95. Fejezet: "Nekem több kell a barátságodnál..."

Sziasztok Husik! 

Saját magamhoz képest elég gyors voltam és még hétvégén megírtam ezt a fejezetet :) Remélem tetszeni fog nektek! :) Jó olvasását! <3 Puszi BR

Pár héttel később néma csendben, magam elé bámulva álltam egy koporsó előtt. A templom harang mély zúgása, és a pap beszéde volt az a két hangforrás, amely belefonódott a már-már őszi szélbe. Lizzy-t egyik oldalról én támasztottam, a másik oldalán pedig Luke foglalt helyet, körülöttünk pedig a gyásznép szomorú arcai öveztek. Barátok, ismerősök voltak, akik utolsó útjára kísérték Mrs. Brandon-t. Liz szeméből a könnyek megállíthatatlanul folytak le egészen a nyakáig. Barátnőm szeretett volna egy rövid beszédet tartani, s így megemlékezni Jane néniről, de szegénykém annyira össze volt törve, hogy otthon még mielőtt eljöttünk ide megbeszéltük, hogy én fogom felolvasni, azt amit írt.

Miután az atya befejezte mondandóját, felszólította Li-t a búcsúzásra, de helyette én álltam fel és sétáltam a nyughely elé, majd széthajtogattam a lapot, amelyen kusza írás látszódott, teli megható gondolatokkal.

-         Kedves ismerőseim, barátaim és szeretteim! Remegett meg hangom… Pár nappal ezelőtt csöngött a telefonom, majd az addig csodás reggel egy pillanat alatt fájdalomba csapott át.

Drága Jane néni!

Sosem köszöntem meg neked igazán, hogy állást adtál nekem, és talán sosem hallgattalak meg, amikor hozzám beszéltél. A második nagymamámmá váltál, unokádként kezeltél. Tudom, hogy most jól leszidnál, ha látnád, hogy szomorúak vagyunk, mert te mindig mosolyogtál és nevettél, és sosem szeretted, ha csüggedtnek láttál. Remélem a lelked nyugovóra tért, és azokkal lehetsz, akik az életedben a legtöbb boldogságot jelentették neked. A legnagyobb kívánságod az volt, hogy a férjed John a karjaiba öleljen és, hogy újra halld gyermekeid Lucy és Mark kis kori csilingelő hangját. Álmod legyen békés, és nyugodt, vigyázz bennünket odafentről. Sosem feledünk, mert a szívünkben örökké élni fogsz!

A beszéd végére, én is teljesen elérzékenyültem, zokogva álltam vissza barátnőm mellé. A hantolás előtt, egy-egy szál margarétát dobtunk a sírba, hiszen ez volt Mrs. Brandon legkedvesebb virága. 

Az autóban hazafelé hátul ültem Lizzy-vel, aki, mintha gondolataiban egészen máshol járt volna. Átöleltem, és egy lány puszit adtam haja közé, ő pedig halkan egy „köszönöm” szót suttogott.

Szerettem volna, ha Niall mellettem van a temetésen, és ebben a nehéz időszakban, de ha minden igaz most ébredeznek Amerikában.  Az elmúlt időben telefonon és skyp-on tartottuk a kapcsolatot, mégis több volt, mint a semmi, ha nem is érezhettem, de láthattam, és hallhattam hangját. Harry, Louis, Liam valamint a kis család többi tagja is együttérzését fejezte ki. A lelket csupán bennem is az tartotta, hogy néhány napon belül Ni hazarepül, hogy Dr. Hale el tudja végezni a vizsgálatokat, amely szükségesek arra, hogy megállapítsa van e esélyem valaha is a gyermekáldásra.

A házhoz érve egy kisebb fajta düh futott végig egész testemben, amikor észrevettem, hogy a lépcsőnkön ül valaki. Fekete ballonkabátot viselt, alatta egy fekete zakóval, és fekete inggel. Kiszállva Li-t rábíztam Luke-ra, hogy vigyázzon rá, amíg én a váratlan vendégemmel foglalkozok.

-         Szia! Te mit keresel itt? Tudtommal egy hazudozó, álszent lány vagyok, akire már rá sem tudsz nézni… Fröcsögtem arcába a szavakat.

-         Szia, Aggie! Nézd, én borzasztóan sajnálom azokat a dolgokat, amiket írtam, ahogy elküldtem már meg is bántam. Elmentem én is a temetésre, de nem szerettem volna ott alkalmatlankodni. Ezt pedig neked hoztam! Nyújtott felém, egy szál vörös rózsát.

-         Taylor, pontosan eltaláltad azt a virágot, amit ki nem állhatok… Vettem ki kezéből a tüskés szárat és lógattam le magam mellé. – Ha már itt vagy, megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam újra kezdtük Noah-val (Niall)

-         Oh, gratulálok! Hát akkor nem is zavarlak tovább, csak azt akartam, hogy tudd, még mindig szeretlek, és nem gondoltam komolyan semmit sem… Hajtotta le a fejét és hátat fordítva nekem elsétált.

