111. Fejezet: "Kisbabád lesz!"

Sziasztok Tündérek! 

Egy hét után újra itt lennék és meghoztam a folytatást, remélem örültök neki! :) Puszi

Nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik, mégis hogyan jutottunk idáig? Nem szerettem volna perpatvart, hogy Niall még hangosabban hangoztassa a hangját, ezért kijjebb nyitottam az ajtót és megkértem a fiúkat, hogy csak fektessék le  a kanapéra, de, amint beléptek a küszöbön Ni felnézett rám, elengedte a támaszait és rám borult. Szorosan tartott, miközben szorította kabátom anyagát, nehéz volt, de Harry és Liam segítségével sikeresen eljutottunk a kanapéig, ahol leültem, egy édes „kullanccsal” az oldalamon.

-         Segítenétek levenni a kabátom? Segélykérően néztem rájuk, amire Harry rögtön lépett is. – Szívesen megkínálnálak titeket egy üdítővel, de…

-         Semmi baj Aggie, megleszel vele? Liam aggódott értünk.

-         Persze, én meg leszek, bár a reggelben nem vagyok biztos, hogy ő hogyan is fog reagálni, ha elmondom mi történt megint ki fog kiáltani,egy hazug tyúknak.

-         Agg, ezt verd ki a fejedből! Szerinted miért van itt? Veled akart lenni.

-         Azért mert részeg, azért van itt! Kijózanodik, megint leordítja  a fejem és ennyi…

-         Próbálj meg aludni! Sóhajtott és megpuszilta a fejem búbját, Niall pedig már jóízűen horkolt a vállamon. Harry-től is begyűjtöttem két cuppanósat, és el is mentek. Ott maradtam Ni-vel, akit szívemből szeretek, és nem is lett volna ezzel bajom, sőt, de ez most más volt. Féltem az éjszakától, de legfőképpen a reggeltől, hogy hogyan fog velem megint beszélni. Nem tudtam mit tenni,vele együtt ledőltem a díványra, kényelmesen elhelyezkedett a mellkasomon, miközben a szabad kezemmel a haját és az arcát simogattam. Bőrömre szuszogott, ami miatt remegett egész testem, szemeimet pedig sós könnyek csípték.  Hogyan tovább Kicsim? Kérdeztem tőle, tisztában voltam vele, hogy semmit nem érzékel a világból. Mi lesz velünk? Azt ugye tudod, hogy nem tudok nélküled létezni? Nagyon fájtak azok a dolgok, amiket mondtál, de a szeretet irántad mindent kitöröl az elmémből. Meséljek neked valamit? Vagy énekeljek? Oh, már tudom is, hogy mi lesz. 

„Hol volt, hol nem volt egy történeten át… Én hiszem a te meg az én-t, álmodom.”

-         Ez a dalszöveg, ezt te írtad… Imádom, ahogyan énekelsz. Mormogta elhaló hangon.

-         Niall, te hallottál mindent? Gyorsult fel szívverésem.

-         Annyira nem vészes a részegségem, nézett rám azokkal az ártatlan csillogó szemivel, amik keresztbe álltak, a fáradságtól, meg persze a tetemes mennyiségű alkoholtól.

-         Aludj, szép álmokat Manóm! Simítottam meg arcát.

-         Ki kell mennem a mosdóba! Mászott le rólam és inogva indult el a földszinti fürdő felé. Én, meg, mint egy anyuka vigyáztam lépteit, nehogy valami baj történjen, a mi esetünkben maximum egy hatalmas hasalás lett volna a vége ennek az akciónak, amit bemutatott, na meg a szintén részeg barátnőim álmát is tovaűztük volna a hangoskodással.

-         Niall… Guggoltam le mellé, a WC-hez, miközben a hátát simogattam.

-         Soha többé nem iszom! Adta ki magából gyomortartalmát.

-         Hányan fogadták már ezt meg. Kuncogtam felette. – Hozzak egy pohár vizet?

-         Nem-nem jó lesz ez a csap is. Támaszkodott rá és öblítette ki a száját. – Utálsz engem? Ugye, hogy utálsz? Én is utálom magam, amiért úgy bántam veled.

-         Ni, ezt majd megbeszéljük holnap! Karoltam át, hogy visszakísérjem a kanapéra.

-         Válaszolj kérlek!

-         Hogyan is tudnálak utálni? Gyere feküdj csak vissza, mire felébredsz már reggel lesz és gyönyörű lesz a havas táj. Mesélek neked valamit, jó?

