47. Fejezet: Kis beteg

Hosszú napok teltek el a levél elolvasása, és a Liam-nek tett vallomásom óta. Niall valóban betartotta azt, amit ígért, maximum köszönt és tovább is állt. Nekem minden ilyen pillanatnál újra és újra darabokra tört a szívem, mi van ha már nem is kellek neki?

Amikor szomorú vagyok és magányos, éjszakánként előveszem a levelet, melyet tőle kaptam, többször is elolvasom egymás után, és így hajtom álomra a fejem.

Új beosztást készítettem a tour ázsiai részére, így Liam-el osztom meg minden este az ágyamat. Bocsánatot kértem Harry-től, hogy ezentúl nem vele leszek, de így láttam helyesnek, mert ő mindenről tud, és ha bármi baj lenne hozzá fordulhatok.

Mióta beszámoltam neki titkomról, sokkal jobban aggódik értem és félt, ez érződik is rajta, szemeiben látom a sajnálatot felém, és ez az amit el akartam kerülni, hogy így nézzenek rám.

Nem kell engem sajnálni, ezt a lapot húztam az élettől, lehetett volna rosszabb is.

Hány kisgyermek nő fel szülők nélkül? Éhezik a nagyvilágban? Válik bűnözővé?

Én hálás vagyok a sorsnak a nagyszerű szüleimért és nagyszüleimért, akik felneveltek, megtanítottak a jóra és a szépre, támogattak mindenben, még ha hülyeséget csináltam is, hiszen a hibáiból tanul az ember, és szeretnek feltétlenül, akármilyen is vagyok.

Ha anya nem is lehetek, és sosem tudhatom meg, és érezhetem át azt, hogy milyen egy új életet a világra hozni, abban biztos vagyok, hogy legyek keresztanya, imádni és védeni fogom a csöppséget, mintha csak az anyukája volnék, és talán így én is részese lehetek egy kicsi élet fejlődésének.

-         Aggie, indulhatunk? - Szólt rám Liam.

-         Mi? Igen, persze, hogyne!

A lift nagyon lassan haladt lefelé, és úgy éreztem magam, mint aki összepréselődik benne, közben szorosan fogtam Li karját, ezt ő is észrevette és adott a fejem tetejére egy puszit. Egészen a mélygarázsig lifteztünk, ahol Paul és a fiúk már vártak ránk. Volt körülöttünk több biztonsági ember is, mindenki a helyszínt biztosította, ugyanis városnéző túrára indulunk. Manilában tartózkodunk jelenleg, a Fülöp szigeteken. Egy kis kutatómunka után, összeírtam mit érdemes megnéznünk, így meg fogjuk látogatni az óceánparkot, a Star City-t és, hogy egy kicsit művelődjenek is a fiúk, a Philoppino Múzeumot.

El kellett hitetnünk  a rajongókkal, akik a hotel előtt várakoztak a srácokra, hogy bent vagyunk az épületben, így egy beágyazott, párnákkal kibélelt ablak nélküli kis furgonban kellett hatan elférnünk.

Féltem a gondolattól, hogy Niall mellett kell ülnöm, vagy esetleg beszélnem kell vele, így segítségnek elhoztam a fülhallgatómat, ezáltal biztosan nem kell kommunikálnom senkivel. Ahogy ott várakoztunk, Ni rám-rám emelte tekintetét, de ezzel én sem voltam másképpen. Miközben álltam és figyeltem,elkomorodtam,tudtam,hogy időben kaptam el ezt a pillanatot, hogy nem fog megismétlődni, hogy el kell raktároznom magamban,és nem szabad elfelejtenem.

Azt akartam, hogy velem legyen, hogy megcsókoljon, de még túl korainak tartottam. Tudtam, hogy benne én tartom a lelket, de ő nem tudhatta, hogy számomra mindennap boldogság ha látom, még ha csak néhány percről legyen is szó.

Szép sorban szálltunk be az autóba, pont én következtem volna, de Niall nem figyelt és egyszerre, akartunk beszállni. Amikor hozzámért, és rám nézett, hogy bocsánatot kérjen, fájdalmat láttam a szemében, miattam. Előreengedett, de nem felejtem el sosem, hogy hogyan is tud fájni a szerelem. Megtanított valamire, valamire, amire nélküle nem jöttem volna rá. Arra, hogy hogyan kell élni és nem csak létezni…

Az úton Liam és Harry között ültem, nagyon szűkös volt a hely, így reménykedtem, hogy nem kell sokáig itt maradnunk, Paul és még vagy 6 biztonsági, a kisbusszal jött utánunk.

***

Mintha, egy álomban jártam volna pár órán keresztül, cápák, kalózok és festmények között. Hosszú és fárasztó nap volt, így úgy döntöttem a vacsorát kihagyom, és egyből ágyba bújok. Furcsa érzésem volt álmomban, mitha valaki finoman rázta volna a vállamat és a messzi távolból hallottam a nevemet is, a fülembe suttogva.

A hang egyre hangosabb lett, be is tudtam azonosítani a gazdáját, Louis.

-         Aggie, ha hó! Keltegetett.

-         Igen, Lou? Mi a baj? Már reggel van? Kérdeztem kómásan az ágyban ülve.

-         Nem, még nincs reggel, hajnal 3 körül lehet.

-         Micsoda? Lou, valami nyomós indokot kérek, amiért a legszebb álmom közepette felébresztettél.

-         Átjönnél hozzánk?

-         Na de miért? Értetlenkedtem.

-         Szerintem Niall lázas.

-         Mi? Nekem sem kellett több, úgy pattantam ki az ágyból, mintha csúzlival lőttek volna. – Persze megyek, magamra kapom a pulcsim és mehetünk!

-         Köszi Agg, és ne haragudj, hogy felébresztettelek, de te mégis lány vagy és jobban értesz az ilyenekhez.

-         Semmi baj Lou ezért is vagyok itt! -Mondtam mindezt már az ajtójuk előtt. Közben nagyon aggódtam az én kis Manómért. 

Mikor benyitottam a szívem majd megszakadt, ott feküdt az ágyban nyakig betakarózva, vacogott, és arcára kiültek a lázrózsák.

Közelebb lépkedtem hozzá a félhomályban, meg volt izzadva, és mégis rázta a hideg. Magam is meglepődtem cselekedetemen, ajkaimat homlokára és arcára helyeztem, tudtam, hogy hülyeséget csinálok, megint, magamból és belőle is hülyét csinálok, de anyukám mindig így nézett meg kiskoromban, és így ellenőrizte a lázamat.

Ekkor felnézett, a láztól jobban csillogott a szeme, mint a télen esett friss hó, és mosolyra húzódott a szája.

-         Tudtam, hogy te vagy... Motyogta.

-         Sh, ne beszélj, hozok neked lázcsillapítót és vizes borogatást!

-         Ne menj el, kérlek! Könyörgött könnyes szemeivel.

-         Nem megyek!  Folyt végig pár kósza könnycsepp arcomon. - Itt maradok! Adtam puszit fejére.Mikor látta, hogy nem mozdulok mellőle, fejét visszatette a párnára és behunyta szemeit.

-         Lou, kérlek, menj át hozzánk és kotorj bele nyugodtan a bőröndömbe, a cipzáros zsebébe fogsz találni lázcsillapítót! Suttogtam Louis-nak.

-         Jól van, már itt sem vagyok!

-         Aggie?

-         Itt vagyok, itt vagyok, semmi baj!

-         Szeretlek!

-         Tudom...