19. Fejezet: Hiányzik

Köszönöm a Támogatásotokat! <3 Viki <3

Melbourne gyönyörű szép volt, az óriási épületeivel, a tengerrel, a kikötőkkel, de nem sok időnk volt nézelődni, ahogy ideértünk, pakolás, próba és két koncert egymás után. A fiúk persze ezt már lazán kezelték, de én még mindig ott tartottam, hogy bele kell rázódnom, hulla fáradt vagyok, ami érthető. Az idő a másik nagy ellenség itt Ausztráliában. Mikor otthon nappal van itt este és fordítva, most jelenleg az egy napos szabimat töltöm, amíg utazóban vagyunk, persze ez is olyan szabadság, hogy az út nagy részét, gépeléssel, és számolgatással egészítem ki, ami jó, hiszen eltereli a figyelmem, arról az alvó manóról, aki itt szuszog mellettem.

A fiúk eddig nem nagyon vettek észre semmit, aminek nagyon örültem. Most mindenki pihen, zenét hallgat, egyedül Harry van ébren, de ő is játszik valami nagyon értelmest játékot a telefonján, amint látom. 21 éves, de agyi szinten ott tart, mint egy 5 éves, a többiekkel karöltve. Nem mondom, hogy én már teljesen felnőtt vagyok, hogy mindig megfelelően tudok viselkedni, mert valljuk be, egy kicsit mindenki gyerek marad a lelkében.

Sokszor volt úgy, hogy megláttam egy mesefilm előzetest és én akartam lenni az első aki megnézi.

Hátraindultam a gépen, a mosdók felé, be is ültem telefonálni, úgy éreztem végre meg kell osztanom barátnőmmel boldogságomat.

Elővettem telefonomat farzsebemből, majd Liz számát tárcsáztam, tudom, hogy nem nagyon lehetne telefonálni, de máskor egy nyugodt percem sincs, így most vagy soha, persze remélem, hogy felveszi, mivel itt most van délután kettő óra, akkor nálunk otthon éjfél körül járhat az idő.

Kicsörög ez már jó előjel, nincs kikapcsolva, az elmúlt napokban keresett írt SMS-t is, de egyszerűen mindig dolgom volt, és nyugodtan szerettem volna vele beszélgetni.

- Halló! Hallottam meg egy rekedtes hangot a vonal túlsó feléről.

- Szia Liz, én vagyok Aggie, sajnálom, hogy felébresztettelek!

- Áh, szia, hangja, most más volt, kimért és dühös. -Végre, hogy időt szakítsz rám a hírnév mellett, végre, hogy felemelted a telefont. Tudod hányszor kerestelek? Aggódtam érted, de úgy látom felesleges, hiszen nem azért nem hívtál vissza, mert baj van, hanem mert túlon túl is lefoglal az, hogy megfelelj. Régen nem voltál ilyen, csak jó akartál lenni és kész.

Liz szavai a szívembe martak, valóban elhanyagoltam, és otthon megígértem neki indulás előtt, hogy mindig felhívom, ha baj van, ha nincs, cserben hagytam a barátságunkat.

- Li, annyira sajnálom!

- Aggie, kérlek most tegyük le a telefont, majd kereslek, szia.

- Ne várj! De ekkor már csak sípolást hallottam, majd csend lett. Nem veszíthetem el, őt nem, a legjobb barátnőm pisis korunk óta, velem volt boldogságban és szomorúságban, mennyire aggódhatott és ebbe csak most gondolok bele, hiszen az ő helyében én is ki lennék akadva, és persze jogosan.

"A barát egy mosoly, mely bátorít, ha félsz; a barát a taps, mely ujjong, ha célba érsz. A barát egy kéz, mely felhúz, ha elestél; a barát az álom, mit éberen kerestél. A barát egy könnycsepp, mely érted hull a bajban; a barát egy gyémántpáncél, óv téged a harcban. A barát egy nevetés, mely felharsan, ha meglát; a barát egy rózsakert, mely neked nyitja bokrát. A barát egy csillag, mit az ég varázsol; a barát egy dallam, mit meghallasz bárhol. A barát egy láng, mely kitáncol a tűzből; A barát az emlék, mit szívedben őrzöl." 

Itt ülök összetörve, a barátnőm nélkül, a világ végén több ezer kilométerre tőle, egy repülőgépen, nem ölelhetem meg és mondhatom, hogy sajnálom, nem készíthetem el a békülős sütinket, és nem mondhatom el neki, hogy végre boldog vagyok. Annyira, de annyira hiányzik.

Arcomat kezeimbe temettem és úgy sírtam, nem nagy bűn az, amit elkövettem, de egy ilyen szoros barátságban lehet halálos, a távolság miatt.

Ahogy zokogtam, hallottam, hogy nyílik az ajtó, két szipogás közepette, Lou volt az, aki ábrázatomat meglátva egyből odaguggolt hozzám, majd megnyugtatóan simogatta a hátamat. Kérdezgette, hogy mi történt, de szégyelltem magam, hogy milyen barát vagyok, egy igaz van és őt is elhanyagolom, de addig faggatott, még elmeséltem neki, hogy az imént beszéltem Lizz-el, aki teljes szívéből gyűlöl.

-  De butus vagy Agg, ha tényleg a barátod, megnyugszik a kis lelke és hívni fog, csak most megy a durci, tudom miről beszélek, hiszen mintha csak a tesóimat látnám, hogy megígérem, hogy telefonálok, de mégsem tudok.

- Lou, bárcsak így lenne, zokogtam pólójába.

- Így lesz, hidd el, és van egy jó hírem számodra, csak, hogy picit felvidulj, megismerheted Eleanor-t, amit leszálltunk.

- Tényleg? Lelkesedtem be, mert sokat mesélt már róla, hogy milyen szép, kedves és aranyos. - Nagyon örülök neki.

- Akkor, fel a fejjel, rendben?

- Rendben! Kicsit megnyugtattak Louis szavai, így kisírt szemekkel ültem vissza Niall mellé, aki már ébren volt, és amint meglátott, megfogta a kezeimet és olyan "mi baj tekintettel" nézett rám.

Csak lesütöttem szemeimet és hozzábújtam, nem érdekelt, hogy a fiúk mit gondolnak, csak rá volt szükségem.