82. Fejezet: Sátrazás 2. rész / "Miért hazudnék?"

Sziasztok Gyöngyvirágszálaim!

Itt is lenne a következő fejezet, amiben megismerhetitek Valentinat! :) Szép napot, akik nyaralnak kellemes pihenést kívánok! :) <3 Puszi BR

Bámultam gyönyörű kék íriszét, amely most olyan nyugodt volt, mint a vihar előtti tenger, majd lenéztem halvány rózsaszín ajkaira, amelyet egy üde friss bimbózó rózsához tudnék hasonlítani. Egyszer csak megmozdultak a „szirmok” amelyből arra következtettem, hogy ideje leszállnom a földre.

-         Aggie, annyira szép vagy! Seperte le vállamról hajamat.

-         Ugyan Niall! De be kell ismernem, hogy bókolni még nem felejtettél el.

-         Egész éjszaka nem aludtam Agg, miattad. Egyszerűen annyira vártam már ezt a pillanatot, hogy újra veled lehessek. Akárhányszor csak belegondoltam, hogy itt leszel a szívem kétszer gyorsabban dobogott.

-         Ni, Tényleg? Mosolyogtam rá, mint egy szerelmes rajongó tini lány.

-         Tényleg! Kúszott közelebb, és védelmezően átkarolt.

-         Köszönöm, hogy betartottad az ígéreted! Velem voltál ez ideáig, a szívemben. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Ha lehunytam a szemeimet, mindig mellettem voltál.

-         Akár csak te velem Aggie, akárcsak te. De ugye nincs minden rendben?

-         Ezt honnan veszed? Erre a kérdésre felálltam mellőle, és arrébb sétáltam a tóparton.

-         Agg, furán rossz kedved lett, ahogy meghallottad Liz nevét. Baj van, tudom.

-         Tudod milyen érzés, amikor elveszíted  a legjobb barátodat? Könnyeim áztatták hófehér bőrömet, de nem fordultam meg, csak haragosan egy pontra meredtem a távolban. – Amikor hozzád vágja, hogy egy önző ember vagy? Amikor azt mondja, hogy többé nem akar veled együtt élni?

-         Aggie, mi történt? Hallottam, hogy hangja megváltozott attól, ahogy most lát engem.

-         Mindenki haragszik rám, így már mindegy, hogy ezt eggyel több vagy kevesebb ember teszi. Vettem egy nagy levegőt, majd szóról szóra elmeséltem neki, hogy most mi az itt tartózkodásom oka. Félve azt hittem, hogy dühöngeni fog, vagy jelenetet rendez, de nem tette, inkább belenyugvóan és kissé összetörten nézett rám.

-         Értem…

-         Ennyi? Ennyi, amit mondani tudsz? Háborodtam fel.

-         Mégis mit kellene mondanom, hogy Liz-nek igaza van? Emelte feljebb ő is a hangját. De, ami jobban szíven ütött, az az volt, hogy ő is egyetért Li-vel, ahogy Clau is, habár ő még ezt nem vetette a szememre.

-         Köszönöm, igazán hálás vagyok! Szaladtam el mellette, de úgy, hogy vállba tudjam lökni.

Innen is menekülni akartam. Harrow-ba nem szerettem volna visszamenni, a legjobb megoldásnak azt láttam, ha hazamegyek anyuékhoz Alfristonba és új életet kezdek. Gyorsan letörölgettem az arcomat, hogy ne lássák sírásom nyomát, amikor Lou toppant mellém azzal a kijelentéssel, hogy be szeretne mutatni valakinek. Kísért arrébb, ahol a csajok egy kupacban beszélgettek, majd a nekünk háttal álló barna hajú lánynak megérintette a vállait, amelytől kicsit összerezzent, de nagy mosollyal fordult felénk.

-         Aggie engedd meg, hogy bemutassam neked Valentina-t, ő az utódod nálunk! Meglátva ismét ezt a lányt, hideg vizes zuhanyként ért a felismerés, és ugyanazok a gondolatok játszódtak le  a fejemben, mint amikor a laptopomon láttam először.

-         Szia, Valentina Johnson vagyok! Nyújtotta szívélyesen a kezét.

-         Helló, Agatha Brightmore! Mosolyogtam, de már képzeletben eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan is küldeném melegebb éghajlatra.

-         Ugye nem baj, hogy Tina is itt van? Lépett mellénk Hazz.

-         Ugyan, nagyon örülök, hogy végre megismerhetem azt a lányt, aki próbál rajtatok elmenni. Boxoltam vállba Harry-t. Magamban persze, vagy százszor megkérdeztem, hogy mégis mi a francnak kellett elhívniuk mikor tudták, hogy jövök és nemrég is miatta vesztünk össze.

-         Akkor mi magatokra is hagyunk, csak beszélgessetek! Simogatta meg Louis a hátunkat, és mint a kámfor, mind a ketten fel is szívódtak.

