62. Fejezet: Elmondjam milyen vagy?

Pár nappal később, már otthon, nagy izgalmak közepette öltöttem magamra azt a csodás swarovski kristályokkal díszített ruhát, amelyet a lányoktól kaptam. A szobámba be sem lehetett férni a virágoktól, amelyekkel megajándékoztak. Niall-ről persze csak annyit tudtam, amit a többiek hajlandóak voltak közölni, gondoltam nem szerettek volna nyugtalanítani vele, úgy kezeltek, mint valami csecsemőt. Beteg vagyok, igen, de azért felnőtt módjára tudom kezelni a dolgokat.

-         Milyen hajat szeretnél? Kérdezte Soph, miközben felettem állt egy hajsütővassal a kezében. - El remélem nem haragszol, amiért „kényszerítettelek”, hogy te is velem gyere a bálra? Tudom, hogy Lou is ott lesz, de szeretném, ha jól éreznéd magad, és beszéltem vele is, hogy ez nekem nagyon fontos, hogy mellettem legyél, természetesen semmi kifogása nem volt ellene.

-         Ugyan már Agg, hogy haragudnék! Köszönöm, hogy gondoltál rám is.

-         Aggie, légyszi koncentrálj! Tette So csípőre a kezeit.

-         Jó-jó bocsánat! Hogy milyen hajam legyen? Elképzelésem sem volt, de ekkor beugrott Harry levele. – Mint Aranyhajnak! 

-         Hát, jó! Akkor kapsz hatalmas loknikat, és keresünk neked valami hajpántot hozzá.

-         Az tökéletes lenne!

Közben megszólalt  a csengő.
-     Majd én kinyitom! Ugrott fel Liz az ágyamról, abbahagyva a legújabb Joy magazin olvasását.

-         Nézd Aggie, mit kaptál!

-         Mi az? Nem tudok odafordulni.

-         Egy nagy csokor. Van benne bazsarózsa az egyik kedvenced.

-         Kitől van?

-         Perrie-től és Zayn-től!Azt írják, hogy: „ Drága Aggie! Megrendülve hallottuk Liam-től, hogy mi a baj. Tudd, hogy melletted vagyunk, számíthatsz ránk, amilyen hamar csak tudunk meglátogatunk! Mihamarabbi jobbulást! Perrie és Zayn”.

-         De aranyosak! De azóta már tudják, hogy nincs nagy baj, még a kórházban felhívtam őket, az eredmények után.

-         Keresek még egy vázát! Lassan térkép kell, hogyan lehet itt közlekedni. Ment ki Li a szobából.

-         A fiúk mikor jönnek? Érdeklődtem.

-         6 óra felé jön Liam értünk.

-         Oksi, akkor húzzunk bele! Azt szeretném, ha ti is ragyognátok.

Amióta hazaengedtek a kórházból, a lányok jóformán nálam laknak, és Lou és Liam is megfordultak már a házban. Anyu és apu is itt maradt, ők  beköltöztek a vendégszobába. A szövettan valóban másnapra megérkezett, amely nagy megkönnyebülést hozott, ugyanis nincs kóros elváltozás, hanem csokoládé cisztiám alakultak ki, ettől volt a vérzés, és a nagy fájdalom is, amikor elmozdultak. Dr. Hale az eredmények után azt javasolta, mivel nagyobbak a cisztáim, mint 6 cm, hogy nem ajánlana műtét, de ismerve  a kórelőzményeimet, minél hamarabb eltávolítaná, a képződményeket. Megnyugtatott, hogy nem nagy műtétről van szó, csupán, a köldökömnél és a bikini vonalamnál lenne egy-egy apró bemetszés. Beleegyeztem, így nemsokára meg is műtenek.

A lelkem megszabadult, egy nagy tehertől, persze azonnal felhívtam mindenkit, hogy tudassam velük a jó hírt és ennek tudatában lemondtam arról a tervemről, hogy otthagyjam a fiúkat. Niall-nek nem írtam, és nem is hívtam, hiszen úgy sem érdekelném. Harry, majdnem elsírta magát a telefonba, Zayn és Perrie hangjában is hallatszódott, hogy nagyon megkönnyebbültek, mondták, hogy ne lepődjek meg ha kapok valamit és ez a valami, valószínűleg a gyönyörű csokromat takarta.  Mérhetetlen boldogság telepedett mindenkire. Anyuról és apuról nem is beszélve. Anya az eredmények után egy napig sírt, már nem tudtam hogyan s vigasztalhatnám meg.

