20. Fejezet: Kétségek

Hm, milyen furcsa is az élet, akiről azt hiszed az ellenséged, ott segít, ahol tud, akit pedig a barátodnak tartasz hátba szúr.

Erre tudtam gondolni, még Ni ölelő karjai fonódtak körém, éreztem a furcsa pillantásokat  a hátam mögött, de nem érdekelt. Tudom, hogy én akartam a titkolózást és, hogy még ne áruljunk el a fiúknak semmit, de még maguk sem tisztáztuk le ezt a járás, nem járás dolgot. Csak azt tudom, hogy boldog vagyok, belül szinte felrobbanok, és mint tudjuk a bombának is ketyeg az ideje, így voltam ezzel én is. Hiszen vannak árulkodó jelek, a többiek felé, jobban belegondolva, csak a vak nem látja, hogy több van Ni és köztem barátságnál.

Sokat gondolkodom kettőnkről, hogy mi lesz, van nekünk jövőnk egyáltalán? És mindig ott lyukadok ki, hogy talán elsiettük ezt a dolgot, talán várnunk kellett volna, szeretem ez nem kérdéses, de mi van ha a szerelem nem elég. Mostanra tudom, hogy van első látásra szerelem, mi nem barátkoztunk, ami az én hibám, ezt nagyon jól tudom, mert féltem és mai napig félek, mi van ha kiderül a titkom, meg fog utálni és semminek fog nézni. Beszélnem kell vele, és el kell neki mondanom az érzéseimet, mert ez nélkül semmit nem ér, ha nem beszélünk egymáshoz. Barátnak kellene lennünk, majd csak aztán továbblépni, de szegény már így is sokat szenvedett miattam, hülye vagyok, mindig is azt voltam, meggondolatlan, előbb szólok, mint hallgatok és ezért most lehet elveszítettem az életemben az egyik legfontosabb személyt és a másikat is el fogom hamarosan, ha minden így marad.

Unatkoztam, így gondoltam elkezdek olvasgatni hátha az eltereli a figyelmem a dolgok állásáról, láttam, hogy egy nagy kupac újság volt bekészítve a kis asztal alá. Felálltam, majd egy határozott mozdulattal kiemeltem az újságokat és helyet foglaltam, egy magányos ülésen, messze mindenkitől. Láttam Niall-ön, hogy oda szeretne jönni hozzám, de megcsóváltam a buksimat jelezve, hogy ne tegye. Csalódottan foglalt helyet, és ha most csalódott, mit fog ahhoz szólni amit szeretnék neki mondani.

Le emeltem egy lapot a halmazról és egyből kiszúrtam a srácokat a címlapon, 1D titkok címmel pózoltak a képen, mindenkinek tökéletesen belőve a sérója, ez régebbi kép ami itt van előttem, de nem változtak semmit.

Így elkezdtem olvasgatni, hogy mit írnak róluk, és totál ledöbbentett a tény, hogy Harry-vel és Zayn-el kimagaslóan foglalkoznak, több helyen is említik őket, még a többiek a háttérbe vannak szorítva. Nem tudtam hová tegyem ezt a dolgot, hiszen a One Direction egy 5 tagú fiúbanda és nem kettő. Mindegyikőjüknek meg van a maga csodálatos és magával ragadó hangja, igen a rajongók megoszlanak, van akinek Lou egyedi és fiú létére magas hangja jön be, másnak, Liam csodálatos tiszta orgánja, Niall rekedtes néha kisfiús éneke és tudom, hogy Harry-nek és Zayn-ek is meglehetősen nagy a rajongói tábora, a zeneiparban is megoszlanak a vélemények velük kapcsolatban, de tehetségüket rengetek díj és elismerés igazolja.

Mind az 5 fiút egyenrangúan kellene kezelni, mert ők egymást nagyon tisztelik, Harry imádja Lou és Niall hangját és fordítva is igaz.

A srácok nem nagyon foglalkoznak az újságokkal, abból a szempontból, hogy mit írnak róluk, csak a családjaikat és családtagjaikat tartsák tiszteletben és ne zaklassák őket, és pláne ne találgassanak ki róluk semmit, mert azért „ölnek” ami érthető, hiszen engem sem érdekel, hogy mit beszélnek a hátam mögött, de a szeretteimet senki ne bántsa.

