68. Fejezet: Akkor elfújod a gyertyákat?

Egy héttel később, már otthon lábadozhattam, Dr. Hale szigorú szabályok mellett engedett csak haza. Miután kiengedtek a kórházból, anyuék fuvaroztak a kis birodalmunkba, Lizzy sajnos nem tarthatott velük, mivel lejárt a szabadsága, így kénytelen volt visszamenni dolgozni. 

Most egy ideig semmit sem csinálhatok, sokat kell pihennem, mert fennáll a veszélye, ha megerőltetem magam a varratok szétszakadnak. Az elmúlt egy hétben a fiúk legalább két naponta meglátogattak, egyik nap a szobámban mini ünnepséget is tartottunk, mert hát ők sem felejtkeztek el a szülinapomról. Clau-t sajnos elszólította a modellkedés, így nem tudott részt venni rajta, de kaptam tőle egy édes üzenetet, amely kárpótolt a hiányáért.

Egyik reggel, Liam vezette sorral, jött be a 3 lány, mögöttük Harry és Louis zárta a sort, azon azonban egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Niall nem erősítette a csapatot. Ellie kezében egy nagy eperkrémes tortával egyensúlyozott, amelyen 22 gyertya égett, még Hazz egy dudát tartott a szájában, Lou lufikak, majd egyszer csak, Liz beszámolt, és felcsendült a "Happy Birthday to you" című örökzöld, az 1D előadásában.

Nagyon meghatott, hogy így szeretnek és gondoltak rám, a sok teendőjük ellenére is. Alig álltam, hogy kiszálljak az ágyból és mindegyikőjüket jó szorosan megölelgessem, bár ezt egyenlőre a húzódó seb nem nagyon engedte.

-         Nem vagytok normálisak! Ráztam a fejem, miközben nevettem barátaim szeretetén. – Köszönöm! Néztem most már rájuk teljes komolysággal. - Életem egyik legszebb reggelét köszönöm nektek és azt, hogy ebben a  nehéz időszakban is velem voltatok, kitartottatok mellettem! Tudom, hogy, segíteni akartatok, de én tehetek róla, hogy nem tudtatok, mivel nem mondtam el sosem, hogy hogyan is tudnátok.

-         Aggie, ne beszéljünk róla! Túl vagy a nehezén, és itt vagyunk veled, mert még nincs egy olyan barát, mint te! Szeretünk! Ült le Liam, az ágyam szélére.

-         Köszönöm srácok! Én is szeretlek titeket! Emeltem fel tekintetem a körülöttem sorakozó lányokra, és fiúkra.

-         Akkor, elfújod  a gyertyákat? Guggolt le Lou is mellém.

-         Hát persze! Ekkor Ellie közelebb jött, majd óvatosan az ölembe helyezte a hatalmas tortát.

-         Kívánj valami szépet! Lelkesedett Lizzy, majd kisebb levegővételekkel tudtam, csak elfújni a sok kis lángoló szálacskát.

-         Isten éltessen Aranyhaj! Ölelt meg mindenki szép sorban.

-         Tessék Agg! Kaptam egy nagy kést a kezembe Sophi-tól, hogy én vágjam fel a szülinapi tortámat. Eleget is tettem kötelességemnek, majd mindenkinek vágtam egy-egy hatalmas szeletet.

-         Hm, isteni finom! Nyaltam le ujjaimról az eperhabot.

-         A lányokat illeti a dicséret, ugyanis ők készítették, Ellie nagyijának receptje alapján! Dicsekedett Louis, volt kedvese sütőtehetségével. El csak a szemét forgatta és kedvesen nézett végig volt barátján.

-         Csajok! Le a kalappal, mert nagyon finom, szerintem anyut is felülmúltátok! Remélem nem hallotta. Kuncogtam nagyokat.

-         Elárulod, mit kívántál? Kíváncsiskodott Hazz, két falat torta között.

-         Nem! Nyújtottam rá a nyelvem. - Ha elárulnám, sosem válna valóra.

-         Légyszi! Nézett rám, nagy smaragdzöld szemeivel.

-         Majd egyszer! Simogattam meg göndör fürtjeit.

Miután jól belaktunk a tortával, megkaptam az ajándékaimat is. Hiába mondtam, hogy semmi szükség nem volt rájuk, mégis a szívem mélyén örültem, hogy gondoltak rám. Lizzy ajándéka állt a szívemhez a legközelebb, amelyet úgy adott oda, hogy a többieket kiparancsolta a szobából.

-         Szóval Agg, fogadd tőlem sok szeretettel, és nagyon Boldog szülinapot kívánok! Még legalább az ötszörösét töltsd velünk, mint amennyi most vagy!

Nyújtott felém egy pink csomagolásban lévő csomagot, amelyet én szépen óvatosan tépegettem fel, minden ragasztócsíknál.

-         Oh, Liz igazán nem kellett volna! Mosolyogtam rá, ahogy ott ült mellettem és várta, hogy meglássa reakciómat ajándéka láttán.

