116. Fejezet: "Nem az érdekel, hogy mit csináltak, hanem, hogy él-e még a gyerekem!"

Sziasztok Tündérek!

Itt is volnék a következő fejezettel, ebben kiderül, mi történt Aggie-vel és a kicsivel! Puszilok mindenkit <3 

Mint egy rongybaba feküdtem Niall karjában, olyan volt, mintha testemből az összes élet elszállt volna. A szívem vadult kalapált izgalmamban, mindegy, ha én meghalok, a kisbabámnak élnie kell, bár a józan eszem tudta, hogy semmi esély nincs arra, hogy megmaradjon.

-         Niall, mi történt? Szaladt Liz elénk.

-         A kocsiban megbeszéljük! Gyorsan hozd a kulcsot! Kiabált barátom, kábuló elmémben.

-         Aggie, Istenem! Ne! Li zokogott, ahogy beszálltunk az autóba.

***

Csipogás, klórszag, és az az irritáló kórházi ágynemű, amire ébredtem. Nem volt velem senki, talán meghaltam? Emlékezetembe hamar visszatértek a délután eseményei, a fájdalom, a vér, a sírás. A fájdalom elmúlt, és a vérzés is mintha csillapodott volna. Legszívesebben elordítottam volna magam, hogy hogy van a kicsikém, de értelmetlen lett volna egy üres szobában. Az arcomat oxigénmaszk nyomta, még karomba, hevesen csöpögött valamiféle infúzió.  Istenem, kérlek, hogy semmi baja ne legyen! Hallottam meg saját hangom a maszk alatt. „Édesem, valahogy jelezd anyának, hogy jól vagy, mert nagyon aggódok érted. Megígértem, hogy vigyázni fogok rád mindig és tessék, már is egy kórházban kötöttünk ki. Meg fog szakadni a szívem, ha valami bajod esett, légy erős Bogaram! Apu is nagyon félt, hidd el nekem.” Muszáj volt hozzá beszélnem, hogy megnyugodjak. Pár perccel később beszélgetés szűrődött be a szobámba az ajtó túlsó feléről, majd Niall-t láttam bejönni. Kék köpenyt viselt, fején fólia és a szája előtt orvosi kendő volt.

-         Kicsim! Szaporázta meg lépteit, ahogy meglátta, hogy ébren vagyok. Közben leemeltem a műanyagot a szám elől, hogy tudjak vele beszélni. Nem törődve az előírásokkal, odahajolt hozzám és megcsókolt. Szerelmesen, mintha az utolsó csókunk lenne. – Aggie, nagyon megijesztettél! Azt hittem, hogy elveszítelek titeket! Lehelt puszit hasamra.

-         A babánk, hogy van a kicsikénk? Zaklatottan kérdeztem meg tőle.

-         Tündérem, nyugodj meg! Dr. Hale, azt mondta, hogy egy perc és itt lesz!

-         Neked csak ennyi? Hogy nyugodjak meg? Te nem izgulsz, hogy mi lett a gyerekeddel? Kiabáltam vele, magamból kikelve.

-         Miért mondod, hogy engem nem érdekel? Az apja vagyok, és ha tudni szeretnéd, már legalább kétszer megőrültem, amíg ide értünk veled, és amíg így kellett várakozni. Ne hidd, hogy nem vagytok fontosak, de azzal nem lesz jobb senkinek, hogy dühöngök, és úgy csinálok, mint egy megbolondult!

-         Ne haragudj Édesem! Kétségbe vagyok esve! Annyira szerettem volna ezt a babát, sose bocsájtom meg magamnak, hogy elvesztettem…

-         Jó napot! Toppant be Dr. Hale

-         Jó napot doktornő! Kérem, mondja, hogy minden rendben! Könnyes szemeimmel szinte könyörögtem neki.

-         Aggie! Elállítottuk a vérzést, görcsoldót kap…

-         Nem az érdekel, hogy mit csináltak, hanem, hogy él-e még a gyerekem! Vesztettem el a türelmem. Niall aggódva ült mellettem kezemet szorítva.