Mégis mit várt, hogy rózsával és bocsánatkéréssel el lehet intézni mindent? Már azt hittem, hogy régen elfelejtett, hogy cserbenhagytam, de ezek szerint ennek ellenére is kellek neki, ami hízelgő, de mégis hogyan várhatja el, hogy szeressem, amikor olyan dolgokat mondd nekem, mint egy utcalánynak? Mi csak barátok lehetünk a legjobb estben is, hiszen az én szívem foglalt, és egy olyan fiú nyerte el, aki való igaz, hogy már sokszor megbántott, de soha nem tudna rám olyat mondani, hogy hazug vagyok, szívből biztos, hogy nem.

A házba lépve az előszobában ledobtam a virágom a cipős szekrényre, mire pár szirom lehullott róla, majd megszabadultam kabátomtól és lábbelimtől. Liz-re és barátjára a konyhába találtam, forró teát szürcsöltek.

-         Mit akart itt már megint? Gyűlölködött barátnőm.

-         Bocsánatot kért… Öntettem én is egy csészével magamnak a melegítő nedűből.

-         Bocsánatot? Miért? Én azt hittem jóban vagytok.

-         Nem csak tőled nem búcsúztam el, amikor úgy döntöttem hirtelen, hogy elmegyek, hanem tőle se. Megígértem neki a randit, amiről te is tudsz, de mivel nem voltam itthon lemondtam, és el lettem hordva mindennek. Rántottam meg a vállaimat.

-         Micsoda egy... Nem is mondok már inkább semmit. Háborgott Liz.

-         Hagyd Li, már túl vagyok rajta. Csitítottam.

-         Édesem, nyugi! Szeretnél egy kicsit pihenni? Kérdezte meg tőle Luke.

-         Nem, jól vagyok! Nézett rá szerelmére.

-         Lehet, hogy nem ártana, ha szundítanál egyet. Ki vagy merülve, napok óta nem alszol rendesen és most a szertartás is. Győzködtem.

-         Igaza van Agg-nek.Gyere, majd én lefektetlek!

-         Mit nem értetek azon, hogy nem akarok pihenni? Jól vagyok, és nem vagyok csecsemő, hogy gondoskodni keljen rólam, és folyamatosan felügyelet alatt tartani! Szalad be a fürdőbe. Mi csak néztünk utána Lu-val…

Lépteimet a csengő éles zaja szakította meg, így az ajtó felé fordultam. Kitárva azt pedig ismét Tay barnás-zöldes szemével találkoztam.  

-         Körülbelül tíz perce, hogy elbúcsúztunk. Megtudhatnám, hogy miért jöttél vissza? Éreztem, hogy az idegeim táncot járnak.

-         Érted! Nem foglak elveszíteni még egyszer. Ha ehhez az kell, hogy minden nap eljöjjek ide és elmondjam, hogy kellesz nekem, megteszem… Mondta keményen.

-         Ne akard elérni azt, hogy elveszítsd a barátságomat és még meg is utáljalak. Eddig türelmes voltam, és úgy láttam elfogadtad azt, hogy mi csak barátok lehetünk. Elismerem a múltkoriban nem kellett volna igent mondanom a randira és hagyni, hogy megcsókolj, hiba volt.

-         Nekem több kell a barátságodnál! Támasztotta meg az ajtófélfát.

-         Muszáj volt neked pont ma megtalálnod engem? Legalább tiszteletben tarthattad volna a mai napot és egy részvétnyilvánítás után arrébb állni, nem itt vitatkozni velem azon, hogy mi lesz kettőnk között. Löktem mellkason.

-         Jól van Aggie, most elmegyek! Csak még egy kérdés. Miért szereted ennyire ezt a Noah nevezetű gyereket?

-         Nem hinném, hogy sok közöd lenne hozzá, de ha nagyon szeretnéd tudni, megosztom veled. Ő nem egy olyan fiú, akivel le tudom élni az életem, hanem olyan valaki, aki nélkül el sem tudom képzelni. Csuktam rá az orrára a nyílászárót. 

Kezd unalmassá válni ez a nyomulós stílusa. Ettől szebben nem tudom elmondani neki, hogy sosem leszek az övé, ha így nem értette meg, majd elmondom csúnyán is. Nem Tay-al kéne foglalkoznom, hanem Lizzy-vel, aki az óta sem jött ki a kis helységből, Luke unszolására sem. Arra a megoldására jutottunk, hogy könyörgéssel és zaklatással semmit nem fogunk elérni nála, inkább kicsit félrevonultunk, hogy magára hagyjuk annyi időre, amíg kisírja magát és megnyugszik.

