60. Fejezet: Nem fogok hazudni...

Klór és fertőtlenítő szagot éreztem, túl fáradt voltam, hogy kinyissam a szemem, de közben azt is éreztem, hogy valaki itt van mellettem, és a kezemet fogja. Lassan, próbáltam felemelni a szemhéjamat, majd Liz kisírt szemit láttam meg először.

-         Aggie, felébredtél, hál Istennek! Tudod, hogy megijesztettél? Zokogott Lizzy.

-        Mi-mi történt? Hol vagyok? Nagyon gyengének éreztem magam, mint akin átment az úthenger.

-         Agg, kórházba vagy!

-         De miért? Kerekedett el a szemem. - Hiszen a lányokkal egy étteremben kellene most ülnöm.

-         Nem emlékszel semmire?

-         Nem, csak arra, hogy Elli-vel ls Clo-val ebédeltem és kiabáltak, de ennyi.

-         Aggie, összeestél a mosdóból kifelé jövet, amire emlékszel, az az, hogy a lányok hívják a mentőket.

-         Istenem! Ne haragudj Liz, hogy nem szóltam, hogy rosszabb  a helyzet.

-         Nem haragszom! Az a lényeg, hogy meggyógyulj! De remélem te sem haragszol, hogy felhívtam anyudékat. Miért nem szóltál nekik?

-         Nem akartam, hogy aggódjanak. Bele betegednének, ha valami bajom lenne, megint. És a lányok? Nekik mit mondtál?

-         Nem mondtam semmit, az engedélyed nélkül, de a szüleidnek joguk volt tudni.

-         Tudom! Mennyi az idő? Anyuék? És a lányok? És Luke? Kérdeztem ami csak eszembe jutott.

-         Este 11 óra van! Anyukádék éppen Dr. Hale-el beszélnek, a csajokat hazaküldtem, de megígértették, hogy telefonálok, ha felébredsz. Luke-al ne foglalkozz, megértette...

-         Jól van, köszönöm Li!

-         Niall? Felhívjam?

-         Dehogy, nem! Amerikában van.

-         Mi? Mit keres ott?

-         Nem tudom, de éppen eleget köszönhetek neki! Hát ezt lehet, hogy nem kellett volna hozzátennem.

-         Mit jelent ez Agg?

-         Semmit,! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

-         Aggie, így is pipa vagyok és az ideg összeroppanás szélén állok, szóval?

-         Ma végre el tudtam érni. Közölte, hogy nem érdeklem, megcsalom, és egyéb hasonló dolgokat, valamit, Amerikában van, és kiborultam, majd rosszul lettem, de elmentem a lányokkal ebédelni, mivel ezer éve nem láttam őket, majd ismét szóba került Ni, amitől megint csak belém jött az ideg, hát összefoglalva ennyi.

-         Kinyírom! Tombolt Liz.

-         Ne! Nyugodj meg! Nem ő tehet róla, hogy beteg vagyok.

-         De ő idézte elő, hogy most itt vagy.

-         Lehet, hogy előbb utóbb, így is ez lett volna, ne mondj neki semmit!

-         Rendben! Megyek szólok Dr. Hale-nek és apudéknak, és felhívom El-t és Clo-t!

-         Jól van, nagyon hálás vagyok!

-         Mindjárt jövök! Kaptam két gyors puszit az arcomra, és már nem is láttam.

Fél perc sem telt el, anyu és apu rontottak be az ajtómon, mögöttük a doktor nővel. Anya ahogy vártam idegileg kész volt, apu tartotta benne a lelket. Jól leszidtak, hogy miért nem szóltam, amit meg is érdemeltem majd kettesben hagytak Dr. Hale-el.

-         Aggie...

-         Ne mondjon semmit doktornő!

-         Rendben, de el szeretném mondani, hogy ma sok infúziót kaptál, valamint holnap elkezdjük a vizsgálatokat és teszteket, nem várhatunk tovább! 

-         Persze, ahogy gondolja Dr. Hale!

-         Most hagylak pihenni, holnap reggel találkozunk! Jó éjt Agatha!

-         Jó éjt, és köszönöm! Rám mosolygott, majd elhagyta a szobát.

***

Nem tudtam aludni. Féltem, hogy már túl késő, túl késő, hogy megmentsenek. De mi lesz anyuékkal, Liz-el és a fiúkkal? Pánikrohamok gyötörtek egész éjjel, csak azt akartam, hogy reggel legyen.

***

-         Jó reggelt Aggie! Hogy vagy? Tudtál aludni? Jött be Dr. Hale a kórterembe.

-         Szép jó napot! Sajnos nem tudtam aludni. Fáradt vagyok! Pislogtam nagyokat.

-         Aggie, akkor elkezdjük a vizsgálatokat, először vért veszünk, rendben?

-         Ühüm! Bólintottam.