***

-         Meg kell állapítanom, hogy a legszebb kísérőim nekem lesznek! Nézett rajtunk végig Li.

Lizzy egy sötétkék rózsás ruhát választott, amely térd fölé ért, Soph egy hosszított rózsaszín csipkeruhát, Clau egy hosszú, fehér alapon fekete mintás estélyit öltött magára, Eleanor pedig hosszú fehér selyemszalagokkal díszített ruhában mutatta meg kecses alakját, és az én ruhám, pedig maga volt az álom... 

-         Menjünk, mert elkésünk, ha még sokáig csodálsz itt minket! Ültette vissza az autóba barátját So.

Mikor odaértünk, pompa és csillogás fogadott, szinte sztárnak éreztem magam. Szegény Liz nagyon meg volt illetődve, én már többé kevésbé hozzászoktam az ilyen felhajtásokhoz.

Már messziről kiszúrtam Niall-t és Lou-t.Ni valóban, mint a mesebeli hercegem úgy festett. Az agyam nagyon ellenkezett a találkozástól, de a szívem mindennél jobban vágyott rá.

Nagy meglepetés ült ki az arcára, amikor ők is felfigyeltek ránk. Louis egyből odaszaladt hozzám és a karjaiba zárt, majd Liz-t is megölelte, Ellie pedig két puszit kapott tőle, de láttam ám, hogy  odáig van El-ért, mert Eleanor egyszerűen gyönyörű és nem lehet nem szeretni. Ha lehet bunkó valaki, az Niall volt, de olyan szinten, hogy még  a lányoknak sem köszönt. Azt hittem ott helyben megpofozom. Haragudjon rám, nem érdekel, de a csajokat hagyja ki az egészből, mert ez a mi ügyünk. Megint olyan ideges lettem, mint amikor kórházba kerültem, így jobbnak láttam, ha megfogom a lányok kezét és arrébb állunk, amíg ők parádéznak a közönség előtt. So-nak előtte szóltam, hogy bent fogunk ülni a helyünkön.

Remek estének nézünk elébe, ugyanis Niall-el szembe kell ülnöm az asztalunknál. Amint beültünk, csatlakozott hozzánk Liam és Louis anyukája is. Persze a fiúk, őket is felvilágosították rólam, nagyon aranyosak voltak, mert nem firtatták a dolgot, hanem szívből örültek, hogy meggyógyultam.

Miután több ezer kép készült róluk, nevetve érkeztek meg, de amint Ni meglátott egyből lefagyott a mosoly az arcáról.

Egész este mindenki el volt mindenkivel, beszélgettek, ettek, ittak, azonban én és Niall elvoltunk a saját kis feszült légkörű világunkban.

-         Niall kérlek mesélj arról, hogy milyen volt Amerika, mit csináltál? Kérdezte Lizzy semmi hátsó szándékkal, és gyermeki lelkesedéssel, mert ő még sosem járt az USA-ban.

-         Liz, ne haragudj, de semmi közöd hozzá! Ezzel felállt az asztaltól és további jó étvágyat kívánt. Láttam Li-n, hogy nagyon bántotta a dolog, hiszen ő csak érdeklődött. Nekem most telt be a pohár, és lepte el a szürke köd az agyamat. Én is felálltam és utána siettem, majd erősen megfogva a karját magam felé fordítottam.

-         Mit képzelsz magadról? Azért mert híres vagy már azt hiszed, hogy mindenkivel úgy beszélhetsz, mint a kutyával? Én bántottalak meg.

-         Agg, gondolj amit akarsz nem érdekel! Látom, nincs nagy bajod, ha eltudtál jönni, de vészjóskodni azt nagyon tudsz.

-         Nem tudsz te semmit rólam! Bevallottam az egész életem neked erre mit csinálsz, kiröhögsz. Semmivel sem vagy különb, egy érzéketlen tuskónál…

-         Ha tuskó vagyok minek foglalkozol velem?

