79. Fejezet: Csak azt kívánnám, hogy az apukájára hasonlítson..

Sziasztok Manók!

Itt is van a következő fejezet :) Jó olvasást kívánok hozzá! :) Szép napot!  <3 Puszi BR

Ui: Jövőhéten várhatóan csak egy részt tudok hozni, nyári elfoglaltságaim miatt,de erről még írok jövőhéten, csak gondoltam szólok előre, ha várná valaki esetleg, ne legyen csalódás! :)

A napok heteknek tűntek, közben a  náthám és a tüdőgyulladásom is elmúlt, köszönhető volt a gyógyszerek hatásának. Az érzések nem, hogy halványodtak volna, hanem egyre jobban erősödtek bennem. Valóban Niall minden este velem volt, ahogy ígérte a szívemben, és az álmaimban.

Reggel fitten és frissen ébredtem, hiszen, ma van az első munkanapom, mint hivatásos bébiszitter. Egy édes, aranyos kislányra kell vigyáznom, Katie-nek hívják és, ha még sokáig a tükör előtt elmélkedek, el fogok késni. Szaladtam is a konyhába, ahol bekaptam egy harapás pirítóst, majd Liz arcára nyomva egy cuppanós puszit, kiléptem az ajtón. Gyalog indultam el, hiszen a közvetítő szerint, 20 perces sétára laknak a mi házunktól. Régen barangoltam már ezen a környéken, így mindent alaposan megfigyeltem. Nyár lévén is hűvös volt, de nem zavart. Parányi bogarak repkedtek a levegőben, madárcsicsergéstől voltak zajosak a fák lombjai, virágok hada borította be a kerteket és a tájat. Már meg is feledkeztem róla, hogy milyen szépségekkel is találkozhatunk, csupán ki kell lépnünk az otthonunkból és megkaphatunk mindent, amitől egy kicsit boldogok lehetünk. Lassan átveszem a nagyim szerepét, de én tényleg megtalálom a szépet és a jót egy szál virágban, vagy egy állatkában.

***

„De szép ez a ház!”Gondoltam magamban, ahogy ott ácsorogtam a kapu előtt, megnyomva a csengőt és várva valakire, aki lesz olyan kedves és beenged. Két nagy Golden Retriever szaladt oda hozzám biz, ha nem lett volna köztünk a nagy rácsos vaskapu, felvettem volna a nyúlcipőt.

-         Bonnie, Napóleon! Ide hozzám! Kiabált rájuk, egy a harmincas éveiben járó fiatal férfi. A kutyusoknak sem kellett több, meghallva a gazdájuk hangját, már mellette is teremtek.

-         Jó napot! A nevem Agatha Brightmore, én volnék a bébiszitter! Fogtam vele kezet, ahogy mellém lépett. Magas, szőkés barna hajú, kék szemű apukát ismertem meg a személyében.

-         Szia! Robin Grant vagyok, Katie apukája, de gondolom erre magadtól is rájöttél. Gyere beljebb nyugodtan! Bent, majd megbeszélünk mindent! A kutyákkal ne is törődj, nem bántanak.

-         Rendben, köszönöm! Kicsit megilletődötten lépkedtem mögötte, a pázsitból egy fűszál nem állt ki, a bokrok ágai és levelei is, nagy precizitással voltak megnyesve,  kőszobrok álltak a bejárati ajtó előtt. „ Ha kint ilyen szép, belül milyen csoda várhat?” Tettem fel magamnak a kérdést.

-         Nos, ez a mi birodalmunk! Tárta ki előttem az ajtót, és bevezetett a nappalaiba.

-         Ez valami gyönyörű! Mondtam ki hangosan, ami először eszembe jutott. A fehér, a szürke, és a világos barna színek domináltak. Kandallóval, hatalmas kanapékkal és televízióval. A polcokon fényképek és régi emléktárgyak voltak elhelyezve.

-         Oh, a nejemnek jár a dicséret. Itt minden az ő ízlése szerint lett kialakítva. Egy pillanat és szólok nekik, addig foglalj helyet! Esetleg hozhatok valamit inni?

-         Nem-nem, köszönöm! Csak ámultam, hogy hová is keveredtem, majd megláttam, azt a tündéri kislányt az édesanyja ölében, körülbelül 15 hónapos lehetett. Egyből elöntöttek az érzelmek. Tejfel szőke haj, hatalmas kék szemek. Nekünk is ilyen lehetne a kislányuk Ni-vel, ragadtattam el magam. Ha lehetne, csak azt kívánnám, hogy az apukájára hasonlítson.

