73. Fejezet: Hiszel a csillagokban?

Kedveseim!

Egy hosszabb bevezetőt terveztem, azok a lánykák, akik csatlakoztak a csoporthoz, tudják, hogy miről is van szó. Nos, az elmúlt időszakban kiderült, hogy anyukámat, "beteg" műtétre szorul... Sajnos ez miatt az én érzéseim és hangulatom is változott. Ez a rész is kissé átvezetős, csak úgy, mint az előző. És félek attól, hogy a következő fejezetek nem fognak tetszeni. Ha már a nem tetszésénél járunk, ezek a dolgok csak azt erősítik, hogy abba kéne hagynom. Tudom, hogy van itt pár olyan ember, aki nagyon ürülne neki, de sajnos el kell keserítsem őket, mert azok az olvasók, akik tényleg szeretik a történetemet többen vannak... Tegnap, nagyon azon járt az agyam, hogy befejezem, még felteszem az előre megírt pár fejezetet és többe nem kezdek, de volt pár lány, akiknek ezer hála, hogy azt mondjam, hogy meggondolom... <3

Szóval elnézést, ha az előző résszel valakinek is csalódást okoztam és előre ezért a részért is...  Bocsássatok meg, de muszáj volt ezeket a dolgokat megosszam veletek! Szép napot! BR

A hintán üldögélve, néha-néha meglökve magam, pár gólyahír virágot véltem felfedezni, tőlem pár centiméterre. Istenem, drága dédi mamámmal, mikor kisebb voltam, sokszor kiültem ide a tópartra, és ilyen kis sárga virágokból gyönyörű szép koszorút készítettünk.

Hiányzik, nagyon hiányzik. Hiányzik, hogy nem lehet velem, hogy nem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem, hogy nem oszthatom meg vele a titkaimat, hogy nem kérdezi meg, hogy hogy vagyok, hogy nem mosolyog már a kapuban, hogy nem süti meg a kedvenc kakaós kalácsomat, hogy nem vár haza, hogy nem ajándékozhatom meg, hogy nem segíthetek neki a házimunkában, hogy nem mesél régi történeteket dédi papáról, hogy nem vihetek neki virágot… Mostanában sokszor gondoltam rá, főleg amikor kórházban voltam. Sajnos, nem tudtam tőle elbúcsúzni, amikor eltávozott az élők soraiból, de sosem felejtem vidám lényét, az utolsókig mosolygott. Tudom, és hiszem, hogy ő segít az élet során, mint egy őrangyal, és tudom, hogy neki köszönthetem, hogy nem adtam fel, ha ő nem lett volna, talán máshogy alakul az életem. Most már, csak egy márvány sír az, ami őrzi az emlékét, ahová mindaddig, még el nem költöztünk, ha nem is minden nap, de ahogy tehettem meglátogattam, hőn szeretett déd mamámat. Most biztosan haragudna rám, azért, hogy elutasítottam egy olyan fiút, akit teljes szívemből szeretek, és ez fordítva is igaz. Mindig biztatott, mindig mellettem volt, de ha most tudna szólni, tuti jól leszidna… Mindig arra tanított, hogy becsüljek meg mindet, amit az élettől kaptam, és nem szeretnék neki csalódást okozni, de ha a szívem mélyére nézek, tisztában vagyok vele, hogy már párszor megtettem.

***

Három nappal később, fura érzésekkel ébredtem, izgatott voltam és olyan máshol kéne lennem érzésem volt. Tudtam, hogy a fiúk, már javában próbálnak és gőzerővel készülnek a londoni közönség elé lépni. Niall-el a születésnapi bulim óta nem beszéltem, és nem keresett, a mi kis fogadásunkkal kapcsolatban sem. Igazából a másik három fiúnak sem jutottam eszébe a napokban, kezdtem megijedni, hogy ilyen rövid idő alatt elfelejtettek, de biztosan, csak arról lehet szó, hogy roppantul elfoglaltak, ami érthető, hiszen világsztárok.

Egy gyors reggeli frissítő zuhany után felöltöztem, habár sok válogatásra nem volt lehetőségem, ugyanis, amikor úgy döntöttem, hogy itt maradok Alfriston-ban, nem számoltam azzal, hogy szinte semmi holmim sem maradt anyuéknál, csupán pár régi pulóver, és pár kopott farmernadrág, valamint egy tucat póló és ujjatlan. Így a választásom, egy csíkos kiselejtezett pólóra, és egy térdben lyukas világos színű farmernadrágra esett, amelyeket, egy régi tornacipővel tudtam csak felvenni.

