt vallanom.

-         El kell mondanom valamit. Húztam vissza kezemet nyakából. – Úgy éreztem este, hogy anyud nem zárt a szívébe, így hogy kedveskedjek nektek kitaláltam, hogy főzök, és a te nevedben meghívtam mindenkit. Bocsánatot kérek érte, lehet hülye ötlet volt. Félrenézett és egy nagy levegővétellel belevágott abba, amit mondani szeretett volna.

-         Amikor azt mondtad, hogy félsz anyutól jogosan mondtad, mert én tudtam, amit te nem, hogy ő már régóta ellenzi a mi kapcsolatunkat és, ahogy te is láthattad tegnap este azt szeretné, ha Oliviával lennék. Mondtam már neki szépen és csúnyán is, hogy nem tud az ellen tenni, hogy én téged szeretlek, de hajthatatlan. Szegény Olitól is alig tudtam bocsánatot kérni, amiért idecsődítette. Nagyon aranyos vagy Kicsim, hogy főzöl, de anyut ennyivel nem veszed le a lábáról. Kérlek, viseld el, amíg itt vagyunk, és ne feledd, hogy én itt vagyok neked, vagy akár Denise is, ha valami baj lenne.

-         Miért nem szóltál hamarébb? Tudtad, hogy áll hozzám és te mégis ki tettél annak a szenvedésnek, hogy téged és Oli-t kellett néznem összeszoruló szívvel anyukád előtt.  Nem kell őt elviselnem, sőt jobbat mondok téged sem. Csaptam le a konyharuhát, kikapcsoltam a gázt és dühtől forrva kabát nélkül kiléptem a házból, az érdekelt most a legkevésbé, hogy fotót készítenek rólam. Az utca végén megálltam és eszembe jutott Theo baba. Muszáj végigcsinálnom ezt a pár napot, miatta, nem is sokat gondolkodtam mit fogok tenni. Kopogtam azon az ajtón, ahonnét az imént kirontottam, megdöbbenésemre azonban nem Niall, hanem Olivia nyitott ajtót.

-         Szia Aggie! Ölelt át.

-         Szia Oli! Hát te? Nem tudtam leplezni döbbenetem.

-         Megbeszéltük Niall-el, hogy elmegyünk futni reggel és most őt várom.

-         Értem, ne haragudj! Léptem be mellette a lakásba.

-         Semmi baj, de ugye jól vagy?

-         Hát persze, én éppen csak tettem egy kört. Furcsállta azt amit mondtam, de nem kérdezett többet, ugyanis Ni trappolt le a lépcsőn.

-         Ol, két perc és megyek!

-         Rendben, kint várlak… Csukódott a nyílászáró.

-         Inkább ne mondj semmit! Tettem elé a kezem.

-         De, én szeretnék!

-         Figyelj, te csak menj futkározz, én meg befejezem, azt amit itt elkezdtem.

-         Azt hittem haza akarsz utazni…

-         Úgy volt, igen… De nem mehettem el, mert még nem találkoztam a fiúkkal, és nem köszöntem el Denisektől. Majd visszaadom a londoni jegyet.

-         Sajnálom!

-         Én is!

-         Agg…

-         Ne várakoztasd tovább Oli-t.

***

-         Hát, helló-helló, sziasztok! Kaptam fel a földről Theo-t és puszilgattam össze az arcát.

-         Szia Aggie, nagyon csinos vagy! Dicsért meg Denise, aki mögött megláttam Niall tesóját. – Aggie engedd meg, hogy bemutassam a férjemet Greg Horan-t.

-         Szia, Greg vagyok, Niall bátyja! A szemei akárcsak  a szerelmemé, hangja és vonásai is szinte megegyeztek, csupán a barna haj és borosta és némi korkülönbség különböztette meg őket.

-         Helló, Agatha, de csak szólíts nyugodtan Aggie-nek.

-         Az öcskös merre van? Akasztotta fel Greg a kabátját.

-         Készül. Macskakörmöket rajzoltam a levegőbe és nevettem, de belül nagyon szomorú voltam.

-         Sziasztok! Jött Bobby mosolyogva, kezet fogott a fiával és puszikkal halmozta el menyét és unokáját.

-         Ti tudjátok, hogy mikor indulunk a koncertre? érdeklődött Horan apuka, de csak a fejünket csóváltuk.