-         Igen, él a baba, nem vetéltél el! Az orvosom döbbent arccal válaszolt, előbbi kirohanásom miatt.

-         Igazán? Nyugodott meg testem minden porcikája. – Köszönöm Istenem! Sírva tekintettem a plafonra. Ni mellettem lehunyta a szemét, kézfejen csókolt, majd homlokát az enyémek döntötte.  - Dr. Hale elnézést! Sajnálom, ha megbántottam, és köszönöm a munkáját! Nagyon szeretném megszülni őt, és nem tudok az érzésem ellen tenni!

-         Köszönöm doktornő, hogy megmentette a családom! Hálálkodott a Manóm is kipirosodott szemekkel.

-         Ne hálálkodjatok gyerekek, és Aggie tisztában vagyok vele, hogy mennyire is szeretnéd az anyaságot!

-         Mi volt a baj? Mi okozta ezt a sok fájdalmat, ha nem a vetélés? Kíváncsiskodott, Ni engem puszilgatva. Boldog volt, ahogy én is, annak ellenére, hogy záporoztak könnyeinek.

-         Részleges méhlepény leválásod volt Agatha, amit kezeltünk. Nem erőltetted meg magad mostanában? Nem történt valami, ami ezt okozhatta?

-         Nem-nem! De ugye nem lesz, vagy lett valami baja ettől a kicsinek? Nem lesz ennek szövődménye?

-         Aggie, mint ahogy azt már az elején is elmondtam, nagyon kell vigyázni magadra, semmi stressz! Ez után 4 hét fekvést írok elő, hogy a méh rendesen visszatapadjon. A 20. hetedben mindenképpen szeretnélek látni, hogy ellenőrizzem.

-         Idegtől is bekövetkezhetett ez a dolog? Faggatta, Ni az orvost.

-         Igen! Tudsz valamiről?

-         Anyukámék nemrég érkeztek meg Írországból, hogy elmondjuk nekik a jó híreket, de anya nem hagyta békén Aggie-t, nem volt jó neki semmi, erre Agg kiakadt, nagyon dühös lett, és már be is következett a baj.

-         Ez bizony, nyomós indoka lehet. A jövőben kerüld az ilyenfajta vitákat az anyósoddal! Nézett rám Dr. Hale

-         Erről, én fogok gondoskodni, ne aggódjon! Niall határozott volt és magabiztos.

-         Mit akarsz tenni?

-         Eltiltom tőled anyát, kár volt elmondanod neki, hogy terhes vagy. Nem lesz ott az esküvőnkön sem, és nem fogja látni az unokáját sem!

-         Fiatalok, én magatokra hagylak! Beszéljétek át a problémát, és Aggie fekvés! Elköszönt orvosunk, és már el is hagyta a kórtermet, de nem tudtam rá figyelni, Niall elszánt arca lebegett előttem. Nem hagyhatom, hogy ezt az őrültséget megtegye.

-         Ni, ezt nem teheted meg vele! Mégis csak az anyukád! Bocsánat, amiért így tudták meg a babát és az eljegyzést is…

-         Nem baj! Tudja és kész! Azt kezd vele, amit akar!

-         Manóm, gondold ezt még meg! Bánni fogod, ha így teszel. Nógattam jobb belátásra. Ezt akartam elkerülni, hogy így legyenek a dolgok.

-         Jól van, meggondolom!

-         Köszönöm! Kérlek, nézd meg, hogy anyuék itt vannak-e már?

-         Igen, már itt vannak! Amikor behoztunk, telefonáltak, mert nem találtak otthon, mondtam, hogy itt vagyunk. Behívjam őket?

-         Oh, értem! Nem, majd kicsit később! Veled szeretnék lenni és a picúrunkkal!

-         Jól van, itt maradok, nem mozdulok mellőletek!

-         Sajnálom, hogy kiabáltam az anyukáddal és, hogy nem tudtam tartani a számat, de annyira felhúzott…

-         Tudom, de ezután nem fog! Aggie? Igaz, hogy tényleg nem beszéltünk még róla, de ezek után minél hamarabb el szeretnélek venni. Hozzám jönnél a következő hónapban?

