76. Fejezet: "Miért viselkedsz így?"

Sziasztok Lánykák!

Jó olvasást és szép napot nektek! <3 Puszi BR

Hiába voltak az agyamban kétségek, amikor a szívemet boldogság, és melegség járta át Niall hangját, és szavait hallva. Most már biztosan tudom, hogy még mindig szeret, annak ellenére is, hogy eltaszítottam magam mellől. Boldog voltam, de ez nem mehet így hosszú ideig. Nem élheti úgy a mindennapjait, hogy egy álmot kerget. Előbb vagy utóbb, de be fogja látni ő is, hogy az nem megoldás, hogy harcol a szerelmünkért. Elengedtem, és ezt nagyon jól tudja. Fáj, mert meghasad a szívem, ha mással látom, de ezt meg kell érteni, hogy én már döntöttem. Nem állítom, hogy sosem fogok férjhez menni, mert nagyon is szeretnék, de nem hozzá, és nem azért mert ne szeretném teljes szívemből, pont az miatt a szerelem miatt, amit iránta érzek nem lehet. Már sokszor megfogadtam, és elmondtam, de elmondom még egyszer: A szívem mindig is az övé lesz, jöhet 100 másik fiú az életembe. Sosem fogok senkit szerelemmel szeretni, csupán, egy barátként, akivel élem a mindennapokat.

A zuhogó eső viharrá változott odakint, a szél szinte szaggatta a fák koronáit, és a bokrok leveleit. A kismadarak csapzottan ültek be csatornánk alá, és megtapasztalhatták  a természet haragját. A villámokat úgy szórta az ég, mintha egy csillagszóró szikrái lennének. A nyitott nappalit és konyhát az esőcseppek vad dobogása töltötte meg az ablaküvegeken.

Az idő romlásával az én állapotom is hanyatlani kezdett. Egyre rosszabbul éreztem magam az asztalnál ülve, mintha egy csapat kis építőmunkás költözött volna  a fejembe, akik mindent elkövetve azon ügyködtek, hogy minél hangosabbak és elviselhetetlenebbek legyenek. A torkomat kaktuszok, tüskék, szálkák szurkálták, a fülemben dobosok hada ütötte a mélyebbnél mélyebb hangokat. Testem borzongott, könnyeim maguktól keltek életre, és buggyantak ki a külvilágba, ahol takaróm és pólóm itatta fel őket.

Már indultam volna fel az emeletre, amikor Li nyúzott arcával és karikás szemével találkozott tekintetem. Lefagytam, nem tudtam mit is mondhatnék, csak a fejemben és fülemben dolgozó emberkék mérhetetlen hangzavara táncolt belsőmben…

-         Szia Liz! Köszöntem szégyenlősen.

-         Aggie! Normális vagy? Tudod hogy aggódtam érted egész éjszaka? Mégis hol a francba voltál? Kiabált barátnőm, és belátom most jogosan.

-         Úgy látom még sem eléggé aggódtál, akkor tettél is volna, hogy megtalálj! Tusé. Több erőt azonban nem éreztem magamban, egy újabb harchoz. Megfogva lehullott pokrócomat visszaterítettem a vállaimra, majd egy nagy sóhaj kíséretében lépkedtem fel a szobámba. Békülni szerettem volna, és ha lehet még tovább rontottam a helyzeten. De, hogy ő is ilyen hangnemben állt a dolgokhoz az feldühített. Liz megsemmisülve állt a konyhában.

Ahogy felértem, becsaptam magam mögött az ajtót, lerogytam a földre, és zokogni kezdtem. Az nem lehet, hogy mindent elrontok. Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Miért mindig csak a rossz történik a jókkal? Ezekkel a gondolatokkal és lángoló arccal másztam el az ágyamig. Nem vágytam másra ebben a pillanatban, csak arra, hogy a jó meleg takaróm egészen a fejem búbjáig érjen, és végre elmúljon a remegés testemből. Vacogtam, mintha egy hűtőkamrában lennék, majd nyílt az ajtóm, és Liz bukkant fel mögötte, szemeit pipacspirosra sírta.

-         Liz, ha veszekedni szeretnél, halasszuk holnapra, mert nagyon nem érzem jól magam! Szinte nyögtem ezt a pár sort hang híján.

-         Nem veszekedni jöttem Agg! Sütötte le szemeit. - Bocsánatot szerettem volna kérni az miatt, amiket tegnap este mondtam. Nagyon megbántam. És azt is nagyon sajnálom, hogy most kiabáltam!

-         Ugyan Lizzy! Veregettem meg az ágyam szélét, hogy nyugodtan leülhet mellém. – Sajnos az a harag, amit a fiúk iránt érzek rajtad csattant. Én sem akartam veled kiabálni, nagyon sajnálom!

