34. Fejezet: Újra itthon!

- Helló Kisasszony! Ültem be mellé vidáman.

- Szia Aggie! Az ablak felé volt fordulva, de amint ráköszöntem, rám pillantott.

- Mi baj, hm? Fordultam teljes testemmel felé, és vállánál fogva fordítottam az    irányomba, de elszörnyülködtem. A haja kissé kócos volt, a szemei alatt pedig éjtelen nagy fekete karikák.  – Clo, Istenem, gyere ide! Magamhoz öleltem jó szorosan, árnyéka volt annak a lánynak, akit 4 napja megismertem.

- Semmi baj Aggie, túlélem, csak végre azt hittem boldog lehetek. -  Szipogott jó mélyeket, hogy fel ne zokogjon.

- Annyira, de annyira sajnálom, minden az én hibám!

- Nem Agg, ne ostorozd magad, ez mind annak az ostoba tökfejnek a hibája! Én szerettem, érted Aggie szerettem...

- Nem Clo, te még mindig szereted. Tudom, a hibák ellenére is, számodra ő az egyetlen.

- Akkorát csalódtam benne, de hiszen tudtam milyen és én mégis elhittem, hogy velem minden más lesz. Az élet már csak ilyen. Az ember azt hiszi, ura a helyzetnek, szépen, precízen ki van jelölve az útvonal, amit be fog járni. Aztán egy szép napon autókázik a sztrádán, és egyszer csak: bumm, valaki belerohan hátulról. Az ilyesmit nem láthatjuk előre, ilyenek az emberek is, kiszámíthatatlanok. Hiába érezzük úgy, hogy valakit ismerünk, mint a tenyerünket, hiába vagyunk biztosak az érzéseiben, a reakcióiban, attól még okozhat meglepetéseket.

Figyelmesen a kezét fogva végighallgattam. Őszintén mesélt az érzéseiről, és mégis átverték. Nem értem Hazz-t, de tényleg, egy olyan lány, mint Clau nem jön veled mindennap szembe, és ez a nem okos egyén képes elengedni...

Én is elmeséltem Clau- nak mindent Niall-ről az út során, néha sikított volna egy - egy részlet kapcsán, és közölte, hogy csak a vak nem látja, hogy szeretjük egymást. Az első ember, aki tud rólunk, nagy megkönnyebbülés mit ne mondjak. Megígértettem, vele, hogy még egy darabig ne, hogy elmondja senkinek, mert azt szeretnénk ha a fiúk tőlünk hallanák, megígérte, hogy cipzár a száján.

14 órát repültünk, ami rettentően kimerítő volt, éjfél tájt landoltunk Londonban, Liz-t kértem meg még előzetesen, hogy vezessen be Harrow-ból értem, aki persze nagyon készséges volt, ugyanis alig várta, hogy hazaérjek.

Az utolsó 2 óra már nagyon nyögve nyelős volt, csak szilárd talajt akartunk a lábunk alatt és egy kényelmes ágyat, ahová lepihenhetünk.

-         Végre föld! Nem bírtam hálálkodni az égiknek, hogy végre landoltunk, szerintem ezzel a mellettem csoszogó Clo is így érzett. Egy nagy pink táblát láttam lebegni a levegőben, amelyre a BF (Best Friend) felírat volt fehér betűkkel ráírva, alá szívecskében, hogy I Love Agg... Liz, hogy imádom azt az őrült fejét.

Nem érdekelt ki volt előttem, csak Li volt a szemem előtt, rohantam mint valami őrült és Li is hasonlóan cselekedett. Mikor már csak centik választottak el megtorpantunk, abban az egy másodpercben, ami eltelt az között, hogy egymást megöleltük volna végignéztem arca minden részletét, de rá kellett jönnöm semmit nem változott, sőt szebb, mint valaha.

-         Mit is mondhatnék? Kérdezte barátnőm a könnyeivel küszködve.

-         Nem kell mondanod semmit, végre itt vagyok! Törültem le én is egy könnycseppet arcomról.

-         Annnyiraaaa,de annnyirrra jóóó, hogy itthon vagy! Szorított ismét magához.

Miután megölelgettük egymást és ki sírtuk magunkat, bemutattam Li-nek is Claut, majd hosszas búcsúzkodás után, mi London nyugati része felé indultunk, ő pedig az ellentétes irányba.

