64. Fejezet: Ilyen az élet

Hello Dears!

Engedjétek meg, hagyj dicsekedjek egy kicsit :) Sikeresen letudtam a gyakorlati államvizsgát! :) Másodszor köszönöm nektek a sok oldalmegjelenítést, illetve azt, hogy bizalmat szavaztok nekem <3

Sokszor hallottam már a környezetemben, és filmekben is, hogy ha elhagy az aki mindennél fontosabb neked, olyan, mintha kiszakítottak volna egy darabot a szívedből. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy miről is beszélnek körülöttem az emberek. Még 11 éves koromban veszítettem el a nagypapámat és, 18 éves koromban a dédi mamámat, ők is nagy űrt hagytak maguk után, de ez kibírhatatlan volt.

Korán ébredtem, hiszen aludni sem aludtam az éjjel folyamán, csak sírtam és zakatolt az agyam, mintha egy mozdony kereke lett volna.  Ahogy felültem az ágyban megláttam egy papír cetlit a földön… Biztosan emlékszem, hogy az este még nem volt ott. Kikeltem az ágyból, odacsoszogtam a számomra ismeretlen papírdarabkához, ki is akartam dobni a kukába, de észrevettem, hogy némi macskakaparás van rajta. Széthajtottam és a következő sorok álltak benne:

 „Drága Aggie! Sajnálom, ha megbántottalak, de ígérem, hogy ez volt az utolsó alkalom, szeretlek! Köszönöm, hogy befogadtál, annak ellenére, ahogy viselkedtem veled, nagyon szégyellem magam! Kérlek, egyszer bocsáss meg nekem…

Ui: Tegnap este abban a ruhában olyan voltál, mint egy tündérhercegnő, aki kilépett a mesekönyvből megtapasztalni e Földi élet szépségét! Csók Niall!"

Magam sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, így visszaballagtam az ágyamhoz, és összegörnyedve leültem a szélére, kezeim közé temettem arcom, majd ahogy elemeltem ujjaimat, a kis gyűrűmet megvilágították a nap sugarai. Ennyi maradt meg nekem belőle, meg néhány póló, amelyek őrzik illatát, ez a kis tárgy pedig a szerelmünket.

Úgy éreztem semmi értelme még annak se, hogy felöltözzek, így lefolyt szempillaspirállal vettem utamat a konyha felé… Ahogy arra számítottam még senki nem volt ébren, csupán a hűtő halk moraja töltötte be az alsó szintet.

Ahogy ott álltam a lépcső alján láttam a kanapén összegyűrt lepedőt, és az összehajtogatott pokrócot. A szívem egy kifacsart narancshoz hasonlíthat. Lassan odasétáltam a kényelmes ülőalkalmatosság mellé, amely néha-néha kényelmes ágyként is szolgál, majd fogtam a pokrócomat, és a párnáimat, és magamhoz szorítottam őket. Beszippantottam kellemes illatát, és a párna anyaga még kissé vizes volt nedves hajától. Úgy éreztem, hogy őt ölelem, hogy velem van.

-         Aggie, Kicsim, jó reggelt!

-         Szia Anyu! Töröltem le gyorsan könnyeimet.

-         Édesem, miért szorongatod azