Novella

Sziasztok Bogárkák!
A tegnapi napon 1. helyezést értem el az első novellámmal, amit valaha is írtam, így nagyon büszke vagyok rá. :) Köszönöm a lehetőséget a Délibábnak! :) Gondoltam megosztom veletek is :) Jó olvasását! <3 Puszi BR

Az első tánc, és az utolsó csók

Levelét, gyengéden szorítottam mellkasomhoz, és csak arra tudtam gondolni, hogy végre láthatom… Már sokszor álmodtam róla, hogy milyen lehet a haja, hogy milyen lehet az érintése, milyen lehet egy csókja, amelyeket barack színű ajkaimon hagyna… Féltem, vajon hogyan fog reagálni az első találkozásunkkor?  Soraiban, azt írta, hogy báli ruhát húzzak magamra, ő pedig a parkett közepén fog rám várni, sötétkék öltönyében…

Bőrömön, végigsiklott ruhám tüll anyaga, amikor belebújtam ünnepi öltözetembe. A szobámban lévő falitükörben, végignéztem testem vonalán, majd óvatosan megigazítottam egy apróbb ráncot… Nagymamám gyöngysorait raktam nyakamban, és egy enyhe vörös rúzs feltétele után, magamhoz véve kistáskámat, indultam meg, egy olyan férfi felé, aki talán pár órára is, de a boldogságot fogja nekem elhozni…

A taxiban ülve, izzadó kezeimet összekulcsoltam, és kissé idegesen néztem ki az üvegablakon, amelyen keresztül, a város, suhanó árnyait láttam. Így hátradőltem ülésemben, lehunytam szemhéjaimat, és azon jártak a gondolataim, hogy egyáltalán tetszeni fog-e neki, egy magam fajta lány, aki néha kicsit őrült, néha kicsit bohókás, de komolynak egyáltalán nem lehet nevezni, és aki, egy súlyos titkot hordoz… Az meg sem fordult még a fejemben, hogy mi történik majd, ha kiderül, a féltve őrzött „kincsem”…

Megérkezve az elegáns épület elé, a gyomrom mérete legalább két méretet zsugorodott, ha a találkozás pillanatára gondoltam. Sok mindent megtudtam róla, a hónapok óta tartó levelezéseknek köszönhetően, egy dologra azonban sosem adott választ… a kinézetére vonatkozó kérdéseimet elhárította, ahányszor csak kitértem rá, arra hivatkozva, hogy ne ez alapján ítéljem meg. Én azonban, nem voltam rest elárulni, hogy szőke hajjal büszkélkedem, bár sokszor megjegyeztem neki, hogy remélem ez nem tántorította el tőlem. Válaszai, mindig megnyugtatóak és kedvesek voltak… Ezek után még jobban meg akart ismerni, egy „szőke lányt”, akibe belehabarodott…

A lépcsőket szelve, mély levegőket vettem, hogy megnyugtassam, össze-visszakalimpáló szívemet. A ruhatár előtt kibújtam kabátkámból, betéve azt, a többi lógó anyag közé, majd beléptem egy terembe, ahol egy grádicssor vezetett a tánctérre… Lépéseimet, szempárok sokasága követte végig, de én csak egyet akartam megtalálni, egy fiúét, akiről tudom, hogy van egy ennivaló unokaöccse, távol a hazájában, rendkívüli tehetsége van az énekléshez, és hatalmas tiszta szíve van, amit nem mindenki mondhat el magáról…

Megállva egy ponton, szemeim csak körbe-körbe pásztázták a teret, egy sötétkék öltönyt keresve, de nem láttam meg, azt, amire vágytam… Csalódottan emeltem le lábam az utolsó fokról… Tűsarkok kopogás töltötte meg, a hatalmas helyet, aranycsillárok, és arany függönyök díszítették a fehérre festett falakat.

A pincérek folyamatosan kínálták a különböző márkájú pezsgőket, amelyeknek buborékjai utat engedtek maguknak, a felszínre törtek, és eloszlódtak az ital tetején… Annyira elbambultam, hogy amikor vissza akartam helyezni talpas poharam az egyik tálcára, kezem összeütközött valakiével, és az üvegek, hangos csattanással törtek darabokra a faburkolaton.

-          Oh, elnézést… Hadartam, miközben leguggoltam, hogy összeszedjem a nagyobb szilánk darabokat…

-          Ugyan hölgyem, az én hibám… Hangja rekedtes volt, kezei pedig puhák, mintha már valahol hallottam volna ezt az orgánt… Ahogy felálltunk, és tekintetünk találkozott, beleszerettem, egy kék szempárba, aminek színe, a hatalmába ejt, és nem ereszt, egy örök életre… Tudtam, hogy ő az, akire a leveleimben vártam…

-          Ugye nem vitatkozunk reggelig, hogy kinek is a hibája?  Rózsa vörös arccal néztem szemeibe…

-          Nem-nem… Arra gondoltam, ha már így összefutottunk, felkérlek az első táncra… Nyújtotta jobb kezét irányomba, amelyet szívesen fogadtam… Libabőr, és enyhe borzongás futott végig testem minden szegletén, amikor átkarolta derekam. Ahogy felcsendültek, a keringő dallamai, lassan ráhajtottam kobakomat jobb vállára, és beszippantottam férfias illatát.  - Gyönyörű szép vagy Maddey… Súgta fülembe.