-         Azért, mert én nem vagyok olyan, mint te...

-         Nem, nem! Elmondjam te milyen vagy? Egy kétszínű, kibírhatatlan, makacs, önfejű nő vagy! Már lelkiismeret furdalásom van az miatt, hogy valaha is szépnek, és különlegesnek tartottalak. Hidegvizes zuhanyként értek szavai, még ledöbbeni sem volt időm. Hátat fordítottam neki, és otthagytam.

-         Liz, kérlek, menjünk haza!

-         Baj van Aggie? Nagyon sápadt vagy! Hívjunk orvost, vagy menjünk be a kórházba?

-         Nem, semmi baj, csak kérlek menjünk!

-         Mi a baj?

-         Niall... Bukott ki belőlem, úgy, hogy már majdnem kiabáltam  a legjobb barátnőmmel.

-         Na, most van elegem! Hol van? Ugrott fel Liz a helyéről.

-         Hagyjad, csak érjünk már haza!

-         Mindjárt jövök Aggie!

-         Liz! Fogtam meg a kezét, de mint aki se hall, se lát. Körülbelül 10 perc múlva a kezét fájlalva visszajött.

-         Most már mehetünk Agg!

-         Rendben! De ugye mesélsz? Nevettem el magam, tűzpiros arcát meglátva.

-         Persze!

Elköszöntünk mindenkitől, majd taxit rendelve hazavitettük magunkat. El És Clo is jöttek, mivel ők az én vendégeim voltak.

Mikor 4-en hazaértünk bevonultunk a szobámba, és Liz elmesélte, hogy akkora pofont adott Ni-nek, hogy még most is fáj a keze, és közölte vele, hogy jobb fiút érdemlek, mint ő.

Nevettem barátnőm harciasságán, és hogy ennyire lelkén viseli a sorsomat, de igaza volt a Manómnak mindenben. Ő is jobbat érdemel tőlem. Azt hiszem, itt a vége egy csodás szerelemnek.

Elalvás előtt arra gondoltam, hogy hogyan is fogok megbírkózni a turnén Niall-el és azzal, hogy mélységesen megbántott, de teljes szívemből szeretem, és ez ellen nem tudok mit tenni.

61. Fejezet: Egyszer volt, hol nem volt

- Aggie...

- Niall, kérlek hallgass végig! Vágtam szavába, közben pedig ismét elmerengtem a távoli tornyok szépségében, de még mindig az ujjait szorongattam.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű szőke kislány London déli részén egy csodás kisvárosban, egy hatalmas házban. Szerető szülők viselték gondját, és sok barát vette körül. Ő volt a legboldogabb gyermek a világon, hiszen meg volt mindene, szülők, akik mindenüket odaadták volna a boldogságáért, játszópajtások, akikkel élvezhette a gyermekkor örömeit, álmok és vágyak. Nagyon szerette az állatokat, már kicsiként is, így nem tudta nézni, ha egy állatka is szenved. 8 évesen kijelentette otthon, hogy ő állatorvos lesz, hogy mindig megtudja gyógyítani őket. Ez az álom addig tartott még rá nem ébredt elrejtett képességeire, majd szebbnél szebb képeket kezdett készíteni, minél több képet rajzolt, annál inkább szeretett bele az alkotás izgalmaiba. 12 évesen azonban az álmok és vágyak szertefoszlottak és mindössze 1 barátja maradt mellette. A diagnózis petefészek daganat volt, ami egy cisztából alakult, majd tovább terjedt a méhre. A játékot felváltották a kórházi vizsgálatok, a játszóteret és a biztonságot nyújtó otthont pedig a rideg fehér kórtermek, szinte megszűnt az addig tökéletes élete. Műtétek és kemoterápiák váltották fel a minden napokat. Este, mikor a szülei hazamentek pihenni, sokat sírt, hogy mekkora fájdalmat okoz azoknak az embereknek, akik mindent megtennének érte, magát hibáztatta a kialakult helyzetért és azért is, hogy ennyire beteg. Lassan teltek múltak az évek, az addig életvidám kislány, csak árnyéka volt egykori önmagának. Tinédzserként egy elit rajziskolában tanult, de mindent csak púpnak érzett a hátán. Egy gondolat, egy érzés kísértette, azóta, hogy megműtötték és finoman árnyaltan elmondták neki, hogy nem lehet soha kisbabája,  akkor még talán fel sem fogta, hogy mit is jelent ez, és nem érezte  a helyzet súlyosságát. De most felnőtt a kislány, aki csak boldog szeretett volna lenni, és új életet kezdeni, fájdalomtól és megpróbáltatásoktól mentes új életet. Melegség önti el a szívét, hiszen megtalálta a szerelmet, és új igaz barátokra lelt, akik ismét felidézték benne azokat az éveket, amikor még kislány volt, és a tóparton játszott barátaival. Soha nem hitte volna, hogy egyszer undorodni fog magától, de az évek fájdalmi mély sebeket hagytak a szívében. Itt a vége.

