74. Fejezet: "Talán egy rajongó?"

Sziasztok Babes!

Megérkezett a következő fejezet, azért hoztam korábban, mert tudom, hogy sokan közületek holnap részt vesznek a bécsi koncerten :) Ha már a koncertről van szó, hagy mondjam el, hogy fantasztikus élményeket kívánok nektek, tomboljatok helyettem is! Szép napot és jó olvasást! Puszi: BR <3

Gyorsan teltek a napok, és én egyre rosszabbul éreztem magam az miatt, hogy ismét el kell hagynom a szülői házat. A fiúkkal, csak röpke egy-egy perceket tudtam beszélni, mert mindig siettek, vagy elfoglaltak voltak. Persze nekem kellene annak az embernek lenni, aki  a leginkább megérti őket, azonban most haragudtam rájuk, magam sem tudtam miért, de harag volt bennem. Örültem, hogy legalább a hangjukat hallottam, de, hogy azt se tudtam megkérdezni hogy vannak, vagy mi történik velük, ez miatt nagyon feszült voltam. Azonban tudtam, hogy megint nem tudok velük kommunikálni az európai turné miatt, így be kell érnem az internettel. Csak itt láthatom őket egyenlőre és újra, interjúk és képek formájában.

Hosszas búcsúzkodás után anyától és Liz szüleitől, szálltam be az autónkba, apa mellé, aki szívesen vállalkozott arra, hogy hazafuvaroz  mind a hármunkat. Liz és barátja a hátsó ülésen foglaltak helyet, csomagok híján nem féltünk attól, hogy valami is itt marad. A napokban egyre jobban éreztem magam a műtét után, és a sebem is szépen gyógyult, aminek különösen örültem, hiszen így nem kell ráutalva lennem Liz segítségére, valamint munkát is hamarosan tudok vállalni, és alig vártam, hogy végre újra mozogjak, sétáljak, vagy, ha úgy adja kedvem kicsit kocoghassak is.

Az út, ugyanolyan fárasztó, és ugyanolyan hosszú volt, mint amilyenre emlékeztem. Egyedül a táj szépsége, és a fülemben szóló zene kárpótolt a megpróbáltatásokért. Persze mi mást is hallgattam volna, mint a srácokat. Természetesen nem véletlenül, mivel már tegnap este összeállítottam a lejátszó listámat az utazásra. Ha csak rövid időre, és csak képzeletben, de ott lehettem velük egy koncerten, az én képzeletbeli saját koncertemen, ahol még velük dolgoztam, és ugyanolyan lelkesedéssel végeztem a háttérmunkát, mint amikor elkezdtem dolgozni a One Direction-el.  A listám régi és új dalokat egyaránt tartalmazott, megkezdve az Up all night-al, és befejezve a Where do broken hearts go-val.

Az egész utat végigénekeltem volna, ha a többieknek nem mentem volna ezzel az agyára, de hát sajnálom, most éppen a lázadó korszakomat élem, amikor is muszáj kiadnom magamból amit érzek, és számomra ez a megoldás tűnt a legoptimálisabbnak. Tisztában vagyok vele, hogy már régen elmúltam 18 éves, és ez a feszültség, ami bennem volt senki iránt nem irányult, csupán nem tudtam mit kezdeni magammal, és azzal a tudattal, hogy talán örökre elvesztettem a fiúkat.

A három és fél órás út után, fáradtan, és éhesen kászálódtam ki az anyós ülésről. Miután elbúcsúzkodtunk apukámtól, indultunk be a házba. Alig vártam, hogy végre vehessek egy jó nagy forró fürdőt, és bebújhassak a megszokott kis kuckómba. 

Odakint még javában sütött a nap, amikor befejezem a zuhanyzást, így úgy döntöttem kiülök a tornácra, és megsüttetem, az amúgy is hófehér bőrömet. Megfogva a laptopomat vonultam ki a kertbe és helyezkedtem el a kényelmes hintánkban.

Eddig sem telt el nap úgy, hogy ne kerestem volna rá a fiúkra, és most sem hazudtoltam meg magam, ahogy megnyílt a Google oldala, már nyomtam is meg az Enter gombot a twitterem-re, de amit láttam az megdöbbentett. 

A 4 fiú boldogan pózolt egy velem egy idős lány társaságában, a kép alá pedig Harry azt írta, hogy. "Üdv a csapatban Belle, azaz Valentina „Joe” Johnson!" Tina-nak világos barna haja van és nagy barna szemei, mint egy szupermodell hozzám képest. Nem csodálom, hogy a srácok máris a szívükbe zárták.

