88. Fejezet: "Ha szakítani szeretnél, azt most tedd meg"

      Sziasztok Manók!

Itt is volnék a következő fejezettel! Sajnos a mai nappal beléptünk az augusztusi hónapba, így már nemsokára újra kezdetét veszi a mókuskerék.  De élvezzétek még ki ezt a kis időt a nyárból, pihenjetek, olvassatok  <3 Puszi BR

-          Hogy-hogy itt vagy? Azt hittem haragszol!

-         Clau… Csak ennyit mondott. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám barátnőm neve hallatán. - Nem haragszom, csak rosszul esik, hogy nem bízol meg bennem…

-         Hidd el, hogy bízom benned, de ezek olyan dolgok, amiket te nem érthetsz!

-         Ha nem mondasz semmit, hogyan is érthetnék meg bármit is? Hm?

-         Most tudom, hogy mit gondolhatsz rólam. Törtek ki torkomból a szavak.

-         Valóban? Hangja kedves volt, és mintha mosolygott is volna közben.

-         Igen! Nem néztem rá, hanem a másik irányban lévő fehér falat bámultam. Könnyeim csak nem akartak elfogyni, akárhogyan is próbálkoztam a „csatornák” elzárásával. - Kezdjük az elején: „Nem kellett volna találkoznunk, nem kellett volna beleszeretnem, egy roncsba mégis, hogyan mondjam meg neki, hogy vannak ezerszer értékesebb lányok is a világon? Tegnap is csak azért vállaltam újra a kapcsolatot, mert nem akartam megbántani.”

-         Tényleg ezt feltételezed rólam, hogy én ilyeneket gondolok rólad? Ült le ő is a padra, egy kicsi közt hagyva kettőnk közt.

-         Ha, én a te helyedben lennék, és látnám magam egy külső ember szemével, igen ezt gondolnám…

-         Már azt hittem, hogy túl vagy ezen Aggie! Mi lenne, ha pszichológushoz fordulnánk? 

-         Ne! Csak ezt ne kezd! Fogalmad sincs róla, min mentem keresztül miattuk. Én ezt a beszélgetést lezártnak tekintem, és ha most megbocsátasz, elmegyek pisilni! Idegesen ugrottam fel, és rohantam be az első ajtón, ami a szemem előtt volt.

Egy mosdóban találtam magam, és Liz-t akartam mindennél jobban. Minek kellett nekem ebbe az egészbe újra belemenni? Ha nem mondtam volna tegnap igen-t, akkor megkíméltem volna magam ettől az újabb „nem érek semmit érzéstől." Tényleg bajok vannak, ha Ni is orvoshoz akar vinni, de engem többet nem rángatnak el egyetlen agytúrkászhoz sem. Jól tudom, hogy mi bajom van, és ezt csak olyan emberek érthetik, és foghatják fel, akik az én cipőmben járnak. Egy férfinak halvány lila gőze sem lehet róla, hogy mi zajlik bennem, és egy olyan nőnek sem, aki nem feküdt még azon a bizonyos asztalon, és nem mondák neki, hogy felejtse el egy örök életre azt, hogy valaha is megtapasztalhassa a szülés örömeit, és fájdalmait. Ez a legfőbb problémám, és ezen senki sem tud segíteni, másodlagos, hogy ennek a kijelentésnek az orvosok részéről több éves „bélyegzőit” viselem  a testemen, amelyek csak arra a napra és arra az órára emlékeztetnek, amikor kimondták a tényeket. Halálom napjáig emlékeztetni fognak minden egyes elszenvedett napra, amit a kórházban kellett töltenem, minden egyes kezelésre, minden egyes műtétre, és minden nap szembe kell néznem a meddőségemmel a tükör túlsó feléről. Ni-nek abban igaza van, hogy hogyan is várhatom el tőle, hogy megértsen, amikor soha nem beszéltem még neki ezekről a dolgokról, ezért csak is magamat hibáztathatom.

Már így is elrontottam Niall és Clo napját is, több emberét nem szerettem volna, így fogtam magam, lemostam arcomról könnyeimet egy kis hideg vízzel, majd mintha nem történt volna semmi vidáman léptem ki a helységből. A Manómat már nem találtam ott, ahol hagytam, csak a földre dobott batyum várt rám. Gyorsan felkaptam a földről és elhelyeztem ott, ahol előbb ültem. Kicipzáraztam, és nem a fürdőruha felé nyúltam, hanem a kettős együttesemre esett a választásom. Nem szerettem volna többé bujkálni, csak egy átlagos lány életét élni, akin az élet „nyomokat” hagyott. Nem hezitáltam sokat, besiettem az öltöző feliratú ajtó mögé és magamra öltöttem a kékes-lilás fodros mellrészt, majd hozzá felvettem a barackvirágszínű alsómat. Hajamat egy egyszerű mozdulattal helyrehoztam, amint elkészültem, törülközőmet testem köré csavarva menetem ki a teraszra, ahonnét azt láttam, hogy a csajok többsége napozott és Lux-al játszott, Lou társaságában, a fiúk pedig vízi birkóztak. Nem akartam azt, hogy egész nap én legyek a téma, így magabiztosságot erőltetve magamra, összeszedve minden bátorságomat, megtaláltam a hangomat. 