 Nagy készülődésemben, zenélni kezdett a telefonom, tudtam, hogy ez nem hívás lesz, hanem emlékeztető „ Hope Woodlynn” egyből tudtam, amint ránéztem a kis készülékre, hogy miről is van szó. Nem hagyhatom cserben ezt a kislányt, mert tudom, hogy minden álma az, hogy találkozhasson a fiúkkal. Nem is gondolkodtam sokat, azon, hogy mit is kéne tennem. Harry Styles, nyomtam meg a kis zöld gombot. Vártam, és vártam, de senki nem szólt bele a vonal túlsó végéről. Amikor ezt eljátszottam három fiúval is, nem volt mit tenni, már csak Niall maradt utolsó esélyként, hogy boldoggá tegyem Hope-ot.
Nem tudom mióta szoktak rá arra, hogy ne vegyék fel a telefonjaikat, de ez most életbevágóan fontos ügy nekem. Ni-nél is sokáig hallgattam a hosszan elnyúló búgó hangot, és már fel akartam adni, de egyszer csak meghallottam a nevem a vonal túlsó végén, kisfiús orgánjával.

-         Szia Aggie! Szólt boldogan a készülékbe.  Az én szívverésem pedig a  háromszorosára emelkedett, és az arcom lángba borult.

-         Szia Ni! Nem akarom rabolni az idődet, csupán egy szívességre szeretnélek megkérni a  srácokkal együtt. Hadartam el mondandómat, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.

-         Nem zavarsz! Pont most értem haza a reggeli futásról.  Halottam, ahogy kicsit liheg, és gyorsabban kapkodja a levegőt. – Mit szeretnél kérni Aggie? Hangja szinte csilingelt a kíváncsiságtól.

-         Tudod, pár hónappal ezelőtt, találkoztam egy kis hölggyel egy szupermarketben, és megígértem neki, hogy találkozhat veletek. Akkor még nem gondoltam, hogy mostanra nem leszek a csapatban, így arra kérlek, hogy az egyik szünetben hívjátok fel a színpadra, vagy intézzetek neki belépőt a backstage-be, nagyon fontos lenne. Ez minden álma és nem akarom, hogy csalódjon.

-         Érted bármit Aggie! Lágyult el a hangja.

-         Köszönöm! A kislányt Hope Woodlynn-ak hívják, igaz, már nem olyan kicsi, 14 éves. Habogtam össze-vissza.

-         Felírtam Agg, ne aggódj,minden rendben lesz! Elképzeltem, ahogy felnéz rám és rám mosolyog.

-         Ajánlom is! Vigyorogtam én is. – Még egyszer köszönöm!

-         Ugyan Aggie!

A beszélgetésünk után, boldogan sétáltam le az étkezőbe, ahol már a szüleim javában reggeliztek. Azonban az, hogy nem említette, hogy veszítettem, szöget ütött a fejemben. Vajon tényleg nem tud semmit, vagy csak vár a hatásos bejelentéssel?

Kora délután, úgy döntöttem, hogy nem nyomom tovább az ágyat, elindultam, hogy bejárjam gyermekkorom színhelyét. Lizzy-t szerettem volna, ha velem jön, de itt van Luke, és nem akartam őket zavarni. Bejártam a kedvenc helyeinket, és szomorúan tapasztaltam, hogy elmúlt felettük az idő. A nagy réten mellettünk, azonban nem tudtam úgy megállni, hogy ne tépjek pár szál virágot, hiszen, amikor még gyermekek voltunk, nem múlt el egy olyan nap, hogy édesanyáink, ne kaptak volna egy-egy csokrot ezekből a tarka mezei virágokból. Színeik, és illatuk, nap mint nap bejárták otthonainkat. Ha jobban meggondolom, lehet, hogy inkább virágkötőnek kellett volna tanulnom, és lehet, akkor sosem találkoztam volna Niall-el, ő is és én is élhetnénk boldogan az életünket, egymás nélkül, a másikat nem zavarva. Rendesen felforgattam az életét, és az érzéseit... Minek is menetem el arra az állásinterjúra? Minek? Talán, muszáj volt vele találkoznom, hogy megtanuljam, milyen az amikor egy ember tiszta szívéből szeret valakit? Nem tudom... Minden feltett kérdés után, csak egy kérdőjellel találkoztam.

Kezdett hűvösödni, amikor benyitottam a házba, örömmel szaladtam és adtam át anyukámnak a kis csokromat, majd a szobám felé vettem az irányt, ahol egyből a mobilom akadt kezembe. 20 nem fogadott hívás, és egy tucat sms. Liz, Harry, Louis és Niall. Pár órára „hagytam csak magukra őket” és tessék a feje tetejére állt a világ.

Először Harry-nek és Lou-nak írtam, nem telefonáltam, semmi értelmét nem láttam, azóta, már biztosan beszéltek Niall-el, és amúgy is nemsokára kezdetét veszi a koncert. Nem szerettem volna már őket zavarni. Majd barátnőm is kapott egy kedves üzenetet, hogy még élek, nem vesztem el, és nem rabolt el a jeti. Le sem tettem a telefont a kezemből, Liz neve villogott a kijelzőn.

-         Aggie, na végre! Háborgott barátnőm.

-         Liz, nyugodj meg! Csak sétáltam. Forgattam meg a  szemeimet.

-         Jól van, tudom, mert beszéltem anyukáddal!

-         Hát, szinte gondoltam! Nevettem el magam.