Térdepeltem le a szőnyegre, úgy, hogy a fülébe tudjak suttogni. A Shrek-ből az angyalt kezdtem el neki mesélni, nagyon szeretem a nagy zöld ogre történetét, mert ez a mese megtanított arra, hogy a mesékben sem mindig csodaszépek a főszereplők és így is nagyon boldogok. Nem mindig a külső a lényeg, holott nekem éveken át csak az számított, de itt fekszik előttem az a fiú, aki elfogadott úgy, ahogy vagyok. Ahogy kitekintettem az ablakon odakint a hó apró csillagszemei, mint egy selyemfüggöny hullottak az útra és a járdára. Mindig is egy csodának tartottam a havazást, főleg azért szeretem, mert mennyei látványt nyújt a havas táj, ahogy a napfényben ragyog a frissen esett hó. A Manóm már mélyen szuszogott, amikor mellébújtam, hezitáltam, hogy jó döntése ez, de csak így tűr el maga mellett, mert józanul lehet, hogy én már kint aludnék a hó szakadásban, de nem olyan embernek ismerem, aki valakit is kitenne ilyen időben, akármennyire is nem szereti az illetőt.

***

Hajnalban, öt óra tájt arra ébredtem, hogy a fejem majd szétszakadt, és szédültem, mintha csak most szálltam volna le a körhintáról.  Hirtelen ültem fel, mert sejtelmem sem volt mi történik velem. Már minden betegség lejátszódott az agyamban, de korai mocorgásomat a mellettem heverő fiú is észrevette, álmosan nézett rám, majd úgy ugrott ki mellőlem, mint egy szöcske.

-         Te? Elraboltál és elkábítottál, vagy mi történt?

-         Ha nem ittad volna le magad a sáros földig, akkor tudnád, hogy hogy kerültél ide és ha most megbocsájtasz ki kell mennem a mosdóba. Igazából nem is sétáltam, rohantam, hogy még időben a WC felé érjek. Nem éreztem jól magam, valami nagy lehet velem, mert már hetek óta levert vagyok, nincs kedvem semmihez és még sorolhatnám. itt volt az a pont, ahol eldöntöttem, hogy kikérem Dr.Hale tanácsát. Igyekszem kerülni az orvosokat és csak a legszükségesebb estben fordulok hozzájuk, elég fehér köpenyest láttam gyerekkorom óta, így érthető, ha nem rajongok értük.

-         Agg? Kopogott halkan.

-         Ne gyere be! Szóltam ki.

-         Aggie… Nyitott be, annak ellenére, hogy nem szerettem volna, ha így lát engem.

-         Azt mondtam, hogy maradj kint!

-         Minden rendben van?

-         Nem mindegy az neked? Eddig azt hangoztattad, hogy takarodjak az életedből és hasonlók, akkor most miért érdekel az, hogy hogy vagyok? Nem volt még elég, hogy ott rúgsz belém, ahol tudsz?

-         Agg, befejezted?

-         Nem, nem fejeztem be! Most felszínre tört minden, amit le kellett tőle nyelnem.

-         Hallottam mindent! Próbálta átkiabálni az én hangom.

-         Mi?Akadt meg kiabálásom.

-         Igen, nem voltam annyira részeg… Meséltél és énekeltél és válaszolva kérdéseidre, azt én sem tudom, hogy mi lesz velünk, de azt tudom, hogy én sem tudok nélküled létezni.

-         Ezt most fejezed be! Mit képzelsz, hogy azok után, ami történt…

-         Nem akarom, hogy elmenj! Estig azt hittem, hogy megcsaltál Harry-vel, de láttam, hogy tőlük is elbúcsúzol és…

-         És mi? Hirtelen megjött a bizalom? És én ezek után, hogy bízzak benned?

-         Ahhoz képest úgy ápolgattál az este, mint valami kisbabát, szeretsz Agg, hiszen te magad mondtad. Mutatott rám.

-         Időre van szükségem, hogy átgondoljam az életem és a mi életünket, már meg is van a terv, hogy mihez fogok kezdeni…

-         Sajnálom, hogy megint fájdalma okoztam… A koncert előtt azt mondtad, hogy anya tehet mindenről, ez azóta sem hagy nyugodni, már felhívtam őt is, de ő meglepetten hallgatott, áruld el, hogy értetted ezt. Mondott valamit? Vagy tett valamit?

-         Minek is mondjak bármit, ha utána leordítasz és megint megkapom tőled a hazug liba címet? Sírással küszködve vájtam szemeim az övébe.  – Menj most el! Kit hívhatok fel, hogy érted jöjjön? Csaptam le az ülőke tetejét, épp ki akartam jönni mellette, amikor elsötétült minden…