Nem mertem Ni felé fordulni, csak puha kezeit éreztem a sajátomon, sós könnyeim folytak végig arcomon, mint egy kis patak, amely mindig visszatalál csermelyébe.

-    Aggie, ezt mért nem mesélted eddig? Síró hangjára muszáj volt megfordulnom.

-   Tudod, ezt még senkinek sem meséltem el. Csuklott el a hangom.

-    Nem tudom, hogy ilyenkor melyek lennének a megfelelő szavak. Simított végig arcomon, és  törölte le könnyeimet.

-     Nem kell semmit mondanod, megérdemled, hogy tudd, ki is vagyok valójában!

-     Agg eddig is tudtam! A legnagyszerűbb, legtisztább lelkű, és leggyönyörűbb lány  a világon. Bárcsak fele annyira szeretnéd magad, mint amennyire én szeretlek téged. Bárcsak látnád magad, amikor mosolyogsz, amikor eszel, alszol. Nem akartam neked fájdalmat okozni, nem akartam veled úgy beszélni, nem akartam, hogy bármi bajod is legyen! Nem tudtam, hogy baj van. Tudom, mindig később ismerjük fel az elrontott dolgokat. Miattam vagy kórházban, az én hibám! Minek is beszéltem úgy? Miért hittem, hogy mást szeretsz?

-         Ne hibáztasd magad, nem a te hibád! Beteg vagyok el kell fogadnom.

-         Miért nem szóltál? Segíthettem volna!

-         Nem akartam, hogy aggódjatok, vagy, hogy miattam idegeskedjetek, így is mikor először elmondtam Liam-nek, hogy mi a helyzet, minden percben, na jó ha nem is minden percben, de megkérdezte, hogy minden rendben van-e, hogy vagyok.

-         Aggie...

-         Niall, emlékszel, arra, hogy megígérted, hogy boldog leszel?

-         Igen! Nézett rám könnyes szemekkel. – De mit szeretnél ezzel mondani?

-        Most jött el az az idő, hogy teljesítheted az ígéreted. Tudom, már százszor eljátszottuk, hogy szakítunk és összejövünk, de ez most más. Holnap beszélek Paul-al, hogy kezdje el keresni az utódomat a számotokra.

-         Aggie, mondhatsz akármit, melletted leszek! Nem érdekel, hogy szakítani szeretnél, én nem szeretnék! Sok mindenen mentünk már keresztül, nagyon szeretlek, és még te sem kérheted azt tőlem, hogy boldog legyek, mikor én veled vagyok boldog.

-         Kérlek, ne nehezítsd meg! Még a fiúktól is el kell búcsúznom. Sírtam, most már teljes erőmből.

-         Megint mész a fejed után, egy önfejű, makacs, nőszemély vagy! Ha ennyire csak magaddal vagy elfoglalva, akkor hagylak is, hogy úgy légy ahogy szeretnél, magányosan és az önsajnálatba fulladva...

Kitépte kezét az enyéim közül, majd, mint a szél elhagyta a szobát. Csak néztem a távolodó alakját és reméltem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy mi találkoztunk, és beszéltünk. Fájtak szavai, de igaza volt.

Anyuék aggódó tekintettel kapkodták a fejüket köztem, és az elrohanó Ni között, de hagyták a dolgot, látták zaklatottságomat.

