104. Fejezet: "Szerintem még most sem hiszed el..."

Szép jó reggelt Tündérek! 

Tudom, sokat kellett várni erre a fejezetre, de ünnep volt és stb., stb... Remélem, hogy tetszeni fog nektek! :)  <3 Ölel titeket BR

Hát itt volnánk, szólalt meg bennem egy hang, ahogy Niall leparkolt egy ház előtt. Semmi kiemelkedő elem nem tarkította, amely megkülönböztette volna a többitől, amelyek az utcában voltak, csupán pár bámészkodó lány álldogált előtte, hogy szemügyre vegyék, hol nőtt fel a kedvencük.  Kiszálltunk és annak a pár leányzónak a mai nap lehetett életük egyik meghatározó pontja, ugyanis Niall Horan állt előttük személyesen. Ni percekig pózolt, amíg én igyekeztem csomagjainkat kipakolni az autóból és úgy tenni, mintha valami utazó nagykövet lennék a Manóm mellett, mert ha akartam, ha nem engem is lefotóztak és nem szerettem volna azt látni, hogy a következő napokban velünk van tele az internet, és megy a találgatás az itt létem felől, főleg arról, hogy milyen kapcsolatban is állok fiú honfitársukkal. Megbeszéltük, hogy csak akkor hozzuk nyilvánosságra a kapcsolatunkat, ha készen állok rá, de mi van ha sose akarom, hogy megtudják az emberek? Addig méláztam még valaki kikapta kezemből az utolsó bőröndöt segítségképpen. Amikor felnéztem, ugyanolyan színű szempár tekintett le rám, mint a Manómé, így nem volt nehéz levonnom a következtetést, hogy valószínűleg az apukája állhat előttem. Kicsit félve mosolyogtam rá, de az ő arcáról csupa kedvesség és boldogság tükröződött, ami oldotta feszültségemet.

-         Szerbusz, Bobby Horan vagyok! Letette a táskát és szívélyesen nyújtotta a kezét, majd két puszit kaptam az arcomra. – Ha nem tévedek, te lehetsz Aggie.

-         Csókolom, igen én volnék!

-         Már sokat hallottunk felőled itthon!

-         Oh! Pirultam el. – Remélem csak is jó dolgokat. Közben Ni is végzett és ő is üdvözölte az apukáját. Szerintem a 22 éves szerelmemnek még mindig ő jelenti a hős példáját, akibe tud kapaszkodni, és akitől tud tanácsot kérni.

-         Látom, már megismerkedtetek, de azért a rend kedvéért, apa-Aggie Brightmore, Aggie-apa.

-         Gyertek beljebb, ne ácsorogjunk itt idekinn! Invitált beljebb a legidősebb Horan.  Bólintottunk és mindenki meg-megfogva az egyik bőrönd fülét kerültünk beljebb. Egy csendes meleg otthon fogadott, már értem, hogy mi is hiányzik valójában Niall-nek, amikor úton vannak.

-         Nyugodtan pakoljatok csak le! Niall kérlek, vezesd körbe Agatha-t a lakásban. Utasította fiát a családfő. - Felhívom anyádat és Greget, hogy már itt vagy. Beszéltél velük? Szólt utánunk, ahogy még csak a földszintet jártuk.

-         Anyát hívtam, hogy körülbelül mikorra vagyunk várhatók. Válaszolt a Manóm.

-         Nagyon aranyos apud van! Súgtam neki, ahogy a nappali falain néztem gyerekkori képeiket a bátyjával.

-         Nem panaszkodhatom. Mindig mellettem volt és van is. Büszke vagyok rá, hogy miután elváltak anyával talpon tudott maradni és nevelt minket.

-         Csodálatos fiúkat nevelt. Szorítottam meg a kezét…

-         Persze, anyu is mindig mellettünk volt és támogatott. Na, de gyere megmutatom a fenti részt is. Követtem őt a lépcsőfokokon, de maradt bennem egy félsz, hogy régi sebeket téptem fel nála azzal, hogy a szülei válásáról beszélt. Nem szerettem volna, ha újra fájdalmas lenne neki az emlékezés. Imádja az anyukáját, mert mindig ő az első akit felhív, ha valami jó vagy rossz dolog történik vele, de nagyon szereti az apukáját is. Számomra ismeretlen milyen az az érzés, amikor a két szülő között kell ingázni, azonban ennyi év távlatából már Niall rutinosan kezeli ezt a helyzetet, elfogadta az anyukája új választottját és megtanult így élni, hogy nem lehet mindig együtt a család.

-         Jössz, Kicsim? Nyújtotta a kezét.

-         Jajj, igen! Ekkor vettem észre, hogy leragadtam a lépcső közepén.

