15. Fejezet: Szeretlek!

A vacsora végeztével Tay kifizette a számlát, ami szerintem nem lehetett olcsó mulatság, ellenkeztem vele, hogy ne költsön rám ennyi pénzt, de hajthatatlan volt.

Megköszöntük a pincérnek a finom ételeket, majd felálltunk asztalunktól és a kocsihoz sétáltunk természetesen nagyon illedelmes volt, előre engedett és ajtót nyitott nekem. Számomra fura volt ez a helyzet, mert még életemben fiú, nem bánt velem ilyen kedvesen. Egy, a szállodához közeli parkolóban állította le a motort. Beszélnem kell vele, egész úton törtem a fejem, hogy mit is mondhatnék, de sehogyan sem tudom azt elérni, hogy ne bántódjon meg.

- Köszönöm szépen az estét és a vacsorát is, nagyon jól éreztem magam!

- Nem kell megköszönnöd, inkább én tartozom neked hálával, amiért adtál egy esélyt és megismerhettem egy fantasztikus lányt.

Bele is pirultam szavaiba, nem tudom mit láthat bennem, hiszen semmi feltűnő, vagy kitűnő nincs rajtam és mégis csodálatosnak tart.

- Aggie, mit szólnál egy következő randihoz? Nem szeretnék semmit erőltetni, ne érts félre.

-  Semmi baj, és nem úgy ismertelek meg, mint aki nagyon teperne, de...

- Oh, hogy mennyiszer halottam már ezt...

- Kérlek hallgass meg és értsd meg azt, amit mondok neked. Én egy európai lány vagyok, több száz kilométerre élek tőled, nekem nem működne a távkapcsolat még ha szeretném is. Számomra ott kell lennie mellettem a szerelmemnek, aki átölel, ha szomorú vagyok, alvás előtt jó éjt puszit ad. Igazából azt szeretném ha mindig mellettem lenne, de ez lehetetlen, így egy ölelés, egy csók, egy hang mindennél többet ér, és úgy, hogy közben velem van, meg tudom érinteni az arcát, tudok játszadozni a hajával, valóságra van szükségem és nem álomra…

-  Aggie, ha ezen múlik veled megyek, ahová csak szeretnéd.

-  Nem - nem, megbolondultál?  Tay ne csinálj hülyeséget! Neked itt az otthonod, a barátaid, itt az életed...

- De, te lennél az életem!

- Tay ne haragudj, de most megyek, kérlek gondolkozz el azon, amit mondtam, és ne haragudj rám!

Kiszálltam az autóból, visszaintettem, majd sietős léptekkel suhantam be a szálloda ajtaján. Beszálltam a liftbe és megnyomtam a fölfelé gombot, Taylor szavaival egyszerűen nem tudtam mit kezdjek, hogy itt hagyna értem mindent? Nem engedhetem meg neki, de nem is gondolkoztam ezen sokáig, hiszen, ahogyan jelzett a lift a hasamban a pillangók megint táncot jártak, és a szívem ki akart ugrani a helyéről. Féltem, izgultam és vágyakoztam.

Halkan és óvatosan nyitottam be, mert féltem, hogy már elaludt és igazam volt, ott szuszogott az ágyon, még át sem öltözött.

Amilyen csendesen csak tudtam, levettem a cipőmet és a fürdőbe mentem, ahol leszedtem sminkemet és átöltöztem pizsibe, ami sötétkék rövid nadrágból és egy pink pólóból állt.

Kijöttem és persze sötét volt, lámpát nem szerettem volna kapcsolni, próbáltam elbotorkálni az ágy másik végébe, ami vége nagy káromkodás lett, de csak csöndben és ekkor "tádám" világos lett, ugyanis Ni felébredt...

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de nagyon beütöttem a kis lábujjamat abba a hülye ágyba. Aludj, feküdj vissza, mert holnap nehéz napunk lesz!

-  De Tündérem, mi van azzal, hogy megbeszéljük a dolgainkat?

-  Holnap reggel ígérem, hogy beszélünk...

Adtam neki egy hosszú száj puszit, de már  szuszogott is, így leoltottam a kislámpát és homlokomat az övének támasztva aludtam el.

Reggel, arra ébredtem, hogy Ni szorosan ölel magához és lehelete a nyakam csiklandozta.

- Jó reggelt, kicsit kócos Napsugaram!

- Jó reggelt! Te beszélsz? - Látnád magad. Zselézett haja, mindenfelé ácsingózott, a szokásos egyenestől.

A pozíciónkon én változtattam, feltornáztam magam törökülésbe és már szólásra nyitottam a számat, amikor kopogtak...

- Gyorsan kinyitom és sietek vissza! - Mondtam mindezt nyugodtan és halálos komolysággal, mint a kicsiknek, hogy ne sírjanak, mikor elmegy a gondozó mellőlük, mert mindjárt vissza is jön.

Liam volt az, hogy kapjuk össze magunkat, mert mindenki éhes és reggelizni szeretne menni…

Közöltem Ni-vel a rossz hírt, hogy megint csak este lesz lehetőségünk beszélni, bizonyítva, hogy semmi baj akart adni egy csókot, de elhúzódtam tőle. Tudtam, hogy rosszul esett neki, kinek ne esne rosszul?

A liftbe beszállva ő sem és én sem szóltunk egy árva mukkot sem... Megbántottam, de amíg nem tisztázunk mindent, addig felesleges álmokban ringatóznom.

A lift nyikorgása volt az, amely elterelt figyelmemet, ugyanis nem éreztem azt, hogy haladnánk, sem lefelé sem felfelé.

-  Niall, mi a baj? - Kérdeztem levegő után kapkodva.

-  Semmi-semmi baj, csak beragadtunk!Mondta idegesen és feldúltan.

- Beragadtunk? - Éreztem, ahogy elönti testemet a pánik, szédültem, hevesen vert a szívem és folyt rólam a víz... Gondolom Niall is észrevehette, hogy valami nincs rendben,mert egyből átkarolt és leültetett a földre maga mellé, úgy hogy fejemet nyakhajlatába tudtam dönteni.

-  Agg, semmi baj, semmi az ég világon, mindjárt jönnek és kiszabadítanak. Közben jól esően a hátamat simogatta és édes rekedtes hangján elkezdett nekem énekelni...

- Bocsáss meg kérlek Niall, nem akartalak megbántani, de még magam sem tudom, mit akarok.

- Aggie! -Úgy fordított, hogy lássam csillogó szemeit, amelyben aggodalom, tükröződött. - Szeretlek! Első pillanattól kezdve és várok rád, amíg csak kell. Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, és mégis képes voltam beléd szeretni... Nem a hajad, a ruháid, miatt, hanem azért mert önmagad vagy, egy elragadó és gyönyörű lány, aki elrabolta a szívemet!

Nem is tudtam, mit is mondhattam volna neki. Magamhoz húztam és megcsókoltam szenvedélyesen, ebben a csókban minden benne volt, amit éreztem az elmúlt napokban, fájdalom, düh, boldogság. Úgy csókoltam, mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese csak éppen nem mese volt, hanem maga a valóság, és mindez velem történt. – Én is Szeretlek! Súgtam ajkaira.