***

Másnap reggel, már egy egész armada látogató vett körül, El, Clo, Lou, Liam és Sophi, Liz és anyuék is jelen voltak, szinte biztos voltam benne, hogy már mindenki tudja a rossz híreket. Sírhatnékom támadt, ha arra gondoltam, hogy csak miattam jöttek ide, csak azért, hogy a saját szemükkel lássák, nincs semmi bajom.

-         Hát ti? Istenkém de örülök nektek!

-   Aggie, a szívbajt hoztad ránk! Mikor El telefonált, hogy baj van, azonnal jönni akartunk, de mondta, hogy még nem érzed magad jól hagyjunk pihenni. Magyarázkodott Lou.  – Oh, és ezt Harry küldi! Egy édes halvány rózsaszín rózsákból és kicsi lila virágokból álló csokrot tartott elém. Amikor elvettem kiesett egy üdvözlőkártya is belőle. „ Nem ebben egyeztünk meg Agg, ha még egyszer így megijesztesz és te leszel az oka, hogy nem tudok aludni, hazamegyek és fenékbe billentelek! Gyógyulj meg Aranyhaj! Csók H.”

Ez a pár sor úgy felvidított egy perc alatt, hogy vigyorogtam, mint valami tejbe tök, ahhoz képest is, hogy az éjszaka folyamán semmit nem aludtam, csak a kis hercegemre gondoltam.

Persze, kaptam lufikat, édességet, és még vagy három csokrot. Nem volt szívem elmondani nekik döntésem, de egyszerűen nem tudtam így a szemükbe nézni.

-    Annyira hálás vagyok nektek, hogy el sem tudom mondani. Igazán nem kellett volna, semmit hoznotok elég, ha itt vagytok nekem. Őszinte szeretnék veletek lenni...

-    Aggie, mit szeretnél mondani? kérdezte Liam összevont szemöldökkel.

-   Tudjátok, tegnap este alaposan átgondoltam mindent. Niall azért nincs itt, mert szakítottunk. Sütöttem le a szemem.

-    Aggie, mi történt? Ült le mellém Liz.

-    Ne haragudjatok nem szeretnék róla beszélni, hosszú! Néztem végig a társaságon, akik mind együtt érzően bólintottak. - A másik dolog, ami rettenetesen fáj, de nem biztos, hogy a továbbiakban veletek leszek, még nem hívtam Paul-t, mert  én szeretném kiválasztani az utódomat, abban a tudatban, hogy biztosan a megfelelő kezekben hagylak titeket. Ismét lehunytam a szemem és úgy vártam reakcióikat.

-     Mi? Ezt, hogy értsük? Emelte fel Lou egy oktávval a hangját.

-     Mint mindannyian tudjátok, hogy mi a baj, ezért úgy döntöttem, hogy felmondok. A következő helyszínen már valószínűleg nem én leszek az asszisztensetek…

-   Ne tedd ezt Agg! Liam könyörgő pillantását fúrta enyémbe.

-    Fáj és vérzik a szívem, hogy ezt kimondtam és mélységesen szégyellem is magam, de arra kérlek, ha most dühösek is vagytok értsetek meg. Ma lesz a szövettan, így még nem tudok biztosat, de nem tudnék számotokra 100%-os munkát végezni, és nem tudnék mellettetek 100%-os állni, ha folyton csak körülöttem forogna  a világ, hogy melyik pillanatban leszek rosszul.

-   Persze Agg, megértjük! Simította meg kezemet Liam. - Ez miatt ne is aggódj, hogy haragudnánk rág, a legfontosabb, hogy egészséges legyél és meggyógyulj!

Lou is közelebb lépett.
- Remélem azért, néha- néha fogsz ránk gondolni, és láthatunk még.

-  Fiúk! Nyújtottam ki karomat, amennyire tudtam a tűktől, és átkaroltam mind a kettőjüket. –  Ti mindig fogtok rólam hallani! Nevettem nyakukba. – Harry-től is elszeretnék búcsúzni.

-    Jövő héten már itthon lesz! Ült le Clo a mellettem lévő székre.

Mindenki a szemét törölgette, amikor elválltam a fiúktól.