-         Itt a fürdő, ez volt Greg szobája, itt az apu hálója és itt az én birodalmam. Kicsi szoba volt, szürkés bézses színű, csak egy nagy franciaágy, egy éjjeliszekrény, egy íróasztal, egy kisebb komód volt benne és mindaz, ami fontos számára. Jobban körülnézve két bekeretezett kép állt a kicsi fadobozokon az ágy mellett. Kezembe vettem őket az egyiken a teljes Horan család volt látható, már a kicsi Theo születése után, a másikról pedig a portrém nézett vissza rám.

-         Hát ez? Lóbáztam meg a képet.

-         Te vagy.

-         Igen, Szívem azt látom, de miért van ez itt?

-         Hogy, itt is velem legyél és a te arcod legyen az utolsó dolog, amit elalvás előtt látok.

-         Niall…

-         Aggie, szerintem még most sem hiszed el teljesen, hogy mennyire is fontos vagy nekem és, hogy mennyire is szeretlek, pedig én mindent megteszek, hogy ezt végre így érezd.

-         Érzem is. Érintettem össze homlokunkat.

-         Szerinted anyukád is el fog fogadni? Elárulom, hogy tőle jobban félek.

-         Agg, már ő is alig várja, hogy megismerjen, és nem kell félned semmitől. Nem fog megenni, légy olyan, mint mindig.

-         Jó itt lenni, máris imádom Mullingar-t. Öleltem át.

***

Délután, kint ültem a hátsó verandán egy csésze forró teával és újra áttérképeztem magamban a ház falait és helységeit, amíg hagytam, hogy a két férfi kettesben beszélgessenek egy kicsit. Végignéztem újra a kissé barnás és vöröses téglákon, ami csak a fehér fal alján futottak végig, majd gondolataiban újra megjelent a nyugodt belső, a krémszínű nappali, amit egy nagy kandalló díszít, és fabútorok, talán ennek a helységnek a legnagyobb az ablaka. Falépcső vezet fel az emeltre, amit bézs színű szőnyeg takar, a fürdő egyszerű halványzöld színű, zuhanyzókabinnal, káddal, mosdó és illemhellyel és a konyha, ahol össze szokott ülni a család sárgás színű, csillárral, sötét fa konyhaszekrény szettel és nagy fa ebédlőasztallal, ennek a közepén pedig mindig van egy gyümölcsös tál, illetve a konyhapulton csoki és cukor, mert hát Niall az apukájától örökölte a haspókságát.  

*Csengettek*

A benti házi csengő lágy dallamára, úgy éreztem itt az ideje bevonulnom. A csészét a mosogatóba helyeztem, majd női hangokat hallottam az előszoba részből. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam Niall anyukája érkezett meg. Fájt a hasam, ha a találkozásra gondoltam, talán még sosem féltem ennyire semmitől, még a műtéttől sem, mert tudtam, hogy jobb lesz utána, de itt csak reménykedhettem, hogy elnyerem leendő anyósom kegyeit. Csak azt akartam, hogy elfogadjon a fia mellett, nem megváltozni, mert senki kedvéért nem változnék meg sosem, még ha az illető világhírű vagy a barátom, barátnőm, akkor sem.

-         Várj, szólok neki! Visszhangzott a szőkém hangja a lakásban és tudtam, hogy eljött az én időm is a nagy találkozásra.

-         Édesem, hát itt vagy. Gyere, itt vannak anyuék!

-         Szóval többen is jöttek? Ijedtem meg.

-         Hát, igen. Itt van anya, Denise Theo-val és Olivia.

-         Olivia? Ő az az Olivia? Kerekedtek ki a szemeim.

-         Igen, akiről már meséltem, anya hívta meg, hogy már régen találkoztunk.

-         Jól van, essünk túl a találkozáson. Csaptam össze tenyereimet, de már most láttam a szomorú jövőmet, valamiért úgy éreztem, hogy minden leszek az anyukája szemében csak a fia jövendőbeli felesége nem. Ni ujjait lilára szorítva álltunk meg a nappali ajtajában, ahol a vendégek helyet foglaltak. Theo a nagypapája nyakában játszott, el sem hittem, hogy végre személyesen is megismerhetem ezt az angyali kisfiút, a három nő pedig nevetve figyelte őket a kanapéról, amíg meg nem láttak minket. Minden szem ránk szegeződött a szobában, de legfőképpen az összekulcsolt kezünkre. Én félszegen, néha lesütött szemmel figyeltem a reakciókat.

-         Jó napot! Köszöntem illedelmesen.

-         Anyu, Denise, Olivia bemutatom nektek a szerelmemet Agatha Brightmore-t.