Ahogy letéptem az utolsó ragasztószalagot is, egy rózsaszín könyv szélét pillantottam meg, de ahogy kijjebb húztam a csomagolásból megismertem gyermekkorunk emlékeit.

-         Liz, ez az? Tényleg az? De hát honnét? Csodálkoztam. – Azt hittem elveszett, amikor anyudék költöztek. Simítottam végig a borítón, és hirtelen újra 8 évesnek éreztem magam.

Óvatosan leoldottam a csipke szalagot, amellyel a könyvecskét átkötöttük. Emlékszem, hogy ez a csipke arról az esküvőről van, amelyre a szüleink először elvittek minket. A menyasszonyt sosem felejtem el, 20-as évei közepén járhatott, barna haja loknikban omlott vállaira, és gyönyörű csipke fátylát egy virágkoszorú koronázta meg. Annyira megtetszett nekünk a fátyol, hogy a lakodalom végén megkaptuk ajándékba.

Amikor kinyitottam, préselt virágok szirmai hullottak ölembe, Lizz-el készült gyermekkori képeink néztek vissza ránk az album oldalairól. Gyermekrajzaink, bakancslistáink sorakoztak, ahogy lapozgattam az oldalakat. Egyik rajzon meg is akadt a tekintetem, amelyet körülbelül 8-9 évesen készíthettem, egy szőke hajú kislányt és egy szőke hajú kisfiút ábrázolt a kép, a kislány én lennék és valahogy így képzeltem el a szerelmemet kiskoromban. Kicsit ironikus, hogy szőke hajú és kék szemű... Akkor még játéknak gondoltam a jövőt. De ezt a rajzot, mindenképp megszeretném mutatni Niall-nek, kíváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá.

Ahogy tovább lapoztam, egy kicsit megkopott fénykép volt beragasztva a könyvecskébe, rá pedig egy kis virágos hullámcsat szúrva.

– Istenem! Kaptam szám elé a kezem. - Ez anyukád húgáé volt, amikor férjhez ment… Ehhez hasonló hullámcsatokat viselt hajában az esküvője napján. Szőkés barna haja, kontyban volt feltűzve, de néhány tincs kilógott belőle, csipkeruhája hosszú uszályban végződött és megfogadtuk, hogy mi is ilyen gyönyörűek leszünk az esküvőnkön. Ez az egy darab onnan maradt meg, hogy véletlenül, amikor levette fátylát kihullott hajából és mi megtaláltuk. Liz-nek csupán ennyi emléke maradt meg hőn szeretett nagynénjéről, mert nem sokkal az esküvő után halálos autóbalesetet szenvedett férjével együtt. Lizzy-vel még akkor elég kicsik voltunk, csupán 7 évesek. 

– Semmi baj Agg, két kislány őrizte mostanáig! Ő is azt szeretné, ha boldogok lennénk. 
- Liz, ezt nem fogadhatom el! Tedd el kérlek! Csiptettem le a fénykép széléről a kis hullámcsatot. 
- De én neked szeretném adni, azért, mert ugyanolyan vagy, mint ő! Igaz, hogy nem sok mindenre emlékszem róla, csupán gyengédségére, szépségére, arra, hogy olyan hangon tudott szólni az emberekhez, hogy mindenki szerette, és te, pont ilyen vagy! Azt szeretném, hogy büszkén viseld, ha a padsorok között fogsz lépkedni.

Hirtelen, nem tudtam, hogy mit is tegyek. Nem szerettem volna elfogadni, mert tudtam, hogy milyen fontos Liz-nek ez a  kis tárgy, de megbántani sem akartam azzal, hogy visszautasítom.

-         Liz, köszönöm! Elfogadom, de csak két feltétellel!

-         És mi lenne az?

-         Ha megígéred, hogy végre boldog leszel, és nem fogsz sírni az esküvőmön.

-         Az elsőt, szerintem már ki is pipálhatod, a másodikat, majd meglátjuk, de szerintem elég jól ismersz, hogy tudd, minden esküvőn bömbölők. De a tiéd kivételes lesz, szóval, rá fogok készülni több százas zsepivel is.

-         Bolond, köszönöm! Most szívesen átölelnélek és megpuszilgatnálak, de mi lenne, ha te kúsznál egy kicsit feljebb?Majd átölelt, de csak gyengéden.

-         Li, ez akkor is közös! Néztem még mindig a kis könyvet, ami az ölemben pihent. - Szinte ebben van az egész gyerekkorunk és biztos nem véletlen, hogy nálatok maradt és nem nálunk. Anyukád őrizgette a padláson. Miért akarod, hogy ennyire hozzám kerüljön?