-        Kopp-kopp! Dr. Hale jelent meg az ágyam mellett. – Ne haragudjatok, de most muszáj elrabolnom Agatha-t!

Kitoltak a kórteremből: "Szorítunk, sok sikert, nem lesz semmi baj!" Ezek a szófoszlányok ütötték meg még fülemet, majd felemeltem a hüvelykujjamat, hogy vettem az adást.

1 órás érzéstelenítéssel végezték el a mintavételt, egy nagy tűt szúrtak a hasamba, majd szippantásos módszerrel vettek mintát a gyanús területről.

Amikor visszatoltak a szobába, még mindenki ott volt és várták, hogy mik az eredmények. Dr. Hale megnyugtatta őket, hogy 24 óra, mire kész lesz a szövettani vizsgálat.

-    Aggie, azon gondolkodtunk még vizsgáltak, hogy egy kicsit jobb kedved legyen és kimozdulj, eljöhetnél velünk a Treckstrock rendezvényre, persze csak, ha a doktor nő is rábólint. És boci szemekkel meredtek Dr. Hale-re. - Semmi munka, csak szórakozás! Tárta szét Lou, a kezeit.

-    Engedélyezem, de csak egy feltétellel! Ha nagyon vigyáztok rá,  pihenésre van szüksége, és nyugalomra!

-     Így lesz, köszönjük doktor nő!  Lelkesedett be a két srác mellettem, ettől nekem is hatalmas mosolyt terült az arcomra.

-  Egy éjszakát még bent tartalak a biztonság kedvéért, és holnap hazaengedlek, amit megjöttek az eredmények.

-  Rendben, nagyon szépen köszönöm!

Majd Dr. Bridget sarkon fordult és elhagyta a szobámat. Mikor elment az első kijelentésem a lányok felé az volt, hogy: - Nincs mit felvennem!

Lizzy már ki is jelentette, hogy velem jön, szabadságit is vesz ki ha kell. Hiába kértem, hogy ne fáradozzon,de hajthatatlan volt.

Habár magam sem tudom, hogy jó ötlet volt e ebbe belemenni, nem is attól félek, hogy valami bajom lehet, hanem tudom, hogy Niall is ott lesz és ettől a gondolattól már magasabb is volt a vérnyomásom az átlagosnál. Így talán még van remény arra, hogy tudjak vele beszélni, és még egyszer elmondani neki, hogy szeretem.

60. Fejezet: Nem fogok hazudni...

Klór és fertőtlenítő szagot éreztem, túl fáradt voltam, hogy kinyissam a szemem, de közben azt is éreztem, hogy valaki itt van mellettem, és a kezemet fogja. Lassan, próbáltam felemelni a szemhéjamat, majd Liz kisírt szemit láttam meg először.

-         Aggie, felébredtél, hál Istennek! Tudod, hogy megijesztettél? Zokogott Lizzy.

-        Mi-mi történt? Hol vagyok? Nagyon gyengének éreztem magam, mint akin átment az úthenger.

-         Agg, kórházba vagy!

-         De miért? Kerekedett el a szemem. - Hiszen a lányokkal egy étteremben kellene most ülnöm.

-         Nem emlékszel semmire?

-         Nem, csak arra, hogy Elli-vel ls Clo-val ebédeltem és kiabáltak, de ennyi.

-         Aggie, összeestél a mosdóból kifelé jövet, amire emlékszel, az az, hogy a lányok hívják a mentőket.

-         Istenem! Ne haragudj Liz, hogy nem szóltam, hogy rosszabb  a helyzet.

-         Nem haragszom! Az a lényeg, hogy meggyógyulj! De remélem te sem haragszol, hogy felhívtam anyudékat. Miért nem szóltál nekik?

-         Nem akartam, hogy aggódjanak. Bele betegednének, ha valami bajom lenne, megint. És a lányok? Nekik mit mondtál?

-         Nem mondtam semmit, az engedélyed nélkül, de a szüleidnek joguk volt tudni.

-         Tudom! Mennyi az idő? Anyuék? És a lányok? És Luke? Kérdeztem ami csak eszembe jutott.