-         Igen! Nem érdekel, ha csak egy lepedő is lesz rajtam, és, hogy nem lesz torta, meg virágok, hozzád akarok menni!

-         Lesz ruhád, lesz tornánk is, és mesés virágaid lesznek, ezt megígérem neked Tündérem! Csak a család és a barátaink? Vagy te valami nagyobb volumenű dologra gondoltál?

-         Nem, így tökéletes lesz! Jut eszembe barátok… Szóltál a fiúknak?

-         Még nem értesítettem senkit, nem akartam őket is idegesíteni, amíg nem tudtunk biztosat.

-         Értem! Nem is baj! Szegényeknek, csak az idegeire megyek folyton.

-         Ugyan már! Nagyon szeretnek téged és aggódnak miattad!

-         Kicsim, most már elhiszed nekem, hogy léteznek angyalok? Velem volt a mai nap is, és vigyázott a „kincsünkre”

-         Elhiszem! Csodáknak, csodák az őrzői. Puszilta meg hasam. – Pihenj Édesem! Itt hagylak két percre, amíg szólok az odakint várakozóknak. Rendben? Nagyon izgulnak.

-         Siess vissza! Csókoltam meg.

Ni valóban két perc múlva vissza is tért, a szüleimmel együtt, akik magukon kívül voltak a pániktól. El sem tudták képzelni, hogy mi történhetett velem, amiért ismét kórházba kerültem, hiszen úgy tudták, hogy a műtét óta minden rendben van velem. Nem akartam tovább kínozni őket, nekik is bevallottam az igazat, az eljegyzést, valamint, hogy hamarosan nagyszülők lesznek, és most a baba miatt vagyok itt. Anyum össze-vissza puszilgatott, és sírt, még apukám már látta is maga előtt, hogy hogyan fog focizni vagy babázni a leendő unokával. Mint a lányok, ők is alig akarták elhinni, amit mondtam nekik, csodálkoztak, hogy hogyan is valósulhatott meg terhességem. Hitetlenül álltak a dolog előtt, ahogy is mi is. Azt mondták, hogy bármikor és bármiben segíteni fognak, és mindig támogatnak.

Miután anyuék magunkra hagytak Liz, és Clau jöttek be hozzám. Li még mindig sírt, amit nem tudtam nézni, nekem is összeszorult a szívem. Leültettem őket az ágyam végébe és megnyugtattam őket, hogy a kicsi él. Nagy sóhaj hagyta el ajkaikat, és megnyugvás lett úrrá rajtuk, ahogy megtudták mi a helyzet velünk.  Hamar elfáradtam, ami sok tényezőnek volt köszönhető, majd elaludtam, ahogy hozzájuk beszéltem. Látták, hogy jobb, ha mennek, de megígérték, hogy holnap már korán reggel itt lesznek nálam, és hoznak esküvői magazinokat, mert megemlítettük nekik, a jövő hónapi esküvőt. Li-re bíztam a szüleimet, amíg én itt fekszem bent. Nagy lelkesedéssel távoztak, majd ismét kettesben maradtam a gyermekem apukájával. Hosszan kérleltem, hogy menjen haza ő is, és pihenje ki magát, de minden áron ragaszkodott ahhoz, hogy velem marad, nem akarta, hogy ha baj van, ne legyen mellettem. Este 6 után azzal a csínnyel tudtam elküldeni pihenni, hogy nagyon kívánós vagyok, és itt nem kapok meg mindent, amire szükségem van. Nem kellett kétszer mondanom neki, homlokon csókolt, és már távozott is. Fél órával később, halk kopogást hallottam félálomban. Azt hittem Niall tért vissza, de nem ő volt az, hanem a szülei… Nagyon meglepődtem, hogy Maura is eljött Bobby-val, de belül imádkoztam, hogy Ni ne, hogy most érjen vissza.

-         Jó estét! Hát önök, hogy kerülnek ide? Az álom azonnal kiment szemeimből.