-         Tudtam, hogy megkérdezed, és már vagy százszor elgyakoroltam azt, hogy hogyan, és mit is mondok, de tudod, most nem azt mondom el, amit elterveztem. Aggie, talán ha nálad van ez a könyvecske, és minden nap látod, majd a polcodon, akkor újra az leszel, aki gyermekkorunkban voltál, újra az az életvidám, mosolygós, Agg. Emlékezni fogsz, hogy mik voltak az álmaid, hogy nem volt előtted akadály, legyőzhetetlen voltál. Akkor még nem tudtuk mi az a betegség, mi az, hogy kórház.

-         Köszönöm! Sajnálom, de nem tudok mást mondani, nem tudom eléggé kifejezni, azt, hogy menyire hálás vagyok. Mindig a barátom leszel Liz! Túl sokat tudsz! Tettem hozzá nevetve. – Félre a tréfával!  Te mindig ott voltál mellettem, és félek, hogy sosem köszöntem meg ezt neked eléggé, és valahogy úgy érzem, hogy sokszor voltál háttérbe szorítva miattam. Kimondhatatlanul sajnálom.

-         Nem-nem dehogy! Miket beszélsz? Beteg voltál, és még szép, hogy veled foglalkoztak. Igaz, bevallom, hogy néha rosszul esett, hogy mindig Aggie , Aggie... Hogy te voltál a középpontban, de elfogadtam, a barátom vagy és ez ellen nem tudtam, és nem tudok semmit tenni. Mindig mellettem álltál te is, bármiről is volt szó.

-         Liz! Miért nem meséltél erről sosem? Hűltem el teljesen, amikor elmondta, hogy hosszú évek óta, mi nyomja a szívét.

-         Szeretlek Agg! Ne beszéljünk erről, hiszen ma ünneplünk! Majd később nyugodt körülmények között, elmondok mindent.

-         Rendben! De szerintem, most megpróbálkozok azzal, hogy felkelek, mert nézz ki Li az ablakon, a nap is azt szeretné, hogy ha meglátogatnám, ha rövid időre is, de muszáj újra érezném, finom bársonyos melegségét a bőrömön…

67. Fejezet: Már 4 hónapja, hogy odaadtam a szívemet egy ír, kócos hajú, kék szemű fiúnak..

Sziasztok Drágák!

Meg is érkezett a következő fejezet, remélem, hogy elnyeri tetszéseteket! :)  <3 

Puszi: BR

Kórházi ágyamon fekve, szinte csodálattal tekintettem le az előttem heverő ékszerre. Gyönyörű, kézzel készített rózsa medál volt, a hozzá illő fülbevalókkal tárultak szemeim elé, a doboz felnyitásával, és én nem tudtam betelni szépségükkel…

-         Niall... Istenem!Szóhoz sem tudok jutni, olyan szépek.

-         Valóban! Mosolyodott el az orra alatt. – Azonban, ha jobban megnézed a dobozkát és annak belsejét, volt ám múzsája is a készítőnek.

-         Tényleg? Néztem rá nagy szemekkel.

-         Tényleg! Majd óvatosan visszahajtotta a dobozka tetejét. Talán egy pillanatra a szívem is kihagyott, ahogy megláttam a saját nevem, csodálatos aranybetűkkel a fedőlapon, rajta az ékszerész kézjegyével.

-         Uram Isten! Temettem kezeim közé arcom, és próbáltam úgy beszélni Ni-nek. – Rólam neveztek el egy ékszert? Most tényleg? Nem álmodom?

-         Nem álom ez, hanem valóság Agg! Fejtette le kezeimet arcomról, ahol az eddigi szomorúságnak most nyoma sem volt.

-         Na, hadd halljam, kit fizettél le?Húztam fel szemöldökeimet, közben, pedig nagyot mosolyogtam, azon, ahogy Niall rám nézett… Szerintem váratlanul érhette kérdésem, mert nagyon gyorsan mentegetőzni kezdett.

-         Senkit, esküszöm!

-         Niall James Horan, már ne is haragudj, de ismerlek annyira, hogy megállapítsam, hogy mikor hazudsz, és mikor nem! Ki vele!

-         Tudod, Aggie, nem fogok hazudni! Tornázta magát feljebb ágyam szélén, közben hozzá- hozzá érve kezemhez. Körülbelül 1 hónapja szerveztem, terveztem, hogy a legkülönlegesebb ajándékot kapd tőlem, mert azt akartam, hogy boldog légy. Igaz, hogy nem pénzben mérjük a szeretet a másik ember iránt, de valahogy muszáj volt kifejeznem, hogy mennyit is jelentesz számomra. Szóval, amikor hazaértünk a tour-ról az volt az első dolgom, hogy felkerestem Mr. Hill-t, azt az ékszerész urat, ahol anyunak is rendszeresen szoktam vásárolni. Megmutattam neki a fényképedet, és azt mondta rá egyből, hogy egy ilyen szép rózsának rózsa jár, ne aggódjak semmit, már tudja is, hogy mit fog készíteni. Aztán pár héttel később, amikor visszamentem ez a gyönyörű kisrózsa fogadott, és már akkor tudtam, hogy odáig leszel érte. Mr. Hill azt mondta, hogy nagyon szeresselek, mert te egy különleges lány vagy, tudja, hogy nem ismer, de a szemeid mindent elárultak.  Szeretné, ha beleegyeznék abba, hogy több is készülhessen ebből a kis ékszerből. Erre azt feleltem, hogy csak is akkor megyek bele, ha a te nevedet fogják viselni a rózsák.