Nem győztem élménybeszámolót tartani, komolyan olyan voltam fáradságom ellenére is, mint valami kanári madár.

Közben sokat gondoltam a fiúkra és persze Niall-re, hogy ők még javában utaznak, hiszen egy későbbi géppel indultak csak el.

Amint hazafelé tartottunk, elfogott az a jól eső déja vu érzés, mert egy hónappal ezelőtt is megtettem ugyanezt az utat, pontosan ugyan így, csak akkor még nem tudtam, hogy mi fog rám várni. Mostanra kiderült, 5 imádni való nagy gyerek az életem része lett örökre, megismertem 4 csodálatos és gyönyörű szép lányt, akit a barátaimnak nevezhetek, és még rengeteg sok embert, akik egytől-egyig belopták magukat a szívembe, és eljött értem a szőke herceg is, ha nem is fehér lovon, de ő az én Kis hercegem.

Hajnali fél kettőkor értünk haza, belépve a házba lepakoltam a nagy bőröndöket, Liz hozta utánam a többit, megcsapott az a fenséges otthon illata. És Liz lasagne-t készített nekem, amiért nem tudtam neki elég hálás lenni. 

Majdnem megettem egy egész tepsi lasagne-t de nem érdekelt, megköszönve Lizzy-nek megkértem, hogy segítsen kipakolni.

A szobám pontosan ugyan olyan volt, mint amikor itt hagytam, egy csokor friss rózsacsokor volt az asztalomra téve, tetőtéri szobám van, ahol a pasztell színek dominálnak.

Liz ahogy ígérte, a holmim nagy részét segített kipakolni, a többit, holnapra vagyis mára halasztottuk.

Alvás előtt írtam anyunak egy SMS-t ne aggódjon, már itthon vagyok, és persze a Szép szeműmnek is, hogy ne aggódjon az ágyikómban vagyok.

Fáradságom ellenére, akárhogy is akartam, de nem tudtam elaludni, hiányoztak, hiányzott Harry horkolása és szuszogása, hiányzott, hogy nem tudok kiosonni és bebújni Ni karjai közé. Ha a reggelre gondoltam, rosszul éreztem magam, hiszen nem lesznek itt velem, sem a lányok, olyan érzés ez, amikor egy fergeteges és fantasztikus nyári vakációnak vége van és amikor hazautaztál csak a magányt érzed, hiszen addig körbevettek és ott voltak melletted. Tudom, hogy nem lesz semmi baj, és egy hét múlva látom őket, de mégis sírtam.

Mikor felébredtem már a napocska javában sütött az égen, jó napnak néztünk elébe, hiszen csoda, hogy nem esett az eső. Mobilomért nyúltam, hogy leellenőrizzem az időt, de majd el hajítottam mikor megláttam a kijelzőt, délután két óra volt, 3 nem fogadott hívás, és két üzenet villogott rajta.

Az első üzenet anyukámtól jött amelyben azt írta, hogy már úton is vannak hozzám, ezt délben írta, akkor lassan itt kell lenniük, körülbelül egy 3 órás autóútra élünk egymástól szüleimmel. Alfriston a város neve, gyönyörű hely, fájó szívvel hagytam ott, amikor a költözés mellett döntöttünk, és a házunkat, azt a gyönyörű házat, hol borostyán és csipke rózsa fut fel a falakon, és az ablakom alatt madárcsicsergésre ébredtem minden reggel.

Nem mintha panaszkodnom kellene a mostani házunk miatt, hiszen ez is csodálatos, egy idős néni adta ki nekünk, mondván, hogy ő már öreg, és azt szeretné, ha jó kezekben maradna  a ház.

Azonnal beleszerettünk Lizzy-vel, amikor eljöttünk megnézni, persze anyuék áldása is kellett, de nekik sem volt ellenükre, hogy itt folytassuk tovább az életünket.

Megnyitottam a második üzenetet is és rögtön a szám elé kaptam a kezem, Niall édes sorait látva.

Édes Csipkerózsám!

Megérkeztünk épségben, ne aggódj! Már most hiányzol, de ígérem, hogy olyan hamar találkozunk, hogy nem lesz időd hiányolni sem. Vigyázz a szívemre, ott hagytam nálad!

Szeretlek N. <3