-         Szervusz, a nevem Julia Grant! És ez az édes kis csöppség a kezemben Katie!

-         Üdvözlöm Mrs. Grant! Agatha Brightmore vagyok! Tértem magamhoz. Az anyuka úgy nézett ki, mint egy földre szállt angyal, barna göndör fürtjeivel és gyönyörű kék szemivel.

-         Pápázz Agatha-nak! Na, hogy pápázol?

-         Nyugodtan szólítsanak, csak Aggie-nek!

-         Rendben Aggie! Gyere, üljünk le, és beszéljük meg a részleteket! Invitált a kis dohányzóasztalhoz.

***

-         Nos, akkor a telefonszámok kint vannak a hűtőn, ha bármi kérdésed lenne, csak nyugodtan hívj. Lassan indulnunk kell drágám, mert elkésünk! Nézett férjére Juli.

-         Már megyünk is! Még egy puszi aputól, és már itt sem vagyunk!

Még, vagy háromszor átpuszilgatták kisbabájukat, majd Katie-vel a karomban sétáltunk ki a tornácra, hogy onnan integessünk az autóval távolodó szülőknek.

-         Nos Katie, mit szeretnél csinálni? Kíváncsiskodtam.

-         Baba...

-         Babázzunk? Megmutatod nekem, hogy milyen babáid vannak?

-         Ijen! Húzta össze csöpp kis száját.

-         Akkor menjünk!  Fogtam meg apró kis kezét, majd bevettük a rózsaszín birodalmát.

Délelőtt babáztunk, rajzoltunk, királylányosat játszottunk. Elnézve ezt a kislányt, elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne a mi családunk Ni-vel. Ha nem is lehet babám, egy ilyen édes tündért örökbe fogadhatnánk. Igen ám, de ezt nem biztos, hogy mindenkinek tetszene. Niall velem lenne, bárhogy is döntenék,  a szüleim és Liz is boldogok lennének, de Ni szüleiben nem vagyok biztos, hogy megtudnának-e barátkoznia a gondolattal. Igaz, hogy még nem találkoztam velük, és nem tudom, hogy a Manó mennyit mesélt rólam, de valahogy érzem, hogy az anyukája ebbe nem egyezne bele.

-         Ajji!

-         Mondjad Kicsikém! Mosolyogtam rá a földön ülve.

-         Éhesz vadok!

-         Igen? Kaptam az ölembe, és megfújtam a hasát, ami nagyon boldoggá tette. – Na menjünk Hercegnő és együnk akkor valami finomat!

-         Nézd csak, Anyu mit hagyott nekünk? Mutattam felé egy nagy adag borsó főzeléket. 

-         Mi a? Mi a? nyújtózkodott a kis etetőszékéből, és már benne is volt a kezecskéje.

-         Borsófőzelék! Adtam a feje búbjára egy puszit.

-         Kéjek!

-         Már adom is! Jó étvágyat kívánok!

Sajnos hamar eltelt a nap, és már azon kaptam magam, hogy betakargattam kicsi testét a délutáni alváshoz. Már nem várhattam meg, hogy felébredjen, mert a szülei megérkeztek, így egy gyors beszámoló után a napról, hagytam el a  házat.

A szülők meg voltak velem elégedve és biztosítottak róla, hogy máskor is szívesen látnának a lányuk mellett. Boldogan lépkedtem hazafelé, de amikor a házunk elé értem megtorpantam. Clau autójának fényezését láttam megcsillanni, már messziről. Biztos azért jött, hogy jól leszidjon, amiért a háta mögött intézkedtem Harry-vel kapcsolatban.

Félve nyitottam be a házba, nevetgélések szűrődtek ki a konyhából, így lepakolva táskámat automatikusan arra indultam meg.

Liz és Clo jó ízűen kacagtak valamin, és, akkor sem hagyták abba, amikor beléptem a helységbe.

-         Szia Aggieee! Állt fel Clau az egyik bárszékről, de olyan lendülettel, hogy még azt is elsodorta, majd belecsimpaszkodott a nyakamba.

-         Aggie! Helló!  Szia Szőkeség! Nyújtott felém Liz egy borosüveget.

-         Ááá, értem már miről van itt szó! Amíg nem voltam itthon, ti jól a pohár fenekére néztetek.

-         Dehogy, mi csak iszogattunk! Támaszkodott Clau a vállamon.

-         Nem Drágám! Ti jól berúgtatok! Nevettem ki őket.