Nagy szemekkel, tátott szájjal és gyerekekhez méltó figyelemmel hallgattam történetét, közben pedig azon járt a kis kobakom, hogy soha az életben nem fogok még egy olyan fiút találni, mint, aki itt ül előttem és olyan átéléssel mesél, hogy minden szava megmelengeti a szívemet, és sosem fogok senkit úgy szeretni, mint őt. Legszívesebben megcsókolnám, de muszáj elengednem, hogy ő is el tudjon engedni… Számomra sosem fog számítani, hogy hol van, vagy, hogy mit csinál, vagy kivel van, én mindig, őszintén, tiszta szívemből szeretni fogom. Talán, majd az esküvőjén hosszú évek múlva, már könnyekkel nélkül is eltudom ezt mondani…

-         És akkor jött egy ufó, akivel kézen fogva elmentem...

-         Tényleg? Beszéltem ki a fejemből, miközben az agyam csakis a jövőn zakatolt.

-         Agg, nem is figyelsz!

-         Bocsáss meg! Mit is mondtál?

-         Semmit! Hajtotta le a fejét, és húzta össze halvány rózsaszín ajakit, amiből tudtam, hogy megharagudott.

-         Niall… Bocsánat, figyeltem, minden szavadra, és igazából azon gondolkodtam, hogy mit is kellene mondanom, vagy egyáltalán el szabd e fogadom. Hiszem és tudom, hogy te leszel a világon a legjobb férj és apa, ebben a néhány percben rájöttem arra, hogy muszáj továbblépnünk mind a kettőnknek, és már csak abban reménykedem, hogy ha egyszer kisbabátok lesz a leendő feleségeddel, majd gondolsz rám, ha a keresztanyát kell kiválasztani. Ő lesz az én mindenem, szóval, most szólok, hogy el lesz kényeztetve…

-         Aggie, miről beszélsz? Még addig sok víznek le kell folynia a Temzén, és addig még bármi történhet.

-         Lehet nem is van olyan messze van az a messze. Gondolj csak bele! A világ bármely pontján találhatsz egy lányt, és nem kell ahhoz sok, hogy ő legyen a mindened. Nem kérem azt még egyszer, hogy légy a barátom, mert nem tudsz az lenni, csak azt kérem, hogy légy egy szép emlék egy ismerős, aki mellettem van, ha szükségem van rá, és én is ott leszek melletted, ha szükséged lesz rám. -Niall a monológom ideje alatt, fogta a kezemet, éreztem azonban, hogy volt amikor lágyan meg-meg szorította. Nem mondott semmit, feltette két lábát az ágyamon és finoman, mint egy kisbabát megmozdított, hogy elférjen mellettem, majd felém fordult, és én újra bele tudtam bámulni azokba a szemekbe, amelyek a rabjukká tettek azon a korai reggelen a repülőtéren.

„Mire feleszméltem a sok papír közül egy csendesebb szobába találtam magam 3 szundikáló fiú társaságában. – Fiúk! Mordult rájuk Paul, akik nagy ásítások közepette nyitották ki pilláikat, és végem volt.

Azok a szemek, rabjuk lettem. A megvilágítástól függött, hogy milyen kékben pompáztak, a baunty kéktől, az azúr, és tengerkékig.” 

     Hosszasan fürkésztük egymás tekintetét, figyeltük a másik rezdüléseit, majd végül Niall törte meg a csendet.

-         Agg, én nem akarom, hogy csak egy emlék légy, akire csak emlékezni szabad, ha olyan fontos neked az, hogy boldog legyek, akkor miért szeretnéd azt minden áron, hogy egy másik lányt szeressek? Miért jó az neked, ha szenvedsz? Nem értelek. Egyszerűen nem megy a fejembe, hogy mit szeretnél elérni azzal, hogy mindenkit elüldözöl magad mellől. Azért, mert beteg voltál és lett egy következménye, ez nem a te hibád, de úgy érzem, hogy csak is magadat okolod érte, és ezért fontosabb neked bárki saját magadtól. Nem kell ezért szenvedned Aggie, előtted áll az egész élet, és te mégis hátat fordítasz neki, ahogy csak lehet. Sosem mondtam még neked, de amikor először megláttalak, az volt az első benyomásom, hogy „ hu-ha, még sosem láttam ilyen gyönyörű fiatal lányt, de fiatalsága ellenére, már most annyi fájdalom és keserűség látszik rajta, és a szemében, mint, amennyit még a nagyimon sem tapasztaltam, pedig már ő is 70 éves. Néha- néha azonban láttam rajtad az életvidámságot, azt, hogy tudsz örülni egy szál virágnak is, ilyennek kellene lenned mindig, boldognak.