Mi történt? Hol vagyok? Ismerős helyen lépkedtem, egyszer csak egy szobában találtam magam, ahol egy szőke kislány feküdt az ágyban láthatóan beteg volt. Majd hirtelen ismerős hang ütötte meg füleimet. Anyukám nyitott be a beteg szobájába és leült az ágy szélére, ekkor mozdult meg először a kicsi test, a fényben arca tisztán kivehető volt, én voltam 13 éves koromban, ahogy az ágyamban fekszem és a szüleim vigyázzák álmom, aztán váltott a kép, egy játszótéren álltam külső szemlélőként, két évvel később. Lizz-el egy hintán üldögéltünk, Li fogta a kezem és azt a gyászbeszédet olvasta fel nekem, amit muszáj volt vele megíratom, ha megtörténne az, amit nem szerettem volna, hallanom kellett, mit mondana legjobb barátnőm a koporsóm felett. Egy repülőtéren szaladok, ahol Paul várt engem, és szintén láttam magam, ahogy először pillantottam meg Niall-t, azokat a szemeket, amelyek rabul ejtettek azon a napon. Ezek után a pillanatok után csak peregtek előttem életem eseményei, az első csókunk, az első éjszakánk, a szomorú és a boldog pillanatok, de egyszer csak megtorpantam, amikor saját magam láttam gyönyörű menyasszonyi ruhában egy hatalmas tükör előtt álldogálva. Az oltárhoz sétálva Niall szemei először csodálkozóan tekintettek rám, majd csak mosolygott, amit viszonoztam felé, aztán nem akartam elhinni amit látok. Egy bölcső felett álltam, a férjemmel az oldalamon. Csodáltuk újszülött gyermekünket, mint büszke szülők.

***

Látásom egyre jobban tisztult, de csak nagy üres fehérséget láttam, és orromat átjárta az a bizonyos kórház szag. Ne, csak kórházat ne… Jajgattam belül. De mi a fene történt, ami miatt itt vagyok? És egyáltalán, hogy kerültem ide? Az utolsó emlékem az, hogy Niall-el vitázok a fürdőben, és utána? Volt egy lyuk az időben, ami teljesen kiesett az elmémből. Helyette álmodtam, talán a jövőt láttam előre? Vagy ez csak egy reménykép? Minden megtörtént az esküvő és a család előtt, lehetséges, hogy a Manóm elvesz, és végül beteljesül a vágyunk?

-         Aggie, szia! Dr. Hale köszöntött, miközben ellenőrizte vérnyomásom.

-         Jó napot! Mi történt? Kérdeztem tőle azt, ami a legjobban izgatott.

-         Lizzy hívott fel kétségbeesetten reggel, hogy elájultál, azonnal mentőt kérettem hozzátok…

-         Mennyi az idő? És Niall hol van? Semmit sem értettem, azt hittem csak az is képzeletemben játszódott le, hogy Ni-vel aludtam.

-         Ne aggódj, kint várnak a folyosón.

-         Várnak? Hitetlenkedtem.

-         Igen, Niall, Liz és azt hiszem, hogy Claudia-nak hívják a rövid barna hajú barátnődet.

-         Értem, az a baj, hogy fogalmam sincs mi történt, de pár hete nem stimmel valami, pont a ma reggeli rosszullétem után akartam telefonálni…

-         Mit érzel? Fáj valahol? Hallgatta meg sztetoszkópjával szívverésem.

-         Nem fáj semmim, csak a fejem szokott, szédülök, hányingerem van, fáradt és levert vagyok. Soroltam fel panaszaimat. – Nagy a baj? Ugye nem vagyok megint…

-         Aggie, semmi baj, veszek tőled egy kis vért és a biztonság kedvéért megultrahangozlak.

-         Akkor most nem kell semmilyen zakatoló gépbe feküdnöm?

-         Egyenlőre nem, nyújtsd ki  a kezed kérlek! Úgy cselekedtem, ahogy a doktornő kérte. Lefertőtlenítette bőrömet, majd egy pici szúrást éreztem és már folyt vörös vérem. – Mondd csak, rendszeresen szeded az Alicia által felírt tablettát?

-         Igen, minden nap ugyanabban az időpontban veszem be.

-         És mikor volt utoljára szexuális kapcsolatod? 

-         Körülbelül egy hónapja. Feleltem kérdéseire, de bennem pedig az kérdés fogalmazódott meg, hogy miért kérdez tőlem ilyeneket.

-         Kész is vagyunk! Most pedig csússz lentebb az ágyon és húzd fel a köpenyedet! Ezt a kérését is teljesítettem. Hideg zselét nyomott alhasamra, és erősen nyomta bőröm felületére az ultrahang vizsgáló fejét. Oda sem mertem nézni, csak a lepedő szélét markolászva vártam, hogy valamit mondjon a mellettem helyet foglaló doktornő.

-         Istenem! Szólta el magát lágyan hangon szőke orvosom.

-         Mi az mi a baj? Szívem majd kiugrott a helyéről.

-         Nézz fel a monitorra kicsi lány! Felemeltem fejem, így láttam a fekete-fehér képet, majd Bridget doktor a mutatóujját a kép jobb felé helyezte, ahol egy apró pici kör alakú hólyag volt látható. – Aggie valóra vált egy álmod. Szemei csillogtak a könnyektől. – Engedd meg, hogy elsőként én gratuláljak. Kisbabád lesz drágám!