Fájt, hogy így kellett megtudnom, hogy már megvan az új asszisztens, és fájt őket így látni, és a legjobban az fájt, hogy Harry már őt is becézi egy Disney hercegnő nevével, akárcsak engem. Ha eddig haragos voltam, most szinte belülről felemésztett a düh és csak sírni tudtam. Már azon sem csodálkoznék, ha holnap arról írnának az újságok, hogy: "Niall Horan beleszeretett a csodálatos és gyönyörű Valentina Johnson-ba, aki a One Direction legújabb kiszemeltje, valamint megkérdeztük Agatha Brightmore-ról, de ő azt felelte, hogy nem tudja, hogy ki az az Agatha Brightmore még sosem hallott róla. Talán egy rajongó? Csodálkozott Niall."

Mint, akit leöntöttek egy vödör vízzel, úgy éreztem magam, ahogy belegondoltam ezekbe  a dolgokba. Remegtem, sírtam, pánikrohamom volt, a szívem majd ki akart ugrani a helyéről.

-         Aggie, Aggie! Szaladt mellém Liz. Szorosan ölelt, közben pedig simogatta a hátamat. – Mi a baj? Rosszul vagy? Torzult el barátnőm arca, ahogy rám nézett. Bennem pedig annyi erő sem volt, hogy meg tudjak szólalni, csak rámutattam az előttem világító képernyőre. - Oh, Édesem! Tudom, hogy rossz, de lehetett rá számítani. Ne sírj Aggie, kérlek! Mert én is neki kezdek. Felhívjuk őket? Vagy mivel lenne jobb? Hogyan tudok segíteni? Hm?

-         Dehogy hívunk fel senkit! Töröltem le arcomról hatalmas könnycseppjeimet.

-         De nem maradhatsz így! Mutatott rajtam végig.

-         Mégis miért nem? Ugyan kinek kéne megfelelnem? Már nem kell szépnek lennem, nem kell magam mutogatni rendezvényeken, gálákon. Akkor miért nem lehetek csúnya, és összetört? Kiabáltam magamon kívül.

-         Agg, ezzel nem oldasz meg semmit! Ha kikészíted magad és úgy teszel mintha nem történt volna semmi. Beszéljünk most vagy, ha majd megnyugodtál?

-         Mi ütött belém Liz? Csodálkozva tekintettem barátnőmre, aki csak megnyugtatóan nézett szemeimbe. – Már napok óta olyan harag van bennem, hogy majd fel robbanok. De igazából csak most jöttem rá, hogy nem is rájuk vagyok dühös, hanem magamra. És ez a harag felemészt. Mióta tudom, hogy ismét turnéznak, és ismét úton vannak, azóta meg vagyok lőve. Nem találom a helyem, veszekedek mindenkivel, nem tetszik semmi és semmi. Lassan ott tartok, hogy nem ismerek rá saját magamra.  Én csak, 15 percet kérek tőlük, hogy nyugodtan tudjunk beszélni, se többet, se kevesebbet, mert tudom, hogy milyen elfoglaltak. Azóta nem is beszéltem velük, amióta a szülinapi partim volt. Hívtam őket, de vagy foglaltak voltak, vagy ki voltak kapcsolva. Hiányoznak, legfőképpen Niall, és nézd meg ezt a lányt! Hamarosan én egy emlék leszek, és arról fognak szólni a hírek, hogy házasság, meg gyerek. Nem várom azt a napot, mert az én szívem akkor fog végleg kettéhasadni, és nem lesz senki, aki meg tudná gyógyítani.

-         Aggie! Miért nem mondtad ezt már korábban is? Hogy így szenvedsz? Niall pedig szeret, ez miatt ne legyenek kétségeid, de azt tartsd észben, hogy te taszítottad el magad mellől! Kaptam Li-től egy kis fejmosást.

-         De én csak azt szerettem volna, ha boldog lesz, hogy ne egy „beteg” ember mellett keljen élnie!

-         Agg,ezt most hagyd abba! Mégis mi az, hogy beteg ember? Te egy gyönyörű, fiatal, egészséges lány vagy, aki néha megfeledkezik magáról! Lökött vállba Liz. – És arra gondoltam, hogy felvidítom ezt a  szép lányt, az én saját speckó trükkömmel. Ugrott fel mellőlem.

-         Ne csináld ezt Liz! Tudod, hogy én vagyok a világon a legkíváncsibb ember. Fújtam ki az orromat.

