63. Fejezet: Már most hiányzol

Hello Dears! :)
Csütörtökön letudtam a gyakorlati államvizsgát, ezen felbuzdulva meghoztam nektek a következő részt! Puszi: BR <3

Éjfélkor a lányok ágyba parancsoltak, hogy már pedig pihenni fogok. Nem mondtam semmit a Niall-el történt veszekedésünkről, jobb, hogy csak én tudtam róla, mert a végén még kiderül, hogy tényleg egy kibírhatatlan nőszemély vagyok. Így lefeküdtem, de hallottam ám a chipses zacskók csörgését és, egy dugó pukkanást. Örültem, hogy legalább ők boldogok, és csak sírtam, mint amikor nyáron záporeső hullik az égből.

Hajnali egykor még félálomban voltam, de arra tisztán emlékszem, hogy nem álmomban hallottam, hogy dörömböltek az ajtón. Könnyeim nem akartak elapadni, még talán álmomban is sírtam. Vihar tombolt odakint, az esőcseppek verték ablakomat, az égbolt megannyi fénnyel táncot járt.

Suttogások halladszódtak a földszintről, de mégis tűnt kiabálásnak, majd hangos trappolást hallottam a lépcsőn, aztán nyílt az ajtóm, közben felültem az ágyban, de arra a személyre, aki előttem állt végképp nem számítottam.

-    Niall?

-   Aggie, hallgass meg!

-   Niall, takarodj innen! Ütötte Liz a hátát.

-   Nem megyek! 

-   Lizzy, megtennétek, hogy kimentek? Kérlek!

-  Biztos Aggie?

-  Igen!

***

-   Aggie, öt percet kérek, csak hallgass meg!

-  Rendben kapsz két percet! Néztem könnyes szemeimmel az övébe.

- Az autóban még idefelé minden az eszembe volt, hogy mit mondok, de most, hogy itt vagy előttem, és látom, hogy mit tettem, inkább elásnám magam a föld alá. Vakarta meg tarkóját.

-  Aggie! Minden nap rád gondolok, veled alszom el és veled ébredek fel, te tanítottál meg igazán szeretni, és te vagy az, aki miatt elhiszem végre, hogy létezik az igazi, akit mellénk szánt a sors, elviselni az életet, és én akarlak téged, úgy, ahogy vagy! Emlékszel, amikor megfogadtam, hogy mindig örülten szeretni foglak, nem számít hol leszünk 20 vagy 30 év múlva? Mindegy milyen vagy most, vagy milyen leszel akkor, tudd, hogy én mindig melletted leszek és szeretni foglak. Hiszem, hogy ez a szerelem örök, és csak reménykedem, hogy velem fogod leélni az életedet. Vagy emlékszel a levelemre? Minden szó szívemből jött. Nem vagy sem önző, sem kibírhatatlan, hanem egyszerűen magad vagy. Szeretlek, amilyen vagy! El kellett fordulnom, hogy ne nézzek rá, mert a végén még elgyengülök.

-  Lejárt az idő, szóvak kérlek, menj el!

-  Aggie...

- Niall, mi már annyiszor megpróbáltuk, ez egy örökké szóló adok-kapok, hiába szeretjük egymást teljes szívünkből, ha közben ezzel okozzuk egymásnak a legnagyobb fájdalmat.Menj el kérlek, így lesz helyes!

-  Annyit kérlek még árulj el, hogy milyen lett az eredményed.

-  Megmaradok! Lehunyta szemeit, majd úgy fújta ki a bent tartott levegőt.

- Ez fantasztikus! Gyógyulj meg Agg, és amiket mondtam, nem gondoltam komolyan! - Szép álmokat!

- Jó éjt! Köszöntem el úgy, hogy rá sem néztem, de amikor kitekintettem az ablakon a vihar még mindig tombolt. Így nem engedhetem el, hogy így vezessen haza. Gyorsan felkaptam a köntösömet, majd utána szaladtam, Lizzy-ék valószínűleg a szobájában voltak, mert nem állt senki az utamba.