-         Niall! Zokogtam, mint egy kislány, akinek elvették a mackóját, ezzel eláztatva fekete pólóját. – Én szeretem az életet, de ő nem szeret engem, ha szeretne, nem tett volna kívülállóvá, aki bárhová megy, csak azt érzi, hogy nincs helye a világban. Magamtól akarlak megóvni, nem akarom, hogy egy olyan életunt emberrel kelljen megosztanod a mindennapjaidat, aki belülről érzi magát 60 évesnek, mintsem 21-nek. Liz-el már sokszor beszélgettünk arról, hogy hogyan érzem magam, elfogadtam-e már, hogy nem lehet babám, és valahogy mindig megnyugvással válaszoltam azt, hogy ennyi év távlatából, igen. Hazudtam! Mert ezt sosem lehet elfogadni. Hogyan is lehetne? Maximum akkor, ha egy karrierre éhes nő lennék, de én csak egy családra vágytam egész életemben. Nézd meg azokat a nőket, akiknek van két, vagy három gyermekük is, és mégsem akarták őket. Hogy lehet az, hogy pont annak nem adnak egy lehetőséget sem aki foggal, körömmel harcol érte? Tudod milyen érzés átmenni egy parkon, amikor mindenhol anyukák vannak a kisgyerekekkel, babakocsikkal? Hosszú évek óta kerülöm a közelünkben lévőt is. Egyszerűen szégyen vagy nem szégyen de elfog a sárga irigység, ha látok egy anyukát. Mindig jó voltam, sosem feleseltem, nem életem lázadó életet, és mégis ott tartok, ahol a part szakad. Azt sem meséltem még, hogy a szüleim minden áron de rábeszéltek egy pszichológusra, de neki is azt válaszoltam, amit hallani akart és nem azt, ami felemésztett belülről.

-         Agg, hadd, hogy hagyj segítsek! Kérlek, szeretlek! Megértem, ha azt mondod, hogy hagyjalak békén, de ez nem ilyen egyszerű, ha 3 hónappal ezelőtt kérsz arra, hogy sétáljak ki az életedből, akkor talán, de csak talán csendben elfogadtam volna, de tudod, azóta minden éjjelem és nappalom te vagy, és látom, hogy szenvedsz. Azt is tudom, hogy sokszor sírsz álmodban, mert nem egyszer voltam éjjel fel, olyankor csak néztelek, ahogy csukva volt a szemhéjad, és mégis krokodil könnyek áztatták a párnádat. Vagy, amikor azt hitted, hogy Liam és Harry alszik, zokogtál a sötét szobában… Sokszor mesélték, hogy nem mertek felkelni és odamenni hozzád, de tisztán hallották, ahogy kétségbeesetten zokogsz. Minden nap addig, amíg nem mondtad el az igazságot, azon tanakodtunk a fiúkkal, hogy mi történt, mi bántottunk-e meg, vagy nem érzed jól magad közöttünk.

-         Sajnálom, hogy ha terhetekre voltam! Hirtelen nem jutott más az eszembe. Miért nem szóltak, ha tudták, hogy baj van?

-         Látod Agg, most is elnézést kérsz, a semmiért. Engedd, hogy szeresselek! Nem kérek mást, csak a szerelmedet.

-         De, hisz, már 4 hónapja, hogy odaadtam a szívemet egy ír, kócos hajú, kék szemű fiúnak!

-         Ha ez így lenne Agg, nem szakítottunk volna két héttel ezelőtt. A beszélgetésünk alatt, most először fordította el a fejét és a plafont bámulta.

-         Tegyük fel, hogy összeházasodunk. Telnek az évek, körülöttünk már mindenkinek családja van, aki fontos az életünkben, és te kezdesz egyre inkább ráébredni, hogy ha nem leszek, akkor mi lesz veled. Nincs sem fiad, sem lányod, aki a gondod tudná viselni, a barátok is megöregedtek. Érdemes egy szerelemért feláldozni, azt, hogy ha itt a vég a családod vegyen körül? 

     Megfeszült, érintése keményebb lett, tekintete még mindig a fehér plafont bámulta, de láttam, ahogy forró sós könnyei végigfolytak arccsontján.

-         Jobb, ha most elmegyek! Engedett el érintéséből, majd ajkamra adott csókjával búcsúzott.

-         Niall egy pillanat!  Fogtam meg kezét. – Ne haragudj rám!

-         Nem rád haragszom Agg, hanem magamra...

-         Miért? Húztam össze szemöldökömet. És nem tudtam hova tegyem kijelentését.

-         Semmi Aggie! 

-         Ha nem akarod elmondani, akkor nem kell...

-         Akkor megyek! Légy jó ,és gyógyulj meg!

-         Mint, mindig.  Látlak még?

-         Persze!

-         Ígéred? Kisujjeskü?