-         Segítesz? Húzta fel Li a szemöldökét?

-         Persze! Adtam be a derekam, és követtem őt le  a pincébe, ahová megjegyzem nagyon ritkán járunk le. Majd megállt egy nagy lepellel letakart doboz előtt.

-         Ezt, az összeköltözés örömére szereztem be még anno, csak hát nem volt kivel megosszam, így itt maradt porosodni.

-         Mi ez Liz? Úgy néztem rá, mintha atombombát rejtegetne a pincénkben.

-         Húzd le a takarót és meglátod!

Félve, de megtettem, amire kért, és amikor megláttam, hogy mit tartalmaz a nagy doboz, csak sikítani és toporzékolni tudtam, majd nagy lendülettel ugrottam bele Li nyakába.

Amint kiörömködtem magam, Luke segített kihozni a dobozt, és összeszerelni a tartalmát.  – Mindig is egy ilyenre vágytam!  Másztam fel a kis létrafokokon és vetettem bele magam a gumilepedő közepébe.

-         Jó-jó, de aztán bajod ne essen! Vigyázz a hasadra! Adta ki Li az utasításokat, amíg ő is felkapaszkodott a játékszerre.

-         Ez olyan csodás! Ugráltam fel és le, mintha egy könnyű pillangó lennék, tártam szét a kezeimet.

-         Akkor jó ötlet volt a trambulin? 

-         Viccelsz? A legjobb, és köszönöm! Hagytam abba a légtáncot és közelebb léptem barátnőmhöz. - Már unalmas lehetek. Hajtottam le, és csóváltam meg a fejemet.

-         Valóban! De, tudod Agg, ez nem az az ásítós unalom, mert te mindig újabbnál újabb dolgokkal rukkolsz elő, és hát mi másért is lennék, ha nem azért, hogy segítsek? A legjobb barátnőm szomorú, akkor én is szomorú vagyok és éppen ezért mindig ki kell találnom valamit, hogy ne légy az, mert akkor én sem vagyok az!

-         Legjobb barátnő? Nyújtottam a kisujjam.

-         Legjobb barátnő örökké!

-         Ugye Liz, mi örökké barátok leszünk? Mosolyogtam.

-         Még annál is tovább! Felelte Lizzy. Kiskorunkban ezt a két sort mindig elmondtuk egymásnak. Nem számított, hogy örültünk-e valaminek, vagy éppen szomorúak voltunk. Mikor Liz válaszolt, akkor én megnyugodtam, és tudtam, hogy sosem kell félnem attól, hogy valaha is magányos leszek. Egész addig az életemben, amíg nem ismertem ezt az idiótát, akit  a barátnőmnek hívok, normális voltam. De, amint Li betoppant az életembe, amire már mind a ketten emlékszünk is, onnantól én is az idióták táborát erősítettem, habár ebben még nem egyeztünk meg azóta sem, hogy ki-kit hülyített meg, de attól a pillanattól kezdve  tudom, hogy sosem akarom őt elveszíteni.

***

Annak ellenére, hogy nagyon fáradt voltam, az út, a sírás, és az azutáni trambulinozás, kiszívta az összes energiát belőlem, de nem tudtam elaludni. Pár perc gondolkodás után, újra felnyitottam a laptopomat, megnyitottam a filmek mappát és kiválasztottam egy animációs mesefilmet, hátha ennek hatására majd eljön az álom manó és a gondolataim nem Niall-ön, és azon a lányon járnak, hogy vajon mit csinálhatnak éppen. Rémálmomban már szerepelt is, hogy a lány csókolja, édes dolgokat súg a fülébe. Hirtelen újabb, és újabb pánikrohamok törtek rám, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem normális. Nem kellene fantáziálnom, de nem tudok nyugodni. Abban reménykedem, hogy  a mese megnyugtat és eltereli a gondolataimat.

Félálomban járhattam, amikor még javában tartott a film, de a Skyp erős és éles hangjára egyből kipattantak a szemeim. Ahogy rápillantottam a hívást kezdeményező személyének kis ikonjára, csak pislogni tudtam. Legszívesebben rányomtam volna a piros, leteszem gombra, de vajon mit akarhat? Hiszen eddig is meg voltak nélkülem, akkor most miért jutottam eszébe? Vagy eszükbe? Mindenesetre örültem a hívásnak, izgalommal, és remegő kézzel vezettem az egeret a zöld jelre. Már nem volt mit tenni, egyszerre csak megjelent előttem nyolc aggódó szempár.