Amikor kiértem, éppen a kocsiajtaját nyitotta, de szegénykém már csurom víz volt, ami hamar rám is igaz lett.

-   Niall várj! Kiabáltam bele a viharba.

-   Aggie? Menj vissza házba, megfázol!

-   Gyere, visszakísérlek! Karolta át derekam, közben szorosan tartott maga mellett.

-   Köszönöm!

-  Mit szerettél volna mondani? Álltunk szemben a bejárati ajtó előtt.

-   Csak azt, hogy nagyon esik, csúszik az út, és ideges vagy. Nem szeretném, hogy bármi bajod legyen. Aludj itt, és majd holnap reggel hazamész!

-  Megengednéd?

-  Persze, de ne éld magad bele semmibe.

-  Nem, nem! Majd kattant az ajtó, és már a meleg nappaliban találtuk magunkat.

-  Hozok törcsiket, addig menj be nyugodtan a fürdőbe! És szólok Liz-nek, hogy ne kapjon infarktust.

-   Igen, az jó lesz, és megmondanád neki, hogy ne nyírjon ki?

-  Nem fog kinyírni! Mindjárt jövök.

Felszaladtam az emeletre, majd a szekrényemből elővettem két tiszta törülközőt, és beszóltam Liz-nek, hogy mi a helyzet. Nagyon nem helyeselte, de nem vitatkozott velem.

-  Már itt is vagyok, tessék! Nyújtottam neki oda az egyik száraz anyagot.

-  Köszönöm! Nem zavar, ha megszabadulok a vizes holmiktól?

-  Dehogy, szólj ha kész vagy! Hozzak neked pólót? Tudod, nálam maradt pár darab.

-  Ne fáradj!Aggie biztos jó ez így? Nem akarok zavarni.

-  Nem zavarsz! De apu nagyot fog nézni.

-  Itt maradtak a szüleid?

-  Igen, hamarosan megműtenek, és addig itt vannak velem.

-  Megműtenek? Mikor? Hol? Esett kétségbe,kék pupillája sötétté vált.

-  Ne aggódj, megleszek! Sütött le szemeimet.

-  Tudom Agg, te nagyon erős vagy!  Akkor biztos nem zavarok?

-  Aludj nyugodtan, szép álmokat!

-  Köszönöm Aggie és nagyon sajnálom!

Bólintottam, majd megkönnyebbülten lépkedtem fel a lépcsőfokokon a szobám felé. De sok alvásra nem számítottam. Csak azok a mondatok jártak a fejemben, amiket mondott. Mikor ott álltunk az esőben, legszívesebben megcsókoltam volna, de akkor hol  a méltóság? Én is csak a megbántásra tudok gondolni és haragra. Szeretem, de annyi fájdalmat hordoz ez a szerelem, hogy szenvedünk tőle mind a ketten, nem szabad még egyszer ugyanabba a hibába belesétálnom, nem engedhetek neki, még ha teljes szívemből ezt is kívánom.

Akárhogy is próbálkoztam az alvással, de nem tudtam kizárni a vihart és az érzéseimet, mindig is féltem a vakító fényektől és a mennydörgés ijesztő hangjától. Így felkeltem és, hogy senkit ne ébresszek fel szinte lábujjhegyen közelítettem meg a konyhát, hogy egy pohár narancslével tudjam enyhíteni szomjúságomat.

Öntöttem egy nagy pohárba, majd, amint felfelé indultam megállított egy hang.

-        Aggie? Te vagy az?

-       Igen! Ne haragudj, hogy felébresztettelek! 

-      Ugyan, nem ébresztettél fel, ébren voltam.

-      Te sem tudsz aludni? Lépkedtem oda hozzá, és ültem le mellé a kanapéra, majd felkapcsoltam a kislámpát.

-      Nem, sajnos...

-     Oh, de bunkó vagyok! Kérsz narancslevet, vagy valamit inni? – Amúgy ne haragudj Liz-re, a pofonért! Elmesélte.