-         Este 11 óra van! Anyukádék éppen Dr. Hale-el beszélnek, a csajokat hazaküldtem, de megígértették, hogy telefonálok, ha felébredsz. Luke-al ne foglalkozz, megértette...

-         Jól van, köszönöm Li!

-         Niall? Felhívjam?

-         Dehogy, nem! Amerikában van.

-         Mi? Mit keres ott?

-         Nem tudom, de éppen eleget köszönhetek neki! Hát ezt lehet, hogy nem kellett volna hozzátennem.

-         Mit jelent ez Agg?

-         Semmit,! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

-         Aggie, így is pipa vagyok és az ideg összeroppanás szélén állok, szóval?

-         Ma végre el tudtam érni. Közölte, hogy nem érdeklem, megcsalom, és egyéb hasonló dolgokat, valamit, Amerikában van, és kiborultam, majd rosszul lettem, de elmentem a lányokkal ebédelni, mivel ezer éve nem láttam őket, majd ismét szóba került Ni, amitől megint csak belém jött az ideg, hát összefoglalva ennyi.

-         Kinyírom! Tombolt Liz.

-         Ne! Nyugodj meg! Nem ő tehet róla, hogy beteg vagyok.

-         De ő idézte elő, hogy most itt vagy.

-         Lehet, hogy előbb utóbb, így is ez lett volna, ne mondj neki semmit!

-         Rendben! Megyek szólok Dr. Hale-nek és apudéknak, és felhívom El-t és Clo-t!

-         Jól van, nagyon hálás vagyok!

-         Mindjárt jövök! Kaptam két gyors puszit az arcomra, és már nem is láttam.

Fél perc sem telt el, anyu és apu rontottak be az ajtómon, mögöttük a doktor nővel. Anya ahogy vártam idegileg kész volt, apu tartotta benne a lelket. Jól leszidtak, hogy miért nem szóltam, amit meg is érdemeltem majd kettesben hagytak Dr. Hale-el.

-         Aggie...

-         Ne mondjon semmit doktornő!

-         Rendben, de el szeretném mondani, hogy ma sok infúziót kaptál, valamint holnap elkezdjük a vizsgálatokat és teszteket, nem várhatunk tovább! 

-         Persze, ahogy gondolja Dr. Hale!

-         Most hagylak pihenni, holnap reggel találkozunk! Jó éjt Agatha!

-         Jó éjt, és köszönöm! Rám mosolygott, majd elhagyta a szobát.

***

Nem tudtam aludni. Féltem, hogy már túl késő, túl késő, hogy megmentsenek. De mi lesz anyuékkal, Liz-el és a fiúkkal? Pánikrohamok gyötörtek egész éjjel, csak azt akartam, hogy reggel legyen.

***

-         Jó reggelt Aggie! Hogy vagy? Tudtál aludni? Jött be Dr. Hale a kórterembe.

-         Szép jó napot! Sajnos nem tudtam aludni. Fáradt vagyok! Pislogtam nagyokat.

-         Aggie, akkor elkezdjük a vizsgálatokat, először vért veszünk, rendben?

-         Ühüm! Bólintottam.

A vérvétel után magamra hagytak, korán volt még, reggel 7 óra ahogy a mobilomra pillantottam. Merengtem és bámultam a hűvös londoni időbe, halk kopogás ütötte meg a füleimet. Ugyan ki az? Apuék még biztosan nem lehetnek, mert csak reggel 8-kor engedik be őket, ugyanis  a tegnapi napon, nem tudták kikönyörögni, hogy itt maradhassanak, és én sem engedtem volna, hogy miattam törjék itt magukat a kórházban, szépen hazaküldtem mindenkit.

-         Tessék! Hallottam meg saját, kissé rekedtes hangomat, amely úgy járta be az üres teret, mintha sok ember lett volna a szobában és az összesnek olyan hangja lett volna, mint nekem. Nyílt az ajtó, és Niall kék kisírt szemi néztek rám.

-         Szia Aggie! Jött közelebb, de én elfordítottam még a fejemet is. – Agg, nem kérek többet bocsánatot, mert már nagyon eleged lehet belőlem.

-         Mit keresel itt? Minek jöttél?

-         Ahogy Liz telefonált, hogy mi történt, ott hagytam mindent és jöttem az első géppel...