-          Köszönöm Noah... – Sosem hittem volna, hogy egy tollal írott lap, életre kel… - De honnét tudtad, hogy én vagyok az? Értelmetlenül meredtem rá…

-          Tudod, egy pillanatra sem vettem le a szemeimet rólad, ahogy megérkeztél, és levonultál ide. Te kellett, hogy az legyél, hiszen olyan vagy, mint egy hercegnő, szőke hajjal, ahogy azt írtad is… Önmagad vagy Madd, mint a leveleidben, bájos, kedves, és szép. És most, hogy itt állok előtted, nem tudom, mit gondolhatsz rólam…

-          Azt, amit milliószor leírtam, és te milliószor nem vettél komolyan. Hozzád fogható fiúval még nem találkoztam. Hiába ez az első alkalom, amikor hús-vér emberként állsz itt előttem, ez a véleményem, és nem kellett volna aggódnod, hogy mit szólok a külsőd miatt, hiszen, aki belülről szép az kívülről sem lehet csúnya. Nem csalódtam, mielőtt megkérdeznéd, ilyen voltál az álmaimban is… Szőkés barna haj, égbolt színű szempár.

-          Sétálunk egyet? Mosolygott rám, amitől a szívem kétszer gyorsabban kezdett verni…

-          Ezer örömmel… Nyitotta ki előttem a kert felé nyíló ajtót, ahol több száz fáklya fénye tette hangulatosabbá a kinti részt… Egy halvány rózsaszín rózsákkal díszített pavilonban álltunk meg, ahol végre, csak ketten lehettünk. Még mielőtt szólhattam volna egy szót is, leszakított az egyik futó szárról egy szál bimbót, amit vigyorogva adott át…

-          Virágot, a virágnak… Amikor neked fogalmaztam, csak egy lány voltál, aki a mondataival teljesen elvette az eszemet, most pedig az a lány vagy, aki elrabolta a szívemet is… Karjai ismét derekam övezték. Behunytam szemeimet, hogy így tudjam átadni magam, annak a boldogságnak, amit már sokszor elképzeltem. Ajkaink csak úgy csalogatták egymást, mint egy édes virág a felette köröző méhecskéket. Éreztem leheletét, majd megérintette számat zamatos beszélőkéjével… Először, egy finom csókot helyezett el rajta, látta, hogy nem ellenkezem, ekkor nyelvének kért bejutást, amelynek semmi akadályát nem láttam, így résnyire nyitottam bagólesőmet.  Amint ezt megérezte, nem hezitált, nyelveinket és ajkainkat „csatába” küldte… Hosszasan és szenvedélyesen csókolóztunk, még levegő hiányában kénytelenek voltunk elválni.

-          Noah, ne… Tettem kacsómat mellkasára. – Többé, ez nem fordulhat elő…

-          Na, de miért Madd? Én azt hittem, hogy te is így érzel irántam… Fújtatott egy nagyot, és engedett el öleléséből.

-          Ez, így is van… Léptem arrébb pár lépést, hogy meg tudjak támaszkodni a kis bódé korlátjában. – Nem az vagyok, akinek hiszel… Halkult el a hangom.

-          Hogy érted? Váltott komorrá orgánja.

-          Én beteg vagyok Noah Frewen. Sosem írtam meg, hogy sokszor szenvedtem összegörnyedve a lap felett, de mindig boldogan fogtam az íróeszközt a kezembe, és örömmel válaszoltam. A te leveleid tartottak életben ez idáig, valamint a tudat, hogy egyszer láthatlak. Pár hónapja tüdődaganatot diagnosztizáltak az orvosok, és elutasítottam a kezeléseket…

-          Úgy sajnálom, annyira sajnálom… Karolt át szorosan. – De azzal tisztában vagy, hogy harcolnod kellene? Nem szólhatok bele, hiszen csak egy srác vagyok, akit alig több mint, fél órája ismertél meg, de ez az idő is elég volt, hogy melletted más embernek érezzem magam. Egy ilyen szívnek élni kell, aki ilyen hatást gyakorol egy másik emberre…

-          Örülök, hogy megismertem a „kék öltönyös fiút”, és ígérem, hogy sosem feledlek, azonban ideje indulnom…

-          Várj! Kérhetnék még valamit? Fogta meg kezeimet…

-          Igen?

-          Egy utolsó csókot, a „tündér lánytól”… Hajolt közelebb, és annyi érzelemmel, gyengédséggel, és szeretettel csókolt, hogy elhittem azt, létezik az igaz szerelem, a szőke herceggel együtt. Könnyeink egybeolvadtak orcáinkon, amelyeket ruhám anyaga itatott fel. – Madeleine Wood, én nem egy beteg lányt láttam lejönni azon a lépcsőn, hanem a jövőt.