-         Gyertek foglaljatok helyet, ma Aggie főzött!

-         Manóka megnézzük, mit csinál Niall bácsid? Egy perc és itt vagyunk.

-         Itt vagyok! Abban a pillanatban toppant le a lépcsőn.

-         Bratyó! Szaladt Ni és ölelte át szorosan testvérét.

-         Jó újra itthon látni Öcsi! *Kopogtak*

-         Majd én kinyitom! Ajánlkoztam, közben betettem Theo-t az etetőszékbe.

-         Csókolom! Engedtem beljebb Maurát.

-         Ti is itt vagytok? Csókolta meg Greg arcát. Niall Kincsem azt hittem, hogy kettesben leszünk, az üzenetből. Én, mintha nem is léteztem volna.

-         Tudom anyu, de Aggie volt olyan drága, hogy felajánlotta, hogy főz nekünk, így mehetünk együtt a stadionhoz.

-         Á… értem. Oliviát a háznál vesszük fel?

-         Igen anyu.

-         Jól van. Hogy vagytok drágáim? Vette ki Theo-t az etetőszékből. – Aggie, remélem a jövőben meg fogod tanulni, hogy a gyereket nem tesszük be addig ide, amíg nem eszünk… Itt sem volt és mégis tudta, hogy én voltam az az elvetemült, aki ilyen szörnyűséget tett. - Te sem fogod így várakoztatni a sajátodat, nagyon remélem. Lenézően tekintett rám. Niall pedig nem, hogy megvédett volna, inkább egy szót sem szólt, csak nézett engem, ahogy megint meg lettem alázva. Legszívesebben megfogtam volna a pútyerkámat és mentem volna vakon bele a sötét éjszakába, mint itt legyek Maurával, egyedül a legkisebb Horan bébi kacagásai, és mosolya voltak azok, amelyek itt tartottak.

-         Bocsánat, de még nem vagyok tapasztalt a gyereknevelésben. – De kérlek üljetek le, azonnal hozom a levest! Denise megkérhetlek, hogy segíts nekem?

A korai vacsora jól sikerült, szinte mindenki megdicsérte a finom ételt, még Maura sem tudta leplezni, hogy ízlik az, ami előtte van. Theo-t kétszer kellett átöltöztetni, nem számított neki az előke, de mindkétszer örömmel vettem részt benne, addig is volt valami értelme annak, hogy itt vagyok.  Döcögősen, de elindultunk az egy órára lévő fővárosba, Niall mellé ültem az anyósülésre, hogy tettesem, hogy minden rendben van köztünk. A nap folyamán a Manóm sokszor próbált meg magyarázkodni vagy bocsánatot kérni, de elutasítottam ezeket. Tudta, hogy az anyukája nem kedvel és nem mondta el, én pedig azzal a tudattal utaztam ide, hogy minden rendben lesz. Ezt nem tudom neki hipp-hopp megbocsájtani, hiszen becsapott, vagy azt hitte, ha meglát, majd minden megváltozik? Hiába Maura ellenszenve a veszekedés és a megalázottság a szívem majd kiugrott a helyéről és alig vártam, hogy beleugorjak Harry, Liam és Louis nyakába. 

104. Fejezet: "Szerintem még most sem hiszed el..."

Szép jó reggelt Tündérek! 

Tudom, sokat kellett várni erre a fejezetre, de ünnep volt és stb., stb... Remélem, hogy tetszeni fog nektek! :)  <3 Ölel titeket BR

Hát itt volnánk, szólalt meg bennem egy hang, ahogy Niall leparkolt egy ház előtt. Semmi kiemelkedő elem nem tarkította, amely megkülönböztette volna a többitől, amelyek az utcában voltak, csupán pár bámészkodó lány álldogált előtte, hogy szemügyre vegyék, hol nőtt fel a kedvencük.  Kiszálltunk és annak a pár leányzónak a mai nap lehetett életük egyik meghatározó pontja, ugyanis Niall Horan állt előttük személyesen. Ni percekig pózolt, amíg én igyekeztem csomagjainkat kipakolni az autóból és úgy tenni, mintha valami utazó nagykövet lennék a Manóm mellett, mert ha akartam, ha nem engem is lefotóztak és nem szerettem volna azt látni, hogy a következő napokban velünk van tele az internet, és megy a találgatás az itt létem felől, főleg arról, hogy milyen kapcsolatban is állok fiú honfitársukkal. Megbeszéltük, hogy csak akkor hozzuk nyilvánosságra a kapcsolatunkat, ha készen állok rá, de mi van ha sose akarom, hogy megtudják az emberek? Addig méláztam még valaki kikapta kezemből az utolsó bőröndöt segítségképpen. Amikor felnéztem, ugyanolyan színű szempár tekintett le rám, mint a Manómé, így nem volt nehéz levonnom a következtetést, hogy valószínűleg az apukája állhat előttem. Kicsit félve mosolyogtam rá, de az ő arcáról csupa kedvesség és boldogság tükröződött, ami oldotta feszültségemet.