-         Sétálunk? Ajánlottam fel neki az első ötletet, ami az eszembe jutott. Adni akartam neki egy esélyt, már csak a fiúk miatt is.

-         Oké, rendben, de megjegyzem, hogy utálom  a természetet!

-         Hogy lehet utálni a természetet? Hiszen nézz szét, ami itt van, az maga az csoda. Itt minden él, még ha nem is beszélnek.

-         Jó, jó hagyd inkább ezt az álszent beszédet! Állított meg egy kisebb tisztáson.

-         Hogy mondtad? Fordultam felé, és kikerekedett szemekkel meredtem rá.

-         Jól hallottad! Ne játsszuk itt a jópofa barátnőket, mert ez nekünk nem fog menni. Állt elém gúnyos vigyorral az arcán. - Már az elején mondtam, hogy ez rossz ötlet, de hát ők csak erősködtek, hogy Aggie így, meg Aggie úgy... Nyújtotta nevemet, teli gyűlölettel a hangjában.

-         Na ide figyelj! Nem tudom kinek hiszed magad, de ne beszélj velem így, mert ha jól tudom még a fiúk mindig bennem bíznak meg jobban! Egy esélyt akartam adni neked, de felesleges képzelgés volt, és én még azt hittem egy percig is, hogy normális vagy.

-         Igen, én normális vagyok, te pedig egy nagy hülye! Otthagytad, ezt a négy kincsesbányát.

-         Hogy lehetsz ennyire undorító? Csak a pénzükért szereted őket? Csodálkoztam el.

-         Talált süllyed! Jujj, most mi lesz? Szaladsz és mindent elmondasz nekik?

-         Igen, elmondom nekik! Már léptem is volna, de elkapta a csuklómat.

-         Mellesleg lehet, hogy azóta megcsappant az a bizalom. Gondolj csak bele, otthagytad őket, amikor nagy szükségük lett volna rád…

-         Ők, akkor is a barátaim, és nem fogom hagyni, hogy egy ilyen könnyűvérű és pénzéhes nőcske játsszon velük…

-         Oh, és említettem már, hogy csókolóztam Niall-el?

-         Hazudsz! Legszívesebben elsírtam volna magam, de akkor tudtam, hogy ő nyer.

-         Miért is hazudnék? Hiszen eddig is az igazat mondtam. Fröcsögte a szavakat az arcomba.

Nem bírtam tovább, kikaptam karom kezei közül és csak szaladtam. Ha eddig romokban volt az életem, akkor az most dőlt össze. Rohantam, mint aki menekül. Menekül egy tomboló vihar elől csak, hogy én már nem tudtam előle elfutni, benne voltam. 

Addig meneteltem, még ki nem értem a tó egyik pereméhez, ott leültem egy korhadt kidőlt fára, felhúztam térdeimet, majd rájuk hajtottam fejemet, karommal pedig kapaszkodtam beléjük és csak sírtam…

 Mindennek vége amiben eddig hittem, és ami eddig az enyém és az életem része volt. Ha a saját képzeletbeli „mérlegemre” néztem, elvesztettem azt az 5 fiút, akikről öt hónappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy léteznek, és most mégis meghasad a szívem miattuk. Ez idő alatt megtaláltam köztük azt a személyt, aki igazán boldoggá tett az életben, aki miatt bátran tudtam mosolyogni, aki akkor sem hagyott el, amikor hátat fordítottam neki, aki mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá, aki megajándékozott  a gyönyörrel, aki mellett el tudtam felejteni, hogy beteg vagyok, aki elfogad egyszerűen olyannak, amilyen vagyok. És most mégis elárult volna?  Miért volt akkor velem, amikor beteg voltam? Miért csókolt meg, amikor elutazott? Miért érdeklem még mindig, ha ő már döntött? Tudom én kértem, hogy változtasson, de mellette reménykedtem is, hogy ezt nem a közeljövőben teszi meg. Magam sem tudom, hogy adhatok-e ennek a lánynak a szavára, de miért hazudott volna, amikor elismerte, hogy csak a pénzért és a hírnév miatt van mellettük.

A másik részről itt volt Liz, akit babakorom óta ismerek, aki mindig mellettem volt minden hülyeségben, mindig fogta a kezem, ki mondta azt ami a szívén volt, segített, amikor mindenki elhagyott, ő volt a második támaszom a szüleim után, nem hagyott el akkor sem, amikor kiderült, hogy beteg vagyok és nem leszek sosem olyan, mint régen. És most azt elképzelni, hogy nélküle kelljen folytatnom az életemet, az olyan, mintha egy részem meghalt volna. Szeretem, de, amiket otthon a fejemhez vágott még most is visszhangzik a fejemben. Ha meg is bocsájtunk egymásnak, valószínűleg már minden más lesz, mint ezelőtt volt. Liz ezentúl csak barát, és nem a legjobb barátom. Nem mondhatom el neki a titkaimat, nem beszélhetek vele nap, mint nap, csak egy barát leszek a számára, aki olykor-olykor megérdemel egy képeslapot Karácsonyra. És, most már biztosan tudom azt is, hogy nem én leszek a tanúja az esküvőjén, nem én leszek a gyermekei keresztanyja, és nem együtt fogunk megöregedni, ahogy azt mindig is szerettük volna. Úgy beszélek, mintha minden veszett ügy lenne, de érzem, hogy nekünk elváltak az útjaink.