-         Ígérem!

-         Akkor csókolj meg!

Kijelentésem után, hosszas és szenvedélyes csókcsatába kezdtünk, ajkaink szinte felfalták egymást, amíg el nem szakadtam tőle. Ebben a pillanatban nem számított, semmi, csak az, hogy ismét érezhettem őt, még ha csak egy rövid időre is.

66. Fejezet: Nem bánnám...

Kedveseim!

Mint láthattátok, tegnap nagy elismerésben volt részem, amiért mérhetetlenül hálás vagyok, bár vannak bennem kétségek, hogy valóban én érdemlem e ezt a díjat.. Mindenesetre, ez még inkább arra ösztönöz, hogy olyan részeket hozzak nektek, amelyekkel nem okozok csalódást nektek és magamnak sem! Jó olvasást kívánok a következő fejezethez! Puszillak benneteket BR <3

A fiúk távozásával, nagy űrt éreztem, mintha tényleg mindent elvesztettem volna, de tudtam, hogy ez csak átmenti dolog. Az este folyamán végre sikerült egy keveset aludnom, így reggel valamivel frissebben ébredtem fel, mint az elmúlt napokban… Ahogy felkeltem, felálltam majd az ablakomhoz sétáltam, ahol széthúztam sötétítő függönyömet. Csodás napsütéssel gazdag napra ébredtünk, mintha az időjárás is érezte volna, hogy valami új kezdődik…

***

A napok csak teltek és szaladtak el mellettünk, lassan azon kaptam magam, hogy ismét a kórház bejárata előtt állok. 1 nagy bőröndöt pakoltunk tele anyuval, és Lizzel.

A szüleim jobb oldalamon még Liz a bal oldalamon álltak, így kísértek be a kórház épületébe.

Dr. Hale ismét örömmel fogadott és nyugtázta is, hogy a körülmények ellenére remekül nézek ki. Pár kilót fogytam, mióta kiderült, hogy cisztáim vannak, de szinte ez meg sem látszott rajtam. Azonban lehet,  ahogy ismét kórházba kerültem, fog lemenni rólam néhány kiló, amit nem szerettem volna, hiszen így is 57 kilogramm a súlyom és a magasságomhoz kell lenni rajtam némi feleslegnek. Ha vékonyabb leszek lassan Samuhoz fogok hasonlítani. (Ősember maradvány)

Ábrándozásomból, a nővérke hangja ébresztett fel, hogy volnék- e szíves követni, mert megmutatná  a szobámat. Persze nagy elnézések közepette vettem be az ideiglenes "főhadiszállásomat" amely körülbelül 1 hétig lesz a mindennapjaim része.

Amikor elrendezkedtem anyuék segítségével, ismét Dr. Hale tűnt fel az ajtómban, majd részletesen tájékoztatott a műtét folyamatáról, a várható komplikációkról.

-         Nos Agatha, ha megfontoltál mindent, oda is adnám a beleegyező nyilatkozatot!

-         Rendben, igen átgondoltam mindent! Bólintottam beleegyezően, és próbáltam minél magabiztosabbnak tűnni.

-         Jól van, akkor holnap reggel a műtőben találkozunk! Simogatta meg kézfejemet Bridget doktor.

-         Köszönöm doktornő!

-         Pihenj, aludd ki magad! További szép napot! Ezzel elhagyta a kórtermet.

Nem sokkal Dr. Hale távozása után a kísérőim is úgy döntöttek, hogy magamra hagynak, de kérték, hogy ha bármi baj lenne azonnal hívjam őket, amelyre csak egy szemforgatás volt a válaszom.

Így ott maradtam magamban, az egyik kedvenc könyvemmel, Sophia Kinsella a Boltkóros babát vár. Szinte az első nap újra kiolvastam. Már most éreztem, hogy meg fogok bolondulni  a magányban. Mint kiderült nem kell számítanom szobatársra, amelynek egyik részem örült, a másik pedig nagyon tiltakozott ellene.

A nap hamar eltelt, mivel a fiúk is elszórakoztattak Skypon, és nyugtattak. Ne aggódjak, holnap reggel már az ajtóm előtt fognak ácsorogni. Szinte, aki a One Direction-al valamilyen kapcsoltban áll, tudott a műtétemről, nem győztem válaszolni a sok jókívánságokkal teli üzenetekre. A fiúk anyukái, tesói is hívtak, üzentek, Lou és Lux is hívott, valamint a fiúk háttérzenészei is jókívánságaikat fejezték ki. Josh-al nagyon jóba vagyok, így ő azt mondta, hogy mindenképp meg fog látogatni.

Az este már nem ihattam és ehettem és ettől minden bajom volt.

***

10 órára voltam kiírva, de már hat órakor ébresztettek. Lázmérés, vérnyomásmérés. Fél kilenckor jött értem egy ápolófiú, hogy vetkőzzek le, mert itt az idő. Teljesítettem kérését, igaz szégyenlősen, meg is kértem, hogy forduljon el… Majd gyorsan visszabújtam a takaróm alá, és már meg is indultunk a lift felé, amely felvisz a műtőkhöz.