Csodálom őket, a kitartásukért, mert nálam azért már párszor betelt volna a pohár.

- Kérem csatolják be biztonsági öveiket, 10 perc múlva landolunk!

Pilótánk, hangja zökkentett ki gondolataim közül.

Adelaide, a város központja és a szállásunk a reptértől fél órás út lesz. 

Csomagomat pakolgatva, ami egy rózsaszín adidas táska, egy puha kéz ért az enyémhez, mikor felnéztem nem csodálkoztam, hogy Niall aggódó meleg tekintetével találkozott tekintetem. Majd bakkant egyet a gép, landoltunk, mindenki elindult lefelé a kis táskáival, én és Ni voltunk az utolsók, láttam, rajta, hogy meg akar ölelni és megcsókolni, de elhúzódtam tőle, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Nem lepődtem meg a tömegen, nem volt akkora, mint Sidney-ben. A Manó karolt volna, hogy védjen, de nem engedtem neki, így befurakodtam Zayn és a testőrünk mellé, így sem voltam jó helyen, mivel csak egy lökést éreztem és máris a földön kötöttem ki, éreztem, hogy meghorzsoltam a tenyerem és a könyökömet, de nem volt időm sokat elmélkedni ezen, mivel Paul gyorsan „felkapott” és meg sem állt velem a kisbuszig, ami hátul várt minket, hogy elszállítson a hotelbe.

Lou nagyon izgatott volt, már csak 20 perc és találkozhat a szerelmével, és már én is alig várom, hogy megismerjem Eleanort.

Az buszban, Liam mellett ültem, Ni-re rá sem mertem nézni, egyszer kaptam felé a tekintetem, de láttam, hogy nem sok kell ahhoz, hogy kiakadjon, de nem akar patáliát csapni és leleplezni magunkat. Tudom, hogy most legszívesebben mellém ülne, és százszor megkérdezné, hogy vagyok, hol fáj, Paul is megkérdezte, hogy van-e szükségem orvosra, de nemmel feleltem, ugyan már csak horzsolás, otthon lefertőtlenítem és holnapra meg sem fog látszódni.

A szállásra érve Lou-t már várta Eleanor, de Istenem a találkozásuk szerintem örökké bennem fog élni, hogy lehet, hogy két ember ennyire tudjon örülni a másiknak és ennyire tudja szeretni egymást? El valóban nagyon szép, ahogy Louis mesélte. Haja hullámos világosbarna, szemei mogyoró barnák, egy világoskék lenge pulcsiban, fekete csőnadrágban fehér Convers cipőben várta kedvesét. A Jó Istenke is egymásnak teremtette őket.

-  Aggie,gyere kérlek! - Hívott Lou közelebb magukhoz.

- Aggie, hadd mutassam be végre a csodálatos és gyönyörű barátnőmet Eleanor Calder-t.

- Oh, szia El vagyok! - Nyújtotta  a kezét, majd adott két puszit.

- Szia, Agatha Brigthmore, de csak Aggie, a bébicsősz! El jót nevetett bemutatkozásomon, Lou-tól csak egy mérges pillantást kaptam. - Nagyon örülök, hogy végre itt állsz előttem személyesen, mert Louis már rengeteget mesélt rólad.

- Remélem csak jókat. - Tekintette barátjára.

- Ugyan. - A legjobbakat.

- Csajok, mi lenne, ha fent folytatnánk az eszmecserét, mert úgy látom, hogy már csak mi álldogálunk itt lent? Helyeseltünk Ellel, majd beszálltunk a liftbe.

Fent elköszöntem tőlük, de mondtam El-nek, hogy még mindenképp dumálunk, majd elindultam a három szobával arrébb lévő lakosztályunkba.

A koncert rendben és hatalmas sikerrel zárult, ahogy az elmúlt öt, itt Ausztráliában. A közönség fantasztikus volt, számomra a koncertek kedvenc rész a tűzijáték és amikor eléneklik a Little Things-et, annyira gyönyörű olyankor a stadium, a fényeket leoltják, csak a közönség telefonjai világítják meg a teret, többöbb ezer telefon.

Most itt ülök  a kisbuszban, gyomorgörccsel, hiszen Ni-vel a délutáni incidens óta nem tudtam beszélni, és tudom, hogy kérdőre fog vonni.