-         Tényleg? Nézett rá Li az üvegre.

-         Tényleg Nagyokos! Szóval elmondom, hogy mit csinálunk.

-         Várj csak Aggie! Én még beszélni szerettem volna veled. Tette fel Clo a mutatóujját.

-         Jó-jó, majd megbeszéljük a szobámban!

-         De hisz itt az autóm, haza kell mennem!

-         Nem mész te sehová, amíg én itt vagyok! Hiszen, mindjárt elalszol. Tuszkoltam felfelé a lépcsőn.

-         Liz, veled később számolok! Kiabáltam vissza az emeletről.

-         Jó, addig megpróbálok ébren maradni!

Még ők hiányoztak nekem estére. Egész nap egy kisbabát gondoztam és estére még kaptam kettőt. Hol van itt az igazság?

-         Aggie! Nyöszörgött Clo.

-         Igen Babám! Ágyaztam meg neki.

-         Harry nem szeret! Sírta el magát, és végigcsúszott a szekrény oldalán.

-         Claudia Cobbler! Ne beszél nekem itt hülyeségeket! Amúgy sem vagy magadnál. Figyel, lefekszünk, alszunk egy jót és holnap megbeszéljük! Guggoltam elé, és így próbáltam felhúzni a földről.

-         Hívjuk fel! Zokogott.

-         Clau, figyelj csak ide! Most ők dolgoznak, el vannak foglalva. De ígérem, hogy holnap  felhívjuk, rendben?..

-         Ühüm! Hümmögött, de belátta, hogy nekem van igazam. Magától állt fel, és dőlt be az ágyba.

-         Szép álmokat!

-        Ah... Ennyi volt a válasz, és már durmolt is szegénykém.

Visszasiettem a konyhába, ahol Liz, már horkolt a konyhapulton. Most megúszta, de holnap, biztosan előveszem. Nem tudtam, hogyan is juttathatnám ágyba, így jobb megoldás nélkül, kipárnáztam neki a földet, majd felemeltem testét és finoman elhelyeztem ideiglenes alvóhelyén. Alaposan betakargattam és bevettem a konyhát. 

Hét óra felé járhatott az idő, és már volt két kidőlt barátnőm, az egyikőjük a szobámban, a másik pedig itt horkolt mellettem.

Nemrég kaptam egy sms-t a főnökömtől, hogy köszöni, a mai napi munkámat és már van is egy másik család 3 nap múlva, ahol szükség lenne rám.  Örömmel válaszoltam azt, hogy nagyon szívesen elvállalom. Közben Clau-n gondolkodtam. Honnan vette, hogy Hazz nem szereti? Vagy csak részegségében mondott ilyeneket? Sajnáltam, de teljesen megértem és átérzem, hogy min megy keresztül.

A csengő hangos csilingelésére azonban felütöttem a fejemet, és szaladtam az ajtóhoz, hogy megtudjam, ki lehet az, akinek ilyenkor jutottunk az eszébe. Attól cseppet sem féltem, hogy valamelyik lány is ráébredne, ahhoz túl sokat ittak.

-         Jövök már! Szóltam hangosan, hogy az illető leszálljon a kis jelzőkészülékről. De, amikor kinyitottam az ajtót, arra a személyre, aki előttem állt egyáltalán nem számítottam.

-         Szi.. szia! Hát te? Csodálkoztam és nem tudtam mit is kellene, mondanom, vagy hogyan is reagálhattam volna. - Remélem tudod, hogy a zaklatást a  törvény bünteti,  itt Angliában is?

-         Én-én csak visszahoztam neked a kulcsaidat! Mr. Grant ezt a címet adta meg, ahol keresnem kellett a ma délután Katie-re vigyázó bébiszittert.

-         Oh, ne haragudj! Jézusom, ez nagyon ciki! Lángolt az arcom, és a szívem dobbanásait a fülemben éreztem - Köszönöm! Vettem át a kulcscsomómat, amelyet, egy Niall-től kapott kulcstartó díszített. – Esetleg meghívhatlak egy pohár narancslére? Tereltem vendégemet a konyha irányába, ahol ő furcsa tekintettel nézette le a földön alvó barátnőmre. Én csak legyintettem, és hellyel kínáltam…

Ennyire, még sosem éreztem magam kínosan. Mégis, hogy hihettem, hogy követ? Hogyan vádolhattam ilyesmivel? Van miért bocsánatot kérnem, és csak remélni tudtam, hogy egyszer megbocsájt nekem.