-         Csak azért kerestelek, mert arra gondoltam, hogy elmehetnénk este valamerre.      Tudod, mint a régi szép időkben. 

-         Na, rendben, benne vagyok! Lelkesedtem be.

-         De jó, nagyon örülök! Akkor legyen az, hogy este 8-ra, ott vagyunk érted.

-         Megbeszéltük! Már csak egy probléma van, nincs mit felvennem!

-         Jó-jó, semmi pánik, 10 perc és ott vagyok!

Liz, ahogy megígérte, valóban itt volt 10 perc alatt, és megajándékozott az ő ruhatárából, egy kis nyári ruhával, amely narancsos-fehér színhatású volt, hozzá kaptam egy farmer kabátot, és Li nagyon jól tudja, hogy utálom a magas sarkút, így elhozta az egyik fehér vászoncipőjét.

Majd szaladt is haza, én pedig dúdolva vonultam be a fürdőszobába. Egy gyors zuhany után, besütöttem a hajam, kisminkeltem magam, és magamra öltöttem Li elbűvölő ruháját.

Nyolc után, pár perccel, hallottam meg a csengőnk hangját. Vidáman köszöntem el szüleimtől, és nyitottam ki  a bejárati ajtónkat, amely előtt Liz szüleinek autója parkolt.

Egy, a már általunk jól ismert kiskocsma előtt állította le Luke a motort. Szinte semmit sem változott, amióta elköltöztünk, de ide bármikor szívesen visszatérünk, hiszen sok csalafintaságnak ez a hely volt a központja.

Telt-múlt az este, és bennem egyre jobban erősödött az az érzés, amit napok óta éreztem, honvágy. Honvágyam volt, de ez nem a jól megszokott hazavágyok érzés volt. A legrosszabb az volt talán, amikor Niall twitter-re posztolt egy képet, Hope-ról és mellé azt írta, hogy: „Ma is fantasztikus voltál Aggie, köszönjük, hogy megismerhettünk még egy angyalt itt a Földön!”

Innentől nem számított az este. Hiányzott Ni, hiányoztak a fiúk, hiányzott minden, ami pár hónappal ezelőtt még az enyém volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi van velük, mit csinálnak most, ki parancsolja őket ágyba. Körülöttem mindenki nevetett, beszélgettek, én pedig úgy éreztem, hogy megfulladok. Sűrű elnézések közepette, nyitottam ki az udvarra, ahol végre friss levegőhöz jutott a tüdőm, és az agyam, visszaterelve gondolataimat a valóságba.

Odakint a hűvösben, és a sötétben álldogálva tekintetem a millió csillagösvényre tévedt, ahol egyből kiszúrtam a legfényesebben ragyogó csillagot. Hirtelen megrohamoztak az emlékek, nem történt olyan rég, és mégis, mintha 1 éve lett volna annak, hogy megálltunk a buli estéjén Niall-el, a város előtt, és onnan szemléltük a csillagos eget. Sosem felejtem el  azt, hogy akkor mit mondott: „Gondolj arra, hogy ha rossz minden, és fáj, van egy hely, ahová mehetsz, és van valaki, aki mindig is itt lesz számodra. Csak nézz fel az égre, keresd meg a csillagod és kívánj teljes szívedből!”  Nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön az a pillanat. Szemeim csak azt az egy ragyogó kis pontot pásztázták hosszú percekig, és a szívem csak remélni tudta, hogy nem olyan messze tőlem, most ő is pont ugyanezt teszi.

-         Aggie? Ha-hó? Nyílt a hátsó ajtó, majd Liz alakja rajzolódott ki a sötétben.

-         Itt vagyok! Szóltam halkan, és a hang irányába fordultam.

-         Mi a baj Agg? Már rég kijöttél. Nem érzed jól magad? Simogatta meg a hátamat.

-         Nem-nem, már minden rendben van! Nagyon állott volt már bent a levegő, és kijöttem egy kicsit szellőzni.

-         Jól van, meg ne fázz itt nekem! Terítette hátamra az ő kardigánját.

-         Köszönöm Li!  Liz várj! Mielőtt bemennél kérdezhetek valamit?

-         Akár kettőt is Agg! nevetett.

-         Te hiszel a csillagokban? Úgy értem, hogy mindegyiknek megvan a párja.

-         Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül, és tudom, hogy egy szép nap, majd rád ragyog a boldogság csillaga, és akkor itt a földön te leszel a legragyogóbb teremtmény.

-         Hiányoznak! Csuklott el a hangom.

-         Tudom Agg! Figyelj csak! Gondolj arra, hogy jól vannak, szeretnek. Mégis hány lány mondhatja el ezt magáról? Hm?

-         Köszönöm! Majd holnap felhívom őket, hogy halljam a hangjukat.

-         Biztosan ők lesznek a legboldogabb fiúk. De gyere, mert már hiányolnak odabent!

-         Rendben! Majd még egy utolsó pillantást vetve csillagomra, és csókot lehelve rá, indultam meg barátnőm után, vissza a kis kocsmahelységbe.