-         Nincs baj Agg! Simogatta meg a karomat.– Jézusom, te vacogsz! Mi a baj? Mutasd csak a fejed? Tette langyos kezeit homlokomra. – Hozom a lázmérőt! Betakargatott, és már vissza is tért a kis műszerrel. – Na, most ezt szépen szorítsd a hónod alá! Mindjárt jövök és hozok neked lázcsillapítót és egy kis teát! Adta ki az utasításokat.

Csak bólintani tudtam, mert a torkomban a tüskék és egyéb hegyes dolgok vad táncot jártak. Néhányszor rá-rá pillantottam a hónaljamban pihenő lázmérőre, és csodálattal tapasztaltam, hogy a kis eszköz már meghaladta  a 39-es számot is, ha ez így megy tovább az ügyeleten fogok kikötni, és még dél sincs. Kiskoromban, ha ilyen magas lázam volt, gyakran törtek rám lázgörcsök. Sokszor éjszakáztam a kórházban, begyógyszerezve és várva arra, hogy újra a saját ágyamban pihenhessek, és meggyógyuljak.

-         Már itt is vagyok! Érkezett meg Liz ígéretéhez híven, egy nagy tálcával, amelyen egy jó nagy adag gőzölgő tea volt, pár szem kis fehér bogyóval. –Pipikelt már? Mutatott a lázmérőre.

-         Igen! Nyújtottam át neki.

-         Ez nagyon magas Aggie! 39.6? Ha nem megy lejjebb a gyógyszerektől, akkor irány a kád.

-         Nem akarom! Sírtam el magam.

-         Aggie, ez nem kérdés volt, hanem kijelentés! Muszáj lejjebb vinni.

-         Ugye még mindig a barátom vagy? Néztem rá könnyektől csillogó szemekkel.

-         Ezt ugye nem is hallottam? A barátnők is szoktak veszekedni, és tényleg nagyon aggódtam, ezt el kell hinned! Fúrta tekintetét az enyémbe.
-         Tudom Liz! Tudom...

-         De mégis hol voltál? Kerestelek, de nem találtalak, el sem tudtam képzelni, hogy hová szaladhattál mezítláb, és pizsamában.

-         Lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet a kertben üldögélni, csöpörgő esőben. Köhögtem nagyokat.

-         Ohh, Agg! Ígérd meg, hogy nem - nem azt akartam mondani, hogy legközelebb, de nem lesz legközelebb, nagyon remélem! Rázta meg Li a fejét.

-         Megígérem, hogy többet nem csinálok ilyen hülyeséget, és nem kiabálok!

-         Szeretlek Agg!

-         Én is szeretlek Liz! Sírtunk most már mind a ketten, és öleltük át egymást. Közben felfedezni véltem  a csengő hangját.

-         Kinyitom! Ha valami baj van sikíts! Szaladt ki a szobámból.

Elképzelni sem tudtam, hogy ki lehet az ilyen tájban reggelt. Hangokat hallottam a nappaliból, majd ismét kinyílt az ajtóm, Liz jött be.

-         Aggie, figyelj csak, hozzád jöttek! Beengedhetem őket?

-         Jöttek? Mégis kik? Tornáztam fel magam fekvő helyzetemből.

-         Szia Aranyhaj! Lépett be Hazz az ajtómon, őt követte Louis, Liam és Niall. Meglátva szőke manómat, összezsugorodott a pocakom, és nem tudtam eldönteni, hogy  a nyakába ugorjak-e vagy inkább jó mélyen elbújjak a paplanom alá. Kicsit szégyelltem magam, hiszen nem bíztam benne, most pedig itt áll előttem. Kék íriszei csak az arcomat, és tekintetemet fürkészték. A mellette álló másik három fiú is hasonlóan cselekedett, én mégis kerültem a szemkontaktust velük.

-         Hogy vagy Agg? Harry tett pár lépést az ágyam felé.  

Hirtelen szóhoz sem jutottam. Hogyan lehet, hogy most mind a 4-en itt állnak előttem? Hiszen Belgiumban kellene lenniük. Az agyam tekervényei csak kattogtak.

-         Sziasztok! Kimért voltam, és távolságtartó, sajnos az a fájdalom, amit okoztak még nem múlt el teljesen. – Oh, remekül vagyok,  láthatjátok! Szóval, ha ennyi lett volna, akkor kérlek távozzatok!

-          Aggie! Mordult rám Lizzy, az ajtónak támaszkodva.

-         Semmi baj Liz! Nézett Lou barátnőmre. – Megérdemeljük!