-         Szia, Agatha! Köszönt Mr. Horan, akire az égvilágon egyáltalán nem haragudtam. – Hogy vagy? És, hogy van a kis unokám? Azért nem jöttünk hamarabb, mert nem szerettünk volna láb alatt lenni. Niall merre van? Nagyon megijedtem, amikor megláttalak a fiam karjában.

-         Köszönöm, már megnyugodtam én is, és a kisbaba is jól van, Ni pedig elment nekem egy kis nassolni valóért!

-         Nagyon jó ezt hallani, nem is tudod milyen megkönnyebbülés ez nekem. Szívből gratulálok nektek és nagyon sok boldogságot kívánok! Puszilta meg Bobby arcomat. - Nos, gondolom nem így szerettétek volna elmondani, hogy egy újabb Horan csemete fog világra jönni, és, hogy hamarosan te is a család részese leszel. Nagyon sajnálom Maura nevében a történteket, tudja, hogy miatta vagy itt, Niall alapos fejmosásban részesítette miután behoztak. Ekkor előre lépett az emlegetett, majd megkérte a volt férjét, hogy hagyjon miket kettesben.

-         Mielőtt bármilyen szidalmazásba is belefogna újfent, tudnia kell, hogy szeretem a fiát, és nem a pénze miatt estem tőle teherbe. Sosem volt biztos, hogy lehet egy gyermekem, de Niall be tudta teljesíteni az álmom, amiért sosem lehetek neki elég hálás. Nekem nem a pénze kell és nem is a hírneve, hanem ő maga. Csodálatos fiút nevelt, amiért köszönettel tartozom önnek. Ha engem sosem tud elfogadni, én megértem, de az unokáját hordom a szívem alatt, szeretném, hogy ismerje a nagymamáját, és, hogy büszke lehessen rá.

-         Agatha tudnál nekem még egy esélyt adni? Hihetetlenül rossz anya voltam, és teljesen eltaszítottam a fiam magamtól. Tudom, hogy én még az esélyt sem adtam meg neked arra, hogy bebizonyítsd, tényleg szereted Niall-t, de be kell látnom, hogy a fiam odáig van érted bármit is teszek, vagy mondok. Nem bocsájtottam volna meg soha magamnak, ha miattam vetéltél volna el, hisz ez a baba mégis csak a fiamé is, akit nagyon szeretek, és nem akarok elveszíteni. Nem akarom, hogy sose lássam többé és az unokámat sem.

-         Anya? Mit keresel itt? Minek jöttél ide? Hogy újra szapuld és idegesítsd szerencsétlen lányt? Rontott be Niall, háta mögött apukájával, aki próbálta volna csitítani. – Könyörgöm, az unokádat hordja! Neked ez sem számít?

-         Nem fiam! Azért jöttem ide, hogy bocsánatot kérjek mind a kettőtöktől a viselkedésemért, és gratuláljak nektek az eljegyzéshez, és a kisbabához is.

-         Köszönjük Maura! Nem tudtam mit kezdjek ezzel a hirtelen pálfordulásával, lehet csak egy újabb trükk arra, hogy keresztbe tegyen?

-         Nem érdekel a gratulációd! Majdnem elvesztettük miattad a gyermekünket! Tudod te, hogy Aggie mióta vágyott erre? Azt mondták, hogy nem lehet babája, és amikor sikerül, te elveszed tőle? Maura sírt, még Ni kiabált vele. Megsajnáltam, de valamilyen szinten igaza volt Niall-nek. – Ezen túl, ne gyere a közelünkbe! Nem akarom, hogy ott légy az esküvőnkön, és nem fogod látni az unokádat sem! Izzottak a Manóm szemei.

-         Fiam! Szólt közbe Bobby.

-         Az anyád vagyok! Maura csak mondta.

-         Az anyámat elvesztettem, két hónapja, amikor gonosz módon hazaüldözte életem szerelmét, egy olyan lány miatt, akit sosem tudtam szeretni, csak a barátom volt mindig is. Menj el anya! Hagyd nyugodtan Aggie-t, és hagyj minket is!

-         Ez az utolsó szavad kisfiam? Szomorúan nézett Maura az előtte álló szőke fiúra.

-         Igen, ez!