Ez idő alatt átöltöztem a kényelmetlen fekete ruhámból egy otthoni szabadidőbe, majd egy kis takarításnak vetettem alá a házat. Felmostam, megtisztítottam a gáztűzhelyet, közben pedig sokat beszélgettem Lu-val. Fél óra elteltével padlónyikorgásra lettünk figyelmesek.

-         Kicsim! Ölelte át Luke Liz-t.

-         Li, jobban vagy? Mentem én is elébe.

-         Ne haragudjatok rám, amiért magamból kikelve viselkedtem! Tudjátok nehéz most nekem…

-         Ne magyarázkodj, és ne kérj elnézést! Simogattam meg a karját.

-         Olyan, mintha péntek 13.-a lenne… Nézett fel szomorúan.

-         Ig… Basszus! Kiáltottam fel.

-         Mi az? Mi a baj Agg? Kérdeztek rá kirohanásomra.

-         13.-a! Istenem, teljesen kiment a fejemből… Niall szülinapja.  Milyen barátnő vagyok én?

-         A legjobb a világon!

-         Látszik, még annak az embernek a születésnapja sem jut eszembe, aki a legfontosabb nekem. Szörnyülködtem el magamon. - Mégis milyen ajándékot adhatnék neki? Neki nem vehetek egy parfümöt, vagy egy pénztárcát.

-         Agg! Niall szerintem semmit sem vár el tőled, hiszen az is ajándék számára, hogy vagy neki, de ha adsz is valamit, ne innen. Mutatott fejére - Hanem ebből adj! Majd a szívére tette tenyerét Liz.

-         Köszönöm Izzy, már tudom is, hogy mit fogok csinálni! Öleltem meg, majd magukra hagyva őket felsiettem a szobámba, hogy nekikezdjek Niall ajándékának. Tudom, hogy ez el fog törpülni a milliós meglepetések mellett, de nem is az a lényege, hogy mennyibe került, hanem, hogy szívből csinálom neki, azért, hogy boldog legyen.

Előkészítettem a rajztáblám és a pasztell ceruzáim, majd elővettem mobilom, hogy megnyissam a képgalériámat. A megfelelő közös fotónk kiválasztása után pedig nekikezdtem a megrajzolásának. Még egy üvegezővel kell beszélnem a mű bekeretezéséről, és kész is lesz a tökéletes meglepi.

Néhány óra elteltével már sötétedett odakint, és a rajzom is lassacskán kész lett. Furcsa, ahogy átléptünk a szeptemberi hónapba sokkal hamarabb borul sötétbe a környezet. Egy kicsit kikapcsoltam amíg alkottam, és megfeledkeztem a mai napról, és az elmúlt hetekről. Láttam egy embert tönkremenni a kórházi ágyon, majd a koporsója felett álltam, hogy elbúcsúzzak tőle. Megijeszt a gondolat, hogy én is így feküdtem a kórházba, és anyáék nézték azt, hogy hogyan gyengülök le. Az én történetem azonban másképp alakult hála az orvosoknak, és a szervezetemnek, hogy kitartott, apuméknak és a barátnőmnek.

-         Aggie, gyere le légy szíves, mert keresnek! Szólt fel Liz a földszintről.

Keresnek? Ki lehet az? Ha megint Tay, felvágom az ereimet… De ő nem lehet, mert akkor már Li hangja a tetőt is levitte volna.

-         Egy pillanat és megyek! Válaszoltam. Kiszaladtam a fürdőbe, megigazítottam elkenődött szempillaspirálom, megfésültem a hajam, és így indultam le, hogy megnézzem, ki kíváncsi rám. Itt is vagyok! Ugrottam le a lépcsőről.

-         A nappaliban találod! Mosolygott barátnőm.

Egy-két bizonytalan lépést tettem, de amikor megláttam, hogy ki vár rám csak vigyorogni tudtam. Háttal ült nekem, szőke tincsei most is tökéletesen álltak. Halkan mögé lépkedtem, és szorosan átöleltem a nyakát.

-         El sem hiszem, hogy megölelhetlek, vagy azt, hogy itt vagy. Súgtam fülébe egy puszi kíséretében. – Miért nem szóltál, hogy jössz? Készítettem volna vacsorát.

-         Nem akartalak terhelni, és így sokkal jobb volt, mert imádlak meglepni. Sajnálom viszont, hogy nem voltam veled ma… Ültetett ölébe.

-         Sosem terhelsz, és semmi baj! Csak az a fontos, hogy most itt vagy. Döntöttem homlokom az övének, majd számmal apró puszikat hagytam az ő ajkain, amire ő hamar ráharapott. Mind a ketten ki voltunk „éhezve” egymásra, de tiszteletből egy hosszú csók után felhúztam a földről, felinvitáltam a szobámba, még én csináltam neki pár szendvicset.