72. Fejezet: Vajon mikor láthatom őket újra?

Sziasztok Kedveseim!
Itt is van  a legújabb fejezet, köszönöm az oldalmegjelenítéseket, kommenteket, pipákat, nagyon sokat jelentenek! <3 Jó olvasását kívánok és gyönyörű szép napot! Puszi: BR <3
UI: Mindig elfelejtem leírni, hogy az inspiráló képek menüpont folyamatosan frissül! :)

Kora reggel, lágy nedves csókok borították be vállamat, amelyek hatására jól eső borzongás futott végig testemen, de amint átfutott az agyamon, hogy mi is történt este, gyorsan arrébb húzódtam, és felültem az ágyban.

-         Jó reggelt Niall! Néztem le, a még mellettem szundító Manóra.

-         Jó reggelt Tündérem! Válaszolt a párnának, amelyen fejét pihentette.

-         Éhes vagy? Mert ha igen nagyon szívesen készítek neked valamit! Hátráltam az ágyból, ahogyan csak tudtam.

-         Az most valahogy jobban érdekelne, hogy jobban vagy-e már Aggie? Nagyon megijesztettél tegnap este.

-         Sajnálom!Nem akarok neked hazudni, de egyszerűen, amikor tegnap benyitottam, újra átéltem minden egyes pillanatot, amit itt kellett töltenem a betegségem alatt. A lábadozások, a rosszullétek, és minden a nyakamba zuhant újra, és féltem , féltem, hogy itt kell maradnom, még ha addig is, még anyuék nem érnek haza. Féltem az emlékektől, az átsírt éjszakáktól.

-         Aggie! Ült már fel ő is az ágyban, majd közelebb kúszva hozzám, szorosan átölelt.

-         Köszönöm, hogy velem maradtál! Adtam egy nagy cuppanós puszit arcára.

-         Ezt meg sem hallottam! De, mintha előbb, reggelit emlegetett volna itt valaki, vigyorgott.

-         Éhes vagy? Hogy ezen miért nem lepődök meg. Nevettem most már én is.

-         Igen, nagyon! De nem szeretnék alkalmatlankodni.

-         Na, ezt meg én nem hallottam meg! Szóval irány a konyha!

Fél óra alatt, olyan finom reggelit dobtam össze, hogy még magamat is megleptem. Tojásrántotta, pirítóssal, sajttal, paradicsommal, hozzá pedig finom, forró, mézes, citromos teát készítettem.

A reggeli végeztével Ni ránézett az órájára, és egyből fel is pattant, hogy rohanni kell. Megköszönve a vendéglátást, már szaladt is, két puszi kíséretében, szinte elsodorva, az ajtó elé megérkező Lizzy-t és barátját.  – Sziasztok! Kiáltott még vissza az autótól, és már száguldott is a fekete Range Rover, bennem megint hatalmas űrt hagyva.

Csak néztem, a hatalmas port kavaró autó után, és azon töprengtem, hogy vajon, mikor láthatom újra, édes sofőrjét.

-         Jó reggelt Agg! Köszöntött barátnőm egy öleléssel, Luke-tól pedig kaptam két puszit.

-         Sziasztok! Hát ti? Hogy-hogy itt ilyen korán? Meredtem rájuk értetlenül.

-         Liz, nem bírt megmaradni  a fenekén, tudni akarta, hogy jól vagy-e. Fejtette ki Lu, az itt tartózkodásuk okát, persze Liz gyilkos pillantásokat lövellt szíve választottja felé. Első találkozásunkkor nem figyeltem meg, hogy ez a fiú nagyon ismerős nekem valahonnan, de most, hogy újra itt állt előttem, rájöttem, hogy már láttam. Barna haja, gyermeki arca, és kék szeme felderengett. Liz munkahelyével szemben dolgozik, a sarkon lévő kis kávézóban. Most már értem, hogy barátnőm miért mondta azt, hogy csak pár lépés választotta el a szerelemtől.

-         Értem! Hát Liz, most már megnyugodhatsz, minden rendben. Mellesleg hol vannak a  szüleim? Anya már ilyenkor régen kukorékolni szokott.

-         Szerintem még alszanak, eléggé kifáradtunk tegnap este. Ásította el magát Li, elég színpadiasan.

-         Két cukorral, és egy kis tejszínnel, ugye? forgattam meg a szemem, ahogy betereltem két vendégemet a szülői házba.

-         Ohh Agg, nem is tudom mi lenne velem nélküled!

-         Én tudom, nem lenne, aki megfőzné a kávédat! Nyújtottam rá a nyelvem.

-         Na, és Niall, hogy-hogy itt töltötte az estét? Tegnap, minden fiú visszament Londonba. Liz furcsán méregetett. Egyszer csak kikerekedtek szemei. – Szívem! Fordult barátja felé. - Megtennéd, hogy magunkra hagysz vagy 5 percre?

Luke bólintott, és már el is tűnt a kert felé nyíló ajtó mögött.

-         Nem úszod meg, úgy, hogy hallgatlak! Támaszkodott meg Li az asztalon.

-         Nem történt semmi! Hiába várod, hogy azt mondjam. Egyszerűen, csak azt akartam, hogy maradjon. Féltem itt Liz, ebben a nagy házban, az emlékekkel. Ráadásul, azt sem tudtam, hogy mikor végeztek, hogy anyáék mikor érnek haza. Megkértem, hogy maradjon itt velem, mert egyedül nem bírtam volna ezt a súlyt, amit ez a ház rám ró.

-         Megértem Agg! Szorította meg kezemet.  –Csak olyan jó lett volna azt hallani, hogy megint boldog vagy.

-         De hiszen az vagyok! Nincs okom szomorkodni! Még, ha ez nem is volt teljesen igaz.

