17. Fejezet: Vágyom a csókodra..

Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki puszilgatja nyakhajlatomat.

- Aggie, tudom, hogy időt kértél, de annyira vágyom a csókodra. - Búgta fülembe. A következő pillanatban az ajka ott volt az enyémen, és én már nem küzdöttem ellene, beleszerettem ez nem is kérdés. Csak úgy faltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó csók, amit az életben válthatunk, nem tudtam tovább tartani a távolságot, csak érezni akartam őt, az illatát, a bőre puhaságát, érintései finomságát...

- Niall, mennünk kell! - Lihegtem csókunkba.

- Ne-ne, kérlek várj még, és apró puszikat hintett ajkamra, közben karjai erősen ölelték derekam, hajával játszadoztam és nem tudtam ott hagyni.

- Gyerünk, mert még meg látnak! - Húztam volna...

- És, kit izgat? - Dacolt a világgal.

- Niall... Még öt percig élveztük egymás társaságát, hatalmas csókot adtam ajkaira, így engedtem el és közben a szájára súgtam, hogy csak nyomja, ami a csövön kifér.

Éppen, hogy csak visszaértünk, mielőtt keresni kezdtek volna minket, fennállt a lebukás veszélye, amivel nap, mint nap meg kell küzdenünk.

A show fantasztikusra sikerült, a díszletesek és a grafikusok nem sok mindent változtattak meg a színpadon és a háttérben, a WWA- túrhoz képest.

A fiúk bolondozva jöttek le a színpadról és jól leizzadva, szegénykéim, Niall még a többiek nem vették észre adott egy gyors puszit az arcomra, én pedig gratuláltam, a színpadi teljesítményéhez.

Minden a megszokott kerékvágásban folyt, a srácok le sem zuhanyoztak, hanem egyenest az autókba ültünk és a szállodába kocsikáztunk, a tömeg előtt.

A járműben, Niall mellettem ült, persze direkt, amelyet egy kézszorítással jutalmazott, miközben éj kék szemeivel engem vizslatott. Szerettem volna megérinteni bársonyos arcát és beletúrni azokba a szöszke tincsekbe, de nem lehetett. Olyan voltam, mint egy kislány a boltban, hozzá szerettem volna érni a hőn áhított macihoz, de ha anya meglátja le fog érte szidni, így csak visszamosolyogtam rá és ujjai közül kiszabadítottam enyéimet, majd lesütöttem szemeimet. Ni ekkor már az ablak felé volt fordulva és szemmel láthatólag bántotta a dolog.

Belül éreztem, hogy nem cselekszem helyesen a szívem és az agyam ellentétesen dolgoztak. Egy homokóra két edényéhez tudnám saonlítani, ha az egyik megtelik a másik kiürül.

Az a fél óra út a kocsiban maga volt a pokol, Niall miatt, hiába simítottam meg az arcát egy lopott pillanatban, mint ha ott sem lennék, persze a többiek elemükben voltak, rosszabbak, mit a Duracell nyuszi és már túl vannak egy koncerten, nekem akkor sem lenne ennyi energiám, ha végigaludhatnék egy teljes napot.

Bent, mindenki felfelé vette az irányt, kivéve engem és Niall-t ugyanis mind  a ketten haspókok vagyunk és ilyen későn is tudunk enni.

Félszemmel azért hátrakukkantottam, hátha jön még velünk valaki a konyhába, de senkinek sem színe sem hamva, így elindultam Ni után, nem mertem szólni, csak csendben követtem hátra.

Rengeteg étel volt kikészítve, húsok, tészták, lehetett választani. Én személy szerint spagettit választottam, mert vágytam a hazai ízekre, arra amit Liz készít meg pláne.

Niall valami csirkés, tésztás, zöldséges ételt szedett a tányérjára, nem szóltunk egymáshoz, csendben hallgattuk a másik csámcsogását. Én azért hallgattam, mert féltem, hogy leordítja a fejem, még ő talán olyannyira haragszik, hogy teher neki hozzám szólni. Muszáj voltam megtörni a csöndet, mert nem bírtam, hogy nem érhetek hozzá, nem hallhatom hangját.

- Ne haragudj! Szinte csak suttogtam. - Tudom, hogy megbántottalak, de...

- Aggie, mindig ott van az a DE! - Vágott rá az asztalra.

Ezekkel a szavakkal hagyott ott engem. Sírjak vagy nevesek? Hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Mi lesz, ha megbánt? Mi lesz, ha elhagy? Nem tudnám elviselni… Minden eshetőségre fel kellett volna készülnöm, mielőtt meggondolatlanul megcsókoltam, de ha a közelében vagyok minden akaratom porrá omlik.