-         Lányok-fiúk! Gyertek egy kicsit közelebb, szeretnék valamit mondani! Intettem feléjük a kezeimmel.

-         Mi a baj Aggie? Úszott ki Hazz és Liam a medence szélére, és szép lassan körém gyűlt mindenki. Niall meghúzódott Ellie mögött, és onnan figyelte bejelenteni valómat.

-         Hu-ha! Azt hittem könnyebb lesz itt előttetek állni. Hajtottam le fejemet. - Tudjátok a titkomat, láttatok a kórházi ágyon, és tisztában vagytok vele, hogy milyen nehéz nekem minden nap szembe néznem saját magammal. Minden egyes áldott napfelkelte, csak egy szenvedés nekem, amikor tükörbe nézek. Fáj a szívem, amikor meglátom hegeimet, és még inkább mardos a tudat, amikor rádöbbenek, hogy mit is jelentenek rajtam. Nem mutogatom, mert utálom amikor megbámulnak, és idiótábbnál, idiótább kérdéseket tesznek fel. A másik ok, amiért szeretem, ha takarásban van, hogy én ne lássam. Tudom, hogy örökre a bőrömön fogom ezeket viselni, de ami mögöttük van, azt nem tudom egy életen át szótlanul tűrni… Ezt hagyjuk is, szóval nem szeretném, elrontani a napotokat, és végre be akarom magamnak bizonyítani, hogy szembe tudok nézni a testemmel, így úgy döntöttem megmutatom nektek azt, ami maradt belőlem. Ezzel, elengedtem a takaró anyagom egyik sarkát, és lehullt rólam a „lepel.” – Hát, ez vagyok én! Úgy álltam ott, mint egy szobor, aki nem mozdulhat meg.

-         Figyelj csak Agg! Én kijövök, és szemügyre is veszem ezeket a hegeket. Mászott ki Liam a medencéből, és maga felé fordítva elkezdte tanulmányozni a hasamat.

-         Annyira szép vagy, hogy nem a hasadat nézik, de még ha arra is irányul a figyelem, érezd magad különlegesnek, mert te vagy a legbátrabb, és legkitartóbb lány, akit valaha is megismertem, és nagyon büszke vagyok rá, hogy a barátaim körében tudhatlak! Tommo vigasztalt, és bátorított. Ahogy láttam Ni-t nem hatották meg a szavaim, de egy gyors szájra puszit kaptam tőle, és ismét elmerült a habokban. Csalódottnak éreztem magam, hiszen neki is szántam ezt a pár sort, hogy lássa, nem vagyok egy reménytelen eset, de lehet, hogy már késő. Körülöttem mindenki biztatott, de úgy éreztem, hogy egyenlőre elég volt ennyi, és magam elé kaptam a félre dobott frottírt.

-         Wao Agg, ez a beszéd! Amit mondtál valóban lehengerlő volt, bár én még nem tudom a titkodat, amire van ez a nagy felhajtás. Nem tudhatja meg, csak erre tudtam gondolni. – És, ha jobban megnézem a hasad, azt kell, hogy mondjam förtelem, ahogy kinéz, már értem miért nem veszel fel bikinit… Állt meg előttem, undorral az arcán.

-         Val! Hogy mondhatsz ilyet? Ripakodott rá Louis.

-         Én csak az igazat mondom meg helyettetek is, mert annyira nem tisztelitek, hogy a szemébe mondjátok milyen ocsmány.

-         Na, most aztán már elég! Hördült fel Claudia, aki látta, hogy szemeim egyre inkább kezdenek benedvesedni. - Mit képzelsz? Azt hiszed neked nincsenek hibáid? Hogy te tökéletes vagy? Szerintem az undorító az nem Aggie, hanem te vagy! Clau úgy ki kelt magából, ahogy még sosem láttam.

-         Claudia kedves, a Tic-Tac használata csodákra képes! Legyezte kezét orra előtt, ahogy barátnőm meghátrált.

-         Lányok elég! Harry jött, és választotta szét a miattam veszekedő csajokat. - Tina, vegyél vissza légy szíves! Aggie a barátunk, és szeretjük!

-         Én ezt értem, de nem tudom, miért áltatjátok?

-         Befejezted?! Tette fel H. a mutatóujját. A fiúk döbbenten álltak az eset előtt, persze magamban ujjongtam, hogy végre kezdi kimutatni a foga fehérjét.

-         Igen befejeztem, de azt még mindig nem árultátok el, hogy minek köszönhetőek ezek a hegek? Mutatott deréktájam felé.