-         Szerbusz, Bobby Horan vagyok! Letette a táskát és szívélyesen nyújtotta a kezét, majd két puszit kaptam az arcomra. – Ha nem tévedek, te lehetsz Aggie.

-         Csókolom, igen én volnék!

-         Már sokat hallottunk felőled itthon!

-         Oh! Pirultam el. – Remélem csak is jó dolgokat. Közben Ni is végzett és ő is üdvözölte az apukáját. Szerintem a 22 éves szerelmemnek még mindig ő jelenti a hős példáját, akibe tud kapaszkodni, és akitől tud tanácsot kérni.

-         Látom, már megismerkedtetek, de azért a rend kedvéért, apa-Aggie Brightmore, Aggie-apa.

-         Gyertek beljebb, ne ácsorogjunk itt idekinn! Invitált beljebb a legidősebb Horan.  Bólintottunk és mindenki meg-megfogva az egyik bőrönd fülét kerültünk beljebb. Egy csendes meleg otthon fogadott, már értem, hogy mi is hiányzik valójában Niall-nek, amikor úton vannak.

-         Nyugodtan pakoljatok csak le! Niall kérlek, vezesd körbe Agatha-t a lakásban. Utasította fiát a családfő. - Felhívom anyádat és Greget, hogy már itt vagy. Beszéltél velük? Szólt utánunk, ahogy még csak a földszintet jártuk.

-         Anyát hívtam, hogy körülbelül mikorra vagyunk várhatók. Válaszolt a Manóm.

-         Nagyon aranyos apud van! Súgtam neki, ahogy a nappali falain néztem gyerekkori képeiket a bátyjával.

-         Nem panaszkodhatom. Mindig mellettem volt és van is. Büszke vagyok rá, hogy miután elváltak anyával talpon tudott maradni és nevelt minket.

-         Csodálatos fiúkat nevelt. Szorítottam meg a kezét…

-         Persze, anyu is mindig mellettünk volt és támogatott. Na, de gyere megmutatom a fenti részt is. Követtem őt a lépcsőfokokon, de maradt bennem egy félsz, hogy régi sebeket téptem fel nála azzal, hogy a szülei válásáról beszélt. Nem szerettem volna, ha újra fájdalmas lenne neki az emlékezés. Imádja az anyukáját, mert mindig ő az első akit felhív, ha valami jó vagy rossz dolog történik vele, de nagyon szereti az apukáját is. Számomra ismeretlen milyen az az érzés, amikor a két szülő között kell ingázni, azonban ennyi év távlatából már Niall rutinosan kezeli ezt a helyzetet, elfogadta az anyukája új választottját és megtanult így élni, hogy nem lehet mindig együtt a család.

-         Jössz, Kicsim? Nyújtotta a kezét.

-         Jajj, igen! Ekkor vettem észre, hogy leragadtam a lépcső közepén.

-         Itt a fürdő, ez volt Greg szobája, itt az apu hálója és itt az én birodalmam. Kicsi szoba volt, szürkés bézses színű, csak egy nagy franciaágy, egy éjjeliszekrény, egy íróasztal, egy kisebb komód volt benne és mindaz, ami fontos számára. Jobban körülnézve két bekeretezett kép állt a kicsi fadobozokon az ágy mellett. Kezembe vettem őket az egyiken a teljes Horan család volt látható, már a kicsi Theo születése után, a másikról pedig a portrém nézett vissza rám.

-         Hát ez? Lóbáztam meg a képet.

-         Te vagy.

-         Igen, Szívem azt látom, de miért van ez itt?

-         Hogy, itt is velem legyél és a te arcod legyen az utolsó dolog, amit elalvás előtt látok.