A vérvétel után magamra hagytak, korán volt még, reggel 7 óra ahogy a mobilomra pillantottam. Merengtem és bámultam a hűvös londoni időbe, halk kopogás ütötte meg a füleimet. Ugyan ki az? Apuék még biztosan nem lehetnek, mert csak reggel 8-kor engedik be őket, ugyanis  a tegnapi napon, nem tudták kikönyörögni, hogy itt maradhassanak, és én sem engedtem volna, hogy miattam törjék itt magukat a kórházban, szépen hazaküldtem mindenkit.

-         Tessék! Hallottam meg saját, kissé rekedtes hangomat, amely úgy járta be az üres teret, mintha sok ember lett volna a szobában és az összesnek olyan hangja lett volna, mint nekem. Nyílt az ajtó, és Niall kék kisírt szemi néztek rám.

-         Szia Aggie! Jött közelebb, de én elfordítottam még a fejemet is. – Agg, nem kérek többet bocsánatot, mert már nagyon eleged lehet belőlem.

-         Mit keresel itt? Minek jöttél?

-         Ahogy Liz telefonált, hogy mi történt, ott hagytam mindent és jöttem az első géppel...

-         Jól értettem, hogy Liz?

-         Igen! Igazából, jól leordította a fejemet még telefonon keresztül is. Tudom, hogy kinyír, ha itt talál, de nem érdekel.

-         Menj el Niall!

-         Nem Agg, nem megyek sehová!

-         Ugye nem szeretnéd, hogy ismét bajom legyen?

-         Nem, persze, hogy nem!

-         Akkor nagyon szépen kérlek, menj el, hagyj békén!

-         Jól van Aggie!

-         Agatha... Tért vissza az orvosom. - Oh, elnézést! Dr. Hale vagyok, Aggie kezelőorvosa!  Fogott Ni-vel kezet.

-         Örvendek, Niall Horan! 

-         A lányaim odáig vannak értetek.

-         Persze, itt sem vagyok! Mert mint mindig, ki van a középpontban, hát a SZTÁR! Adtam erős hangsúlyt az utolsó szavamnak.

-         Aggie, nyugodj meg! Niall megtennéd, hogy kifáradsz?

-         Persze! Itt leszek az ajtó előtt.

-         Tőlem el is mehetsz! Szomorúan nézett vissza rám, de nem érdekelt.

Miután Niall elhagyta a szobát, MR vizsgálatra vittek. Kimerítő volt abban a hengerben és zakatolásban feküdni, főleg klausztrofóbiásként...

Persze Ni az ajtóm előtt ácsorgott és várt rám, amikor visszatoltak, nem akartam látni, de jól esett, hogy velem van.

Hiába mondtam, hogy hagyjon és menjen el, visszajött a szobába, és leült az ágyam mellé. Meg akarta fogni a kezemet, de elhúztam.

-         Aggie, nagyon fáradt vagy már? Kérdezte Bridget doktor.

-         Nem, nem!

-       Akkor még elvégzem az ultrahangot, és utána beengedem a szüleidet. – Niall maradhat? 

-        Nekem mindegy! Húztam a számat, de Ni nem vette  a lapot, és talán nem is akartam igazából, hogy elmenjen, és itt hagyjon.

-         Jól van!

-         Kérlek, húzd fel a köpenyed!

Szégyenlősen de teljesítettem a kérését. A következő pillanatban hideg zselés anyag csúszott végig a hasamon, nem mertem a képernyőre nézni, így a plafont bámultam.

 A vizsgálat nem tartott tovább 10 percnél, de amint Dr. Hale letette a kezéből az ultrahang vizsgáló készüléket tudtam, hogy baj van, az arckifejezései mindent elárultak.

-         Baj van igaz? Néztem rá kétségbeesetten. Naill már a körmét tövig rágta mellettem. Nem érdekelt, hogy most mi van, vagy mi nincs köztünk, rá néztem, és az előbb elutasított kezéért nyúltam. Úgy szorítottam szegénynek, hogy elkékült.

-         Nem fogok hazudni és nem álltatlak Aggie! Amai eredmények alapján csomókat találtunk, de szövettan nélkül nem tudok biztosat mondani. Lehet góc, ciszta... Halkult el Hale doktor nő hangja.

-         Értem! Ezek okozták azt a sok hasfájást? Úgy fogadtam el a hallottakat, hogy szinte fel sem fogtam, amit mondtak. Azt hittem sírni fogok és hisztirohamom lesz, de éreztem én már ezt.

-         Aggie... Állt felém Ni, és a homlokomat kezdte puszilgatni, közben az ő szeméből  záporoztak a könnyek.

-         Niall, nincs baj! Simogattam meg az arcát, és töröltem le könnyeit. -Jól vagyok, nézz rám! Mosolyogtam rá..

-         Holnap még elvégezzük a laparatomiát (szövettani vizsgálat) hogy megtudjuk mivel állunk szemben! Válaszolva kérdésedre nagy valószínűséggel igen...

-    Rendben! Mint, aki egy másik világban van úgy válaszoltam a hozzám intézett szavakra. – Doktornő! Kérem egyenlőre ne szóljon a szüleimnek.

-         Természetesen! Most megyek, később még benézek!

-         Köszönöm!

Majd az ajtó kattanása után kettesben maradtunk, a Manó és én.