-         Majd, ha Agg szeretné, akkor elmondja!  Szerintem nem az én, és a mi feladatunk. Ez egy olyan dolog, ami… Halkult el Harold hangja.

-         Tina, amit te most itt mondtál és tettél, az kiábrándító volt! Hallottam meg a szívemnek oly kedves, rekedtes hangot jobb irányomból, ahol a Manóm közeledett felém és egy könnyed mozdulattal óvóan karolt át. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy sebezhetetlen vagyok, mert itt van mellettem annak ellenére, hogy ismét megbántottam. - Aggie gyönyörű és nem érdekel, hogy mit mondasz! Húzott közelebb magához, és egy leheletnyi csókot hagyott ajkaimon, amelyet a bámészkodó tömegből jó páran meg is örökítettek. Nem értettem cselekedetét, de legszívesebben lekevertem volna neki, egy jó nagy büdös pofont, amiért nem gondolkodott. Holnapra, mi ketten leszünk a sajtó középpontjában, és várják a magyarázatot, ami egyet jelent a megerősítéssel, vagy a cáfolással, de ezen nincs mit cáfolni, így nem lehet elesni, hogy pont a számon landoljon. Ezt is ennek a nőszemélynek köszönhetem, ha nem játszotta volna el a Dámát, akkor ez sem történik meg. Haragosan kifordultam öleléséből, és visszaszaladtam az épületbe.

-         Agg, Agg! Kiabált utánam. - Agatha! A teljes nevem hallatára megfordultam.

-         Már megint mi a baj? Ért utol.

-         Még kérdezed, hogy mi a baj? Gondolkodj, és majd értekezünk!

-         Nem-nem, nem szaladsz még egyszer el, amikor épp megbeszélnénk valamit! Állt az utamba.

-         Szerinted holnap kinek kell kiállni a sajtó elé és beszámolni a kapcsolatáról? Mert én nem fogok, az biztos!

-         Nem? Akkor mi a francért vagyunk együtt? Hogy bujkáljunk egész életünkben a média elől? Mert, ha te ezt így tervezed, akkor ennek nincs értelme! Vagy mégis hogyan gondoltad a kapcsolatunkat? Hangosan kiabált, szemeit a tenger hullámaihoz tudtam volna hasonlítani.

-         Hát nem úgy, hogy egy nappal azután, hogy összejöttünk, már a világ is tudni fogja!  Ez is Valentina hibája, ahogy minden az! Bukott ki belőlem.

-         Mi az, hogy az ő hibája? Talán ő is a szerelmünk része? Mert eddig nem tudtam róla. Fújtatott a dühtől.

-         Fejezzük be, szépen kérlek! Ha szakítani szeretnél, azt most tedd meg és ígérem, hogy a legelső esti géppel hazarepülök, ha viszont nem, akkor most engedd meg, hogy magamban legyek egy kicsit! Lesújtva lépett arrébb, így könnyen el tudtam suhanni mellette. Már tényleg nem tudom, hogy mi történik. Ma reggel még én voltam a legboldogabb hölgyemény, most pedig Tina-nak köszönhetően, majdnem, újra elvesztettem Niall-t, de annyi nyugtatott ebben az egészben, hogy a srácok is kezdenek rájönni arra, hogy az ő hőn szeretett asszisztensük nem az, akinek mutatja magát…

Pár szipogás után elővettem a táskámat, hogy egy papír zsebkendővel itassam fel könnycseppeimet. Örülök, hogy mindenki jól szórakozik, egyedül ki az, aki már megint magában gubbaszt egy öltöző helység  közepén? Hát én… Én, aki mindig mindent elront. Túl reagáltam ezt az egész csókos mizériát is, minden a hülye sebekkel kezdődött, legszívesebben letépném a testem felületéről az összeset. Nem szaladhatok Clo-hoz sem mindig, hogy ez-meg ez van és tőle sem várhatom el, hogy folyton velem foglalkozzon, hiszen neki is van magánélete. Ahogy ezeken gondolkodtam, és a táskámban kotorásztam, megakadt a szemem a telefonomon, amit elő is vettem, hogy megnézzem, nincs-e nem fogadott hívásom, és idejét láttam annak is, hogy válaszoljak Tay-nak.

Csodálkozva tapasztaltam a feloldásnál, hogy Liz neve is megjelent az üzentek között, nem hezitálva tekintettem meg azt a pár sort, amit kaptam tőle:

„ Szia Aggie!

Tudom, hogy megbántottalak, de napok óta nem tudok rólad semmit, nagyon aggódom, kérlek, válaszolj! Muszáj lenne beszélnünk! Puszi Liz”

A szívemnek nagy megkönnyebbülést hozott ez a két mondat, nem hittem, hogy a mai napban még lesz valami jó is a reggelem után, de mindig a remény hal meg utoljára…