-         Niall…

-         Aggie, szerintem még most sem hiszed el teljesen, hogy mennyire is fontos vagy nekem és, hogy mennyire is szeretlek, pedig én mindent megteszek, hogy ezt végre így érezd.

-         Érzem is. Érintettem össze homlokunkat.

-         Szerinted anyukád is el fog fogadni? Elárulom, hogy tőle jobban félek.

-         Agg, már ő is alig várja, hogy megismerjen, és nem kell félned semmitől. Nem fog megenni, légy olyan, mint mindig.

-         Jó itt lenni, máris imádom Mullingar-t. Öleltem át.

***

Délután, kint ültem a hátsó verandán egy csésze forró teával és újra áttérképeztem magamban a ház falait és helységeit, amíg hagytam, hogy a két férfi kettesben beszélgessenek egy kicsit. Végignéztem újra a kissé barnás és vöröses téglákon, ami csak a fehér fal alján futottak végig, majd gondolataiban újra megjelent a nyugodt belső, a krémszínű nappali, amit egy nagy kandalló díszít, és fabútorok, talán ennek a helységnek a legnagyobb az ablaka. Falépcső vezet fel az emeltre, amit bézs színű szőnyeg takar, a fürdő egyszerű halványzöld színű, zuhanyzókabinnal, káddal, mosdó és illemhellyel és a konyha, ahol össze szokott ülni a család sárgás színű, csillárral, sötét fa konyhaszekrény szettel és nagy fa ebédlőasztallal, ennek a közepén pedig mindig van egy gyümölcsös tál, illetve a konyhapulton csoki és cukor, mert hát Niall az apukájától örökölte a haspókságát.  

*Csengettek*

A benti házi csengő lágy dallamára, úgy éreztem itt az ideje bevonulnom. A csészét a mosogatóba helyeztem, majd női hangokat hallottam az előszoba részből. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam Niall anyukája érkezett meg. Fájt a hasam, ha a találkozásra gondoltam, talán még sosem féltem ennyire semmitől, még a műtéttől sem, mert tudtam, hogy jobb lesz utána, de itt csak reménykedhettem, hogy elnyerem leendő anyósom kegyeit. Csak azt akartam, hogy elfogadjon a fia mellett, nem megváltozni, mert senki kedvéért nem változnék meg sosem, még ha az illető világhírű vagy a barátom, barátnőm, akkor sem.

-         Várj, szólok neki! Visszhangzott a szőkém hangja a lakásban és tudtam, hogy eljött az én időm is a nagy találkozásra.

-         Édesem, hát itt vagy. Gyere, itt vannak anyuék!

-         Szóval többen is jöttek? Ijedtem meg.

-         Hát, igen. Itt van anya, Denise Theo-val és Olivia.

-         Olivia? Ő az az Olivia? Kerekedtek ki a szemeim.

-         Igen, akiről már meséltem, anya hívta meg, hogy már régen találkoztunk.

-         Jól van, essünk túl a találkozáson. Csaptam össze tenyereimet, de már most láttam a szomorú jövőmet, valamiért úgy éreztem, hogy minden leszek az anyukája szemében csak a fia jövendőbeli felesége nem. Ni ujjait lilára szorítva álltunk meg a nappali ajtajában, ahol a vendégek helyet foglaltak. Theo a nagypapája nyakában játszott, el sem hittem, hogy végre személyesen is megismerhetem ezt az angyali kisfiút, a három nő pedig nevetve figyelte őket a kanapéról, amíg meg nem láttak minket. Minden szem ránk szegeződött a szobában, de legfőképpen az összekulcsolt kezünkre. Én félszegen, néha lesütött szemmel figyeltem a reakciókat.

-         Jó napot! Köszöntem illedelmesen.

-         Anyu, Denise, Olivia bemutatom nektek a szerelmemet Agatha Brightmore-t.

-         Szia! Kaptam két nagy puszit és egy ölelést, Ni sógornőjétől. – Niall már ódákat mesélt rólad. Örülök, hogy végre megismerhetem azt a lányt, aki ennyire elvette az eszét ennek a nagy gyereknek. Sajnálom, hogy Greg nem tudott eljönni, de haladéktalanul el kellett utaznia egy munkaügyben.