-         Köszönöm, hogy legalább elismeritek! Egyáltalán minek jöttetek ide? Rájöttem, hogy nem vagytok rám kíváncsiak, így nem értelek titeket?  Keltem ki magamból, amennyire a láz engedte.

-         Miről beszélsz Agg? Emelte feljebb Liam is a hangját. – Mi az, hogy nem vagyunk rád kíváncsiak?  És nem érdekelsz minket? Mi történt veled? Megváltoztál kicsi lány! Sajnáljuk, hogy nem reagáltunk, és belátjuk, hogy hibáztunk, és azt is megértjük, hogy haragszol, de ez nem te vagy, akit, most mutatsz...

-         Mégis honnan tudod? Azért mert még nem láttál ilyennek nem jelenti azt, hogy nem szoktam ilyen lenni…

-         Aggie, miért viselkedsz így? Eljöttünk bocsánatot kérni a tour közepén, te pedig legszívesebbe kidobnál  a házból? Nézett rám Ni, csalódott szemekkel.  

-         Menjetek el! Csordult ki egy könnycsepp a szememből. Testem felett a betegség vette át a hatalmat.

-         Addig nem megyünk el, amíg nem mondod el, hogy mi a baj! Majd egy kemény smaragdzöld szempárral néztem farkasszemet.

-         Fiúk! Szólalt fel Liz, aki eddig az ajtó sarkából figyelte az eseményeket. – Lehet, most tényleg jobb lenne, ha békén hagynánk Aggie-t!

-         Miért? Mondj már valamit Liz! A négy fiú egyszerre nézett kétségbeesetten szegény barátnőmre.

Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban, és gyorsabban dobog, tudtam, hogy a lázam még feljebb kúszott. Próbáltam kizárni a fiúkat, és ami körülöttem történik, felálltam az ágyból, és elszerettem volna jutni a fürdőszobáig, rettenetes émelygést, és rosszullétet éreztem, mintha nem is a saját testem játszana velem. Próbálkoztam, de egyszer csak minden homályossá vált, a hangokat pedig tompították. A testem a padló kemény faburkolatán landolt, majd a nevem hallottam a szoba minden szegletéből, és erős karok vigyázták épségem.

***

Halk horkolás, és szuszogás ütötte meg füleimet. A szobámat az ágyam felé erősített kis izzók halvány fénye világította meg, ahogy erőltetetten kinyitottam szemeimet. Fájt a karom, amelyen egy kis kötés díszelgett, szinte biztos voltam benne, hogy injekciót kaptam. Megrémültem, ahogy kinéztem az ablakon, sötét volt, a nappal nyüzsgését, az éjszaka csendje vette át. De hogyan lehetséges, hogy már este van, hiszen nem rég ébredtem? Aztán minden beugrott. Nem véletlenül hallottam én horkolást. Lassan megemeltem a fejem, és csodálkozva tapasztaltam, hogy a szívemnek oly kedves fiúk mellettem vannak. Hazz a hintaszékemben szunyókált, Lou a vastag pokrócomba „csomagolva” magát a szőnyegen szundított, Liam a szekrénynek támaszkodva, összetett karokkal bóbiskolt, és az én szép szeműm az ágyam mellett ült, kezeivel a matracon támaszkodva, fejét könyökhajlatába temetve. 

Összeszorult szívvel néztem végig a kis társaságomon, akinek már régen vissza kellett volna repülniük a következő állomásra, és mégis itt maradtak velem. Bánatot éreztem és fájdalmat, amiért el akartam küldeni őket, arról pedig legszívesebben megfeledkeznék, amiket a fejükhöz vágtam. Néha be kéne fognom azt a nagy számat, túl tenni a büszkeségemen, de valóban annyira fájt látni azokat a képeket, és hallani, hogy csak azért hívtak fel, mert Liz leszidta őket. Kétes érzések dolgoztak bennem, boldog voltam, amiért most magam mellett tudhatom őket, a másik felem pedig szomorú volt, amiért titkolóztak, és magamra hagytak. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jobb döntés. Elengedni őket vagy tartani velük a kapcsolatot, tudva, hogy nem érhetem el őket… Megígértem, hogy mindig a barátaim lesznek, és mindig számíthatnak rám, és mindig ott leszek, ha szükségük van rám, de mi van ha nekik már nincs szükségük rám? Arcomon csordogáló könnyeimmel, és remegő lábakkal keltem ki az ágyból, majd mindenkinek az arcára hitettem egy-egy puszit. Lehet, hogy ez az utolsó este, amikor láthatom őket. Ezzel a gondolattal hagytam magukra a srácokat, halkan léptem ki a szobából, és indultam meg a konyha irányába, hogy fájó torkom szomjúságát enyhítsem…

Indokolatlan gif így a végére, de annyira édesek, könnyeket csalt a szemembe <3