-         Szia! Kaptam két nagy puszit és egy ölelést, Ni sógornőjétől. – Niall már ódákat mesélt rólad. Örülök, hogy végre megismerhetem azt a lányt, aki ennyire elvette az eszét ennek a nagy gyereknek. Sajnálom, hogy Greg nem tudott eljönni, de haladéktalanul el kellett utaznia egy munkaügyben.

-         Semmi baj, és én is nagyon boldog vagyok, hogy végre személyesen találkozhatom veled. Ni mindig csak dicsér, hogy milyen fantasztikus anyukája is vagy az unkaöccsének.

-         Olyan gyorsan nő. Néztünk rá az izgő-mozgó kisfiúra.

-         Szerbusz, Maura Gallagher! Lépett elém a Manóm anyukája. Tőle is kaptam két puszit, de úgy éreztem, hogy nem örül annak, hogy én itt vagyok.

-         Csókolom! Majd Olivia-val is bemutatkoztunk. Annyira nem is volt vészes, mint amire számítottam. Oli valóban gyönyörű  teremtés, akár csak a képeken, csodálkozom, hogy Ni és közte csak barátság volt.– És kit köszönthetek ebben a csinos kockás ingben? Guggoltam le Theo babához, aki már meg is találta az autóit.

-         Anaaa… Mondta vigyorogva a tökmag.

-         Nincs anya. Jött mellénk Denise. – Hogy hívnak? Mondd Aggie-nek, hogy Theo vagyok, két éves nagy fiú.

-         Thejo… ütögette a szőnyeget az autókkal.

-         Adhatok egy puszit?

-         Ijen! Kiáltott fel és már a nyakamban is volt.

-         Micsoda só zsák! Hintáztattam meg az ölemben. Nagyon élvezte, annál kevésbé a nagymamája, azt, amit lát.

-         Látom, hogy rossz volt az időzítés, majd holnap visszajövök! Hátrált kifelé Olivia, amit Maura nem akart engedni.

-         Nem zavarsz, maradj nyugodtan! Ugye Niall?

-         Egyáltalán nem zavarsz. Fogta meg kezeit és húzta közelebb magához, ami megint csak azt eredményezte, hogy én féltékeny voltam, Ni anyukája pedig elégedett volt. Már látom, hogy Oli az a lány, aki Niall-nek van szánva és én nagyon belelógok a képbe.

-         Mondtam én, hogy egy nőcsábász. Lépett a hátamhoz kedvesem, majd egy nagy puszit nyomott Theo arcára, ami nagyon tetszett a kis legénynek és ezután csak azt akarta, hogy a nagybácsija szórakoztassa. De nem adtam olyan könnyen ki a kezeimből.

-         Babóca, figyelj csak, megnézzük, hogy milyen ajándékot hozott neked Aggie néni?

-         Ühü! Bólogatott hevesen.

-         Hé, ez nem ér, ő az én unokaöcsém, akit nagyon ritkán látok!

-         De Niall bácsinak szünete lesz hamarosan. Céloztam az előtte álló egy éves pihenőre. – Theo mondd csak Niall is velünk jöhet, hogy ő is lássa mi rejtőzik  a táskámban?

-         Ijen!

-         Igen. Gyere nagybácsi te is részese lehetsz a csodának.

-         Mindjárt jövünk! Jeleztünk a család többi tagjának.

-         Csak nyugodtan! Integetett Denise a lépcső aljáról. Mikor felértünk Ni szobájába, kényelmesen leültem az ágy szélére a legénykével az ölemben.

-         Édesem, hozd ide és, húzd szét kérlek a bőröndöm! A Kis hercegem hős férfiú módjára végrehajtotta kérésem, én, pedig amikor a lábamnál volt a holmim-felnyitottam azt.

-         Na, nézzük csak mi lehet itt, talán egy maci? Emeltem fel a kezemben egy nagy plüss medvéd. – Igen! A macin kívül még kapott egy Micimackós puzzle-t és két télapós kifestőkönyvet, amiben minden rajzhoz tartozott egy rövid történet a Mikulásról. A nagy plüsst folyamatosan ölelgette, nézegette, hogy mit tudna róla leszedni. 

-         Mit mondunk Aggie-nek ezért a sok szép mindenért?

-         Da-da-da…

-         Köszönöm! Igaz, öcskös? Agg, nem kellett volna!

-         Dehogyisnem! Látod, hogy örül neki.

-         Fantasztikus vagy! Kaptam egy leheletnyi csókot ajkaimra.

Egyszer talán, a közös babánkkal ülünk majd így, nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondol rólam az anyukája, vagy, hogy nem én vagyok az a lány, akit menyének képzelt, csak az volt a fontos, hogy életem két legfontosabb férfija  velem volt.