A fiúknak még se híre sem hamva, és még anyukámék sem érkeztek meg. Túl korán volt még, valószínű volt, hogy nem is engedték be őket a kora időpont miatt.

Ahogy megérkeztünk, egyáltalán nem izgultam, csak vártam a soromra. Átkerültem egy előkészítős ágyra, majd egy kék lepellel terítettek csak le, és kaptam egy csinos műtős sapkát is.

Végül betoltak az előkészítő helységbe, ahol egyből libabőr futott végig egész testemen… Nagyon hideg volt és félelmetes volt az a nagy fehér tér. Körülöttem is feküdtek emberek, akik szintén valamilyen műtétre vártak.

Különböző műszereket kapcsoltak rám. Pár perccel később megjelent mellettem egy nővér, aki előkészített a műtétre, még pedig úgy, hogy megkaptam a branül tűmet  a kézfejembe, amelyen keresztül zajlik majd az altatásom és a későbbiekben is ezen keresztül fogom kapni az infúziót… Ez a tűszúrás egy tízes skálán körülbelül huszason fájt, csak egy pillanat az egész, és mégis a poklok poklát éled meg ezalatt a néhány másodperc alatt…

-         Eljött az idő Aggie! Jött mellém Dr. Hale, majd lekapcsolta a gépeket, amelyek eddig szívem ritmusát jelezték. Egy ápoló volt segítségére, aki betölt a műtő helységbe, onnantól minden kiesett, ahogy az arcom elé helyeztek egy maszkot. A következő emlékem, hogy a műtő előtt fekszem már feszülő hassal.

-         Agatha, van hányingere? Kérdezte egy kedves nővérke felém állva.

-         Nincs,semmi baj! Mondtam halkan és rekedtes hangomon. A lélegeztető cső felmarta torkomat, ahogy kihúzták.

-         Akkor most visszavisszük a szobájába! Majd két erős kar felemelt, és áthelyezett az ágyamra.

Annyira álmos voltam, és még hatott az altató, hogy arra sem emlékszem, hogy hogyan is érkeztünk meg a szobába, szinte csak egy pillanatra tudtam kinyitni pupilláimat, amikor meghallottam, hogy anya a nevemen szólít.

Néhány órával később, amikor ébredeztem, csak halk suttogást hallottam magam mellől.

-         Sziasztok! Köszöntem a körülöttem álldogáló embereknek.

-         Helló Kincsem!  Puszilta meg anyukám a homlokomat, majd apu is. Apát különösen rosszul érintette a műtétem, nem mutatta, de az ő egyetlen pici hercegnőjét ismét megműtötték, és igazából most látszódott rajta igazán, hogy megviselte ez az egész dolog. Apa, aki világ életében egy erős ember volt, sírt.

-         Oh, Agg, nagyon izgultam! Jött barátnőm közelebb és ölelt meg, de mindezt nagyon óvatosan tette.

-         Aggie, szia! Jól vagy? Lépkedett Liam is közelebb.

-         Igen, köszönöm Li! Csak fáj a hasam…

-         Az még fog is egy darabig. Mosolygott rám.

-         Többiek? Néztem körbe…

-         Édesem! Dr. Hale egyszerre csak 4 embert engedélyezett, aki láthat, a többi barátod kint várakozik az ajtó előtt. Válaszolt anya kérdésemre, közben segített felülni, és innom egy keveset.

-         Mi már megyünk is! Húzta Liz, Liam-et maga után, hogy a többiek is be tudjanak jönni.

-         Jó-jó! De ugye még visszajöttök? Estem kétségbe.

-         Hát persze! De odakint van még vagy 10 ember, akik alig várják, hogy lássák, hogy jól vagy.

Ahogy elhagyták a szobát, újabb látogatók érkeztek.  Louis és El, őket követték Harry, Clau és So. Régi ismerőseim és barátaim közül is eljöttek páran, aminek szívből örültem, Abby, Mia, és Susie.

Valakit azonban nagyon hiányoltam, és kicsit rosszul is esett, hogy nem jött el… Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem találkozunk, de akkor is… Hiányzik, most rá lenne szükségem, még akkor is, ha tudom, hogy nem vagyunk együtt. A rekedtes hangjára, nyugtató szavaira, kellemes illatára. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van.

A nap folyamán a doktornő többször bejött megnézni, és ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Egyik ilyen látogatásakor azonban azt mondta, hogy nem egyedül jött. – Aggie, látni szeretne valaki. Beengedhetem?

-         Persze! Kíváncsiság és izgalom, amelyet abban a néhány percben éreztem, amíg a doktornő kiment szólni a titokzatos látogatómnak.

Amikor megpillantottam, hogy ki is jött be hozzám, nem hittem a szememnek. Taylor volt az, hatalmas rózsacsokorral a kezében.