-         Semmi baj, és én is nagyon boldog vagyok, hogy végre személyesen találkozhatom veled. Ni mindig csak dicsér, hogy milyen fantasztikus anyukája is vagy az unkaöccsének.

-         Olyan gyorsan nő. Néztünk rá az izgő-mozgó kisfiúra.

-         Szerbusz, Maura Gallagher! Lépett elém a Manóm anyukája. Tőle is kaptam két puszit, de úgy éreztem, hogy nem örül annak, hogy én itt vagyok.

-         Csókolom! Majd Olivia-val is bemutatkoztunk. Annyira nem is volt vészes, mint amire számítottam. Oli valóban gyönyörű  teremtés, akár csak a képeken, csodálkozom, hogy Ni és közte csak barátság volt.– És kit köszönthetek ebben a csinos kockás ingben? Guggoltam le Theo babához, aki már meg is találta az autóit.

-         Anaaa… Mondta vigyorogva a tökmag.

-         Nincs anya. Jött mellénk Denise. – Hogy hívnak? Mondd Aggie-nek, hogy Theo vagyok, két éves nagy fiú.

-         Thejo… ütögette a szőnyeget az autókkal.

-         Adhatok egy puszit?

-         Ijen! Kiáltott fel és már a nyakamban is volt.

-         Micsoda só zsák! Hintáztattam meg az ölemben. Nagyon élvezte, annál kevésbé a nagymamája, azt, amit lát.

-         Látom, hogy rossz volt az időzítés, majd holnap visszajövök! Hátrált kifelé Olivia, amit Maura nem akart engedni.

-         Nem zavarsz, maradj nyugodtan! Ugye Niall?

-         Egyáltalán nem zavarsz. Fogta meg kezeit és húzta közelebb magához, ami megint csak azt eredményezte, hogy én féltékeny voltam, Ni anyukája pedig elégedett volt. Már látom, hogy Oli az a lány, aki Niall-nek van szánva és én nagyon belelógok a képbe.

-         Mondtam én, hogy egy nőcsábász. Lépett a hátamhoz kedvesem, majd egy nagy puszit nyomott Theo arcára, ami nagyon tetszett a kis legénynek és ezután csak azt akarta, hogy a nagybácsija szórakoztassa. De nem adtam olyan könnyen ki a kezeimből.

-         Babóca, figyelj csak, megnézzük, hogy milyen ajándékot hozott neked Aggie néni?

-         Ühü! Bólogatott hevesen.

-         Hé, ez nem ér, ő az én unokaöcsém, akit nagyon ritkán látok!

-         De Niall bácsinak szünete lesz hamarosan. Céloztam az előtte álló egy éves pihenőre. – Theo mondd csak Niall is velünk jöhet, hogy ő is lássa mi rejtőzik  a táskámban?

-         Ijen!

-         Igen. Gyere nagybácsi te is részese lehetsz a csodának.

-         Mindjárt jövünk! Jeleztünk a család többi tagjának.

-         Csak nyugodtan! Integetett Denise a lépcső aljáról. Mikor felértünk Ni szobájába, kényelmesen leültem az ágy szélére a legénykével az ölemben.

-         Édesem, hozd ide és, húzd szét kérlek a bőröndöm! A Kis hercegem hős férfiú módjára végrehajtotta kérésem, én, pedig amikor a lábamnál volt a holmim-felnyitottam azt.

-         Na, nézzük csak mi lehet itt, talán egy maci? Emeltem fel a kezemben egy nagy plüss medvéd. – Igen! A macin kívül még kapott egy Micimackós puzzle-t és két télapós kifestőkönyvet, amiben minden rajzhoz tartozott egy rövid történet a Mikulásról. A nagy plüsst folyamatosan ölelgette, nézegette, hogy mit tudna róla leszedni. 

-         Mit mondunk Aggie-nek ezért a sok szép mindenért?

-         Da-da-da…

-         Köszönöm! Igaz, öcskös? Agg, nem kellett volna!

-         Dehogyisnem! Látod, hogy örül neki.

-         Fantasztikus vagy! Kaptam egy leheletnyi csókot ajkaimra.

Egyszer talán, a közös babánkkal ülünk majd így, nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondol rólam az anyukája, vagy, hogy nem én vagyok az a lány, akit menyének képzelt, csak az volt a fontos, hogy életem két legfontosabb férfija  velem volt.