-         Jól értettem, hogy Liz?

-         Igen! Igazából, jól leordította a fejemet még telefonon keresztül is. Tudom, hogy kinyír, ha itt talál, de nem érdekel.

-         Menj el Niall!

-         Nem Agg, nem megyek sehová!

-         Ugye nem szeretnéd, hogy ismét bajom legyen?

-         Nem, persze, hogy nem!

-         Akkor nagyon szépen kérlek, menj el, hagyj békén!

-         Jól van Aggie!

-         Agatha... Tért vissza az orvosom. - Oh, elnézést! Dr. Hale vagyok, Aggie kezelőorvosa!  Fogott Ni-vel kezet.

-         Örvendek, Niall Horan! 

-         A lányaim odáig vannak értetek.

-         Persze, itt sem vagyok! Mert mint mindig, ki van a középpontban, hát a SZTÁR! Adtam erős hangsúlyt az utolsó szavamnak.

-         Aggie, nyugodj meg! Niall megtennéd, hogy kifáradsz?

-         Persze! Itt leszek az ajtó előtt.

-         Tőlem el is mehetsz! Szomorúan nézett vissza rám, de nem érdekelt.

Miután Niall elhagyta a szobát, MR vizsgálatra vittek. Kimerítő volt abban a hengerben és zakatolásban feküdni, főleg klausztrofóbiásként...

Persze Ni az ajtóm előtt ácsorgott és várt rám, amikor visszatoltak, nem akartam látni, de jól esett, hogy velem van.

Hiába mondtam, hogy hagyjon és menjen el, visszajött a szobába, és leült az ágyam mellé. Meg akarta fogni a kezemet, de elhúztam.

-         Aggie, nagyon fáradt vagy már? Kérdezte Bridget doktor.

-         Nem, nem!

-       Akkor még elvégzem az ultrahangot, és utána beengedem a szüleidet. – Niall maradhat? 

-        Nekem mindegy! Húztam a számat, de Ni nem vette  a lapot, és talán nem is akartam igazából, hogy elmenjen, és itt hagyjon.

-         Jól van!

-         Kérlek, húzd fel a köpenyed!

Szégyenlősen de teljesítettem a kérését. A következő pillanatban hideg zselés anyag csúszott végig a hasamon, nem mertem a képernyőre nézni, így a plafont bámultam.

 A vizsgálat nem tartott tovább 10 percnél, de amint Dr. Hale letette a kezéből az ultrahang vizsgáló készüléket tudtam, hogy baj van, az arckifejezései mindent elárultak.

-         Baj van igaz? Néztem rá kétségbeesetten. Naill már a körmét tövig rágta mellettem. Nem érdekelt, hogy most mi van, vagy mi nincs köztünk, rá néztem, és az előbb elutasított kezéért nyúltam. Úgy szorítottam szegénynek, hogy elkékült.

-         Nem fogok hazudni és nem álltatlak Aggie! Amai eredmények alapján csomókat találtunk, de szövettan nélkül nem tudok biztosat mondani. Lehet góc, ciszta... Halkult el Hale doktor nő hangja.

-         Értem! Ezek okozták azt a sok hasfájást? Úgy fogadtam el a hallottakat, hogy szinte fel sem fogtam, amit mondtak. Azt hittem sírni fogok és hisztirohamom lesz, de éreztem én már ezt.

-         Aggie... Állt felém Ni, és a homlokomat kezdte puszilgatni, közben az ő szeméből  záporoztak a könnyek.

-         Niall, nincs baj! Simogattam meg az arcát, és töröltem le könnyeit. -Jól vagyok, nézz rám! Mosolyogtam rá..

-         Holnap még elvégezzük a laparatomiát (szövettani vizsgálat) hogy megtudjuk mivel állunk szemben! Válaszolva kérdésedre nagy valószínűséggel igen...

-    Rendben! Mint, aki egy másik világban van úgy válaszoltam a hozzám intézett szavakra. – Doktornő! Kérem egyenlőre ne szóljon a szüleimnek.

-         Természetesen! Most megyek, később még benézek!

-         Köszönöm!

Majd az ajtó kattanása után kettesben maradtunk, a Manó és én.