-      Nem, köszönöm, kedves vagy, de nem kérek! Megérdemeltem, nincs mit szépíteni a dolgokon. Igaza van, jobbat érdemelsz tőlem!

-       Niall...

-      Visszatérve a nem alváshoz, csak azon jár a fejem, hogy hányszor bántottalak már meg, és hányszor sírtál és voltál miattam szomorú, és mégis szeretsz.

-      Bocsáss meg nekem Niall!
-     Miért kérsz bocsánatot? Nézett rám nagy szemekkel.  
-     Te sosem tehettél semmiről, én voltam féltékeny, és makacs és stb.. hiszen te is megmondtad. Visszagondolva, annyi bocsánatkéréssel tartozom, hogy hosszú lenne elsorolni. Most már késő, de tudd, hogy mélységesen szégyenlem magam és teljes szívemből sajnálok mindent. Sosem gondoltam bele, hogy te mit is érezhetsz, amikor például azt mondtam, hogy keress egy másik lányt, aki megtud ajándékozni az élet csodájával és boldoggá tud tenni. Én ezt egy természetes dolognak hittem, közben pedig majd megszakadt a szíved, és ezt sosem bocsájtom meg magamnak. Tudod, életem legjobb döntés volt, hogy elmenetem aznap az állásinterjúra, majd csatlakoztam hozzátok, ha nem így teszek, sosem ismertelek volna meg, és sosem tapasztaltam volna meg azt az érzést, hogy milyen valakit teljes szívből szeretni. A fájdalom csak egy múló dolog, és nem számít hányszor bántjuk meg egymást, ha ezzel erősebbek vagyunk. 
Ültem hozzá olyan közel, ahogy csak tudtam. Csak néztük egymást, vártam, hogy megcsókoljon, de ehelyett a homlokomra kaptam egy hosszú puszit.

-      Miért?

-     Agg belátom, hogy igazad volt, minél jobban szeretlek annál nagyobb fájdalmat okozok, és én nem szeretnék neked több fájdalmat okozni.

-    Szóval, ez tényleg a vége? Folytak végig könnyeim az arcomon.

-    Mindig is te leszel életem szerelme Aggie, történjen bármi! De nem tudok azzal a tudattal élni, hogy neked fáj, sosem szerettem volna neked fájdalmat okozni.

-    Én is mindig szeretni foglak! Nagyon sajnálom! Én sem akartalak megbántani, de mit szeretnél? Ha tényleg felmondanék?

-    Nem tudom, nem akarom, hogy miattam, hagyd ott a munkádat, de így még nehezebb lesz, ha minden nap látjuk egymást.

-    Lehet, hogy egy kis szünet megoldana mindent.

-    Most követem el életem legnagyobb baklövését! Kicsit nevette el magát és csóválta meg a fejét. - Nagyon, nagyon boldog és büszke lehet az a srác, aki megkap téged.

-    Csak úgy, mint az a lány, akit te szeretni fogsz.

-    Légy boldog Aggie! Ígérd meg nekem, hogy az leszel!

-   Nem ígérek olyat, amit nem tudok megtartani! Nagyon fog fájni?

-   Elmúlik Aggie, csak a szépre és a jóra gondolj!

-   Már most hiányzol!

-   Te is Tündérem!

-   Tegyél meg még nekem valamit.

-   Akármit!

-   Csókolj meg!

Nem hezitált, ajkait az enyémnek nyomta, majd vad és szenvedélyes csókcsatába kezdtünk. Tudtuk, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó, így kiakartunk használni minden másodpercet. "Csak sose érjen véget" Ezt hajtogattam magamban.

-     Aggie! Vett mély levegőket. -Jobb lesz ha most alszunk!

-     Igen! Bólogattam. - Megyek, szép álmokat Kis hercegem!

-     Szép álmokat, Aranyhajam!

A szobámban, csak lerogytam a földre, és úgy zokogtam. Nagyon, nagyon fájt, de így lesz a  legjobb. Miért ilyen nehéz? Miért érzem, hogy nem vagyok teljes? Hiszen meg van mindenem, és még sincs semmim.