-         Na, menj szólj Luke-nak, én meg végre felteszem a kávét lefőzni! Álltam arrébb a konyhapulthoz, ahol nekiláttam a reggeli koffeinadag elkészítéséhez. Sajnos én csak a tejes kávét tudom meginni, sok cukorral, de Li imádja majdnem feketén.

Ahogy ott álltam a gáztűzhely előtt, várva, hogy meghalljam a fekete folyadék fröcsögő hangját a főző mélyéről, azon gondolkodtam, hogy Niall hová, és miért rohant el ilyen gyorsan.

El sem tudtam képzelni, hogy hová sietett ennyire, majd tekintetem a konyhában kitűzött falinaptárra tévedt. "Oh!" Kaptam gyorsan a fejemhez. Hiszen folytatódik a tour. Furcsa, most ez a nyugalom, hiszen régebben, már ilyenkor régen startra készen álltam. Intézkedtem, szerveztem, terveztem. Kicsit rossz és zavaró is volt abba belegondolni, hogy egy másik ilyen fiatal lány, mint én fogja vinni a srácok mindennapjait. Már csak remélni tudtam, hogy Louis hülyeségeket beszélt, amikor azt mondta, hogy egy Szörnyella lesz a következő asszisztensük.

Vajon mikor láthatom őket újra? Londonban folytatódik a koncertsorozat, de nem akarom még jobban fájdítania  szívem azzal, hogy megjelenek hívatlanul. Inkább szép csendben itthon maradok anyuékkal, és talán egy hét múlva hazautazok, addig is még sok dolgom van, hiszen új állást kell találnom, amiből eltartom magam. A tervem az volt, hogy felhívom azt a  londoni kirendeltségű babysitter irodát, ahol korábban be-be segítettem, és hátha tudnak segíteni.

-         Itt vagyunk! Toppant be, a jelenlegi álompár az életemben. Uh, álompár...

-         Jut eszembe, dolgom van! Liz kérlek szolgáld ki magatokat!

-         És te mégis hová mész? Csípőre tett kézzel vont kérdőre.

-         Csak a szobámba, de pár perc és itt vagyok! És már szaladtam is.

Felsiettem a birodalmamba, ahol az életem egyik részévé nyúltam, és már tárcsáztam is Claudia számát. Muszáj volt megtudnom, hogy utazom-e Disnyland-be, de persze  leginkább az tenne boldoggá, ha gratulálhatnék.

-         Halló! Itt Claudia Cobbler! Szólt bele a telefonba egy nagyon álmos, rekedtes hangú Clau.

-         Szia Clo! Aggie vagyok! Terültem szét, a nagy francia ágyamon.

-         Szia! Ne haragudj, de még félig alszom! Hallottam, hogy egy nagyot ásít.

-         Bocsánat, hogy felébresztettelek, nem kertelek, belevágok a  közepébe! Összejöttetek vagy sem? Közben a szabad kezemen az ujjaimat keresztbe tettem, így szurkolva annak, hogy azt mondja, hogy igen.

-         Aggie! Nem felejtettem ám el a tegnapit, amiért fel is akartalak hívni ma, de így...  Nem ilyen egyszerű ez Agg. Beszélgettünk, ő is elmondta az ő álláspontját, és én is az enyémet. Mégis hogyan bírná  a kapcsolatunk ha 12 hónapból ha kettőt vagyunk együtt? Nem kellene a távolságnak oknak lennie, de tudod én az a lány vagyok, aki szereti, ha a barátja mellkasán aludhat el éjszaka.

-         Persze, megértelek! És végem volt... Annyira hittem abban, hogy összejönnek és boldogok lesznek. „EGY TELJES NAP VELEM” csak Niall szavaira tudtam gondolni.

-         Aggie! Ha-hó! Itt vagy?

-         Igen, igen! Dadogtam össze vissza. Bocsáss meg, de most le kell tennem, majd hívlak! Puszi.

Olyan gyorsan csaptam le a telefont, ahogy csak tudtam. Hirtelen rám tört egy kisebb pánikroham. Niall+Én együtt, egy nap? Nem-nem! Szakítottunk, és most próbálom magam túltenni rajta. Mégis mire gondolhattam, amikor belementem ebbe hülyeségbe? És, ha ezt Ni megtudja? Majd azzal az önelégült vigyorával az arcán fog felhívni, hogy gratuláljon, ahhoz az egy gyönyörű naphoz, amelyet vele tölthetek.

Sápadtan, és kissé idegesen csatlakoztam újfent Liz-hez és Luke-hoz, akik nem tudták, hová tegyék magukban csapzott ábrázatomat.

-         Jól vagy édesem? Szorongatta barátnőm a kávéfőzőt, a kezében.

-         Persze Li! Tökéletesen! Vágtam hozzá jópofát.

-         Biztos? Mert nem úgy festesz, mint aki jól van.

-         Hidd el, hogy még sosem voltam jobban, és ha most megbocsájtotok. Kisétáltam a ház elé, ahol a vén fűzfám fogadott, a kis tavam partján. A fűzfa egyik ágára, pedig az én „menedékem” volt felakasztva, ahol mindig sírhattam, vagy szomorkodhattam, ha baj volt. Egy öreg hinta, amely mindig vár, vár arra a személyre, aki újra életre kelti rozsdás láncait, és aki, újra jó erősen belekapaszkodik eső áztatta, és nap szárította köteleibe.

     Meg fogok bolondulni, ha ez így megy tovább, szinte rettegek egy telefonhívástól, egy hangtól, az agyam harcol ellene és tudja, hogy nem szabad rágondolnom, hogy el kell felejtenem, még a szívem minden percben édes csókjaiért kiállt.