-         Dédi, Papa mit csináljak? Kérlek segítsetek! Sosem szerettétek, ha szomorú voltam és most mégis, csak rossz történik velem. Itt vagytok egyáltalán? Mert én hiszek bennetek. Könnyeztem az égre emelve tekintetem

Nem adhatom fel ilyen egyszerűen, hiszen túléltem egy daganatos betegséget, azzal a tudattal kell élnem egész életemben, hogy talán sosem lehetek édesanya. Itt vagyok, mert harcoltam, és ha talán újra harcolnék? „Bízz magadban, váltsd valóra az álmaidat, szeresd tiszta szívből, aki téged is szeret” Otthon így tanítottak, és így biztattak arra, hogy sose adjam fel és ezt fogom tenni most is. Nem adom fel, a szüleim és a fiúk miatt sem, mert ők azok az emberek az életemben, akik mellettem voltak, vannak és lesznek is, és ennyivel tartozom nekik, hogy hiszek magamban.

Alkonyatig üldögéltem ott, megnézve a svéd naplementét. Visszafelé sétálva, rá kellett jönnöm, hogy elég rég távol vagyok a többiektől és már biztos halálra aggódták magukat miattam.

Kacagások, és hangos beszéd szűrődött már messziről be az erdő sötét lombjai közé. Amikor közelebb értem hozzájuk, elfigyeltem őket, csak nevettek, és semmi aggodalom nem látszódott rajtuk. Miért is látszódott volna? Hiszen, itt van Tina, aki biztos teletömte  a fejüket azzal, hogy nem éreztem jól magam, magányra vágytam.

-         Sziasztok! Intettem feléjük, de nem volt kedvem bájcsevegni, így gyorsan bemásztam az egyik sátorba.

-         Aggie!

-         Aggie! Hallottam, ahogy szólongattak, de nem akartam elrontani az estéjüket azzal, hogy lerombolom a Valentina álmukat. Még én éreztem magam rosszul, hogy ezt el akarom mondani nekik, de muszáj tudniuk. Azonban féltem, mi lesz ha nem hisznek nekem és kinevetnek? Hallottam, ahogy léptek közeledtek felém, tisztában voltam vele, hogy valaki ki akar innen rángatni. Ahogy egyre közelebb éreztem magamhoz „megmentőmet” a szívem dobbanásai annál inkább erősödtek, és gyorsultak.

-         Hu! Kukkantott be El az anyag házikómba.

-         Szia Ellie! Integettem.

-         Agg, miért nem jössz oda hozzánk? A fiúk már annyira várták, hogy velük légy, te pedig itt kuksolsz idebent. Ült le mellém a matracra.

-         Nincs baj Eleanor, csak fáradt vagyok, hidd el!

-         Nem hiszem Agg! Egész délután kerültél minket, azt sem tudtuk hol vagy.

-         Bocsánat! Hajtottam le a fejem.

-         Ha nem szeretnél beszélgetni, hoztam valamit, amitől egy kicsit talán jobb kedved lesz. Ekkor kimászott a mi kis „rejtekünkből” majd két pohárral és egy üveg borral tért vissza.

-         Oh El, nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet! Mosolyogtam rá.

-         Agg, ez egy nagyon jó ötlet! Ült vissza helyére, majd töltött egy-egy pohárral mind a kettőnknek.

-         Köszönöm! Emeltem el az egyik nedűt. – Amúgy kérdezhetek valamit? Néztem rá sejtelmesen.

-         Nyugodtan  Aggie! Kortyolt bele a bíborszínű italba.

-         Szóval, te és Lou? Még mindig érzel iránta valamit? Láttam ám, hogy nem közömbös számodra.

-         Hogy is lenne Agg? Hiszen sokáig együtt voltunk és, ha mondhatom ő volt életem nagy szerelme. Nem tudom csak úgy egykönnyen elfelejteni azt, hogy hogyan is éreztem iránta.

-         Sajnálom, ha ezzel feltéptem a sebeket! Simogattam meg a karját.

-         Ugyan Agg! És, te és Niall? Hogy vagytok? Kereste a szemkontaktust, de nem akartam a szemeibe nézni.

-         Sziasztok! Ugrott be hirtelen valaki a sátorba, amire én magamra borítottam az összes cseppnyi bort.

-         Niall!!! Kiabáltunk egyszerre.