-         Szia Aggie! Remélem nem zavarok?

-         Szia Tay! Hát Te? Nagyon meglepődtem azon, hogy itt van, egyáltalán honnan tudott arról, hogy megműtenek? És legbelül nagyon csalódott voltam, mert nem rá számítottam.

-         Igazából, kerestelek telefonon és egy lány szólt bele.

-         Hát, ő Liz volt a barátnőm.

-         Értem! Szóval ő mondta el, hogy kórházban vagy, és amilyen gyorsan csak tudtam jöttem. – Oh, és ezt is neked hoztam! Emelte fel a kezében szorongatott csokrot.

-         Igazán köszönöm,nagyon szép! Beletennéd egy vázába, ha megkérlek?

-         Hogyne! Sétált arrébb a mosdókagylóhoz.

Mesélt a velem töltött órák alatt Ausztráliáról, arról, hogy milyen álmai vannak jelenleg. Sokszor kérdezett a „Noel-el” tartó kapcsolatunkról is… Ha szegény tudná, hogy hazudtam, biztosan nem lenne most itt. Taylor, egy nagyon rendes, szívélyes, nyitott ember, aki csak szeretni akar. Lehet, hogy rossz döntést hoztam, amikor az ír manót választottam, de ha mérlegelek a szívemben, akkor Niall lehúzza a libikóka végét…

Tay két óra után magamra hagyott, azzal, hogy még keresni fog. Én csak mosolyogtam, mint valami kukacos vadalma és vártam, hogy végre magamra hagyjon.

Igazából hálás voltam, amiért gondolt rám, és meg is látogatott, de nem ő volt, az a személy, akire szükségem volt. Istenem, Niall-nek tényleg igaza volt, akkora egy kétszínű ember vagyok, hogy hihetetlen, most is, csak magamra gondoltam azzal, hogy nekem nem jó, és szegény fiú, aki itt ült mellettem, szerelemből látogatott meg. Nem taszíthatom el… Megfogadtam, ha meggyógyulok és mindennek vége, felhívom és bocsánatot fogok kérni a viselkedésemért.

Este felé járhatott az idő, amikor halk kopogás ütötte meg a fülemet.

-         Tessék! Szóltam erőtlenül és álmosan. A mai nap már nem igazán számítottam látogatókra, és eléggé furcsálltam, hogy most jutottam valakinek is az eszébe.

-         Szia Aggie!

A következő pillanatban Niall buksija bukkant elő az ajtó mögül. A szívverésem egyből háromszorosára emelkedett és elfogott az az érzés, amikor először találkoztunk. Pillangók repdestek a gyomromban.

-         Niall, de örülök neked! Tártam szét a karomat és vártam, hogy át tudjam ölelni. Letette a virágcsokrot kezéből, majd ismét érezhettem illatát és testének melegségét.

-         Jól vagy Agg? Olyan óvatosan ölelt ahogy csak tudott.

-         Igen! Fáj, de kibírható, kicsit húzódik. Már azt hittem nem jössz el! Néztem bele hullámzó kék szemeibe.

-         Megkaptam a levelet és az ajándékot! Állt még mindig felettem, leheletét szinte az arcomon éreztem.

-         Tudom, hogy...

-         Agg! Esküszöm, hogy sírtam, mikor megkaptam, és csak azt akartam, hogy tudd,  tőled kaptam életem legszebb ajándékát, és nem bánnám, ha nem kapnék ilyen kis cipőket, csak te velem legyél. Döntötte homlokát az enyémnek.

-         Niall, ezt már megbeszéltük! Súgtam ajkaira.

-         Tudom! Hajtotta le a fejét, úgy, hogy bele tudtam volna puszilni nyakába, de akármilyen nagy volt  a kísértés nem tehettem. – Ezt azért engedd meg, hogy odaadjam, és, hogy én kívánhassak először Boldog 22. Születésnapot!

-         Mi? Értetlenül néztem rá.

-         Aggie, holnap van a szülinapod! Ha jól jegyeztem meg május 12.

-         Tényleg! Istenem elfelejtettem! Nevettem el magam. Nem mondanám, hogy jó ötlet volt, mert nagyon húzódott a seb, és a cső is picit elmozdult, amely egy tasakban végződött az ágyamhoz erősítve.

-         Ne erőltesd meg magad Agg! Ült már az ágyam szélén, és kezeit finoman a hasamra helyezte.

-         Nem-nem...

-         Szóval,  Boldog szülinapot Tündérem! Majd elővett egy kis rózsaszín dobozt.

-         Mi ez? Néztem rá kíváncsi tekintettel.

-         Nem tudhatod, amíg nem nyitod ki… Húzta fel a szemöldökét és emelte a magasba tekintetét, mint aki nem tud semmiről.

Széles mosollyal vettem át tőle a halvány rózsaszín dobozkát, nagy izgalommal nyitottam fel a tetejét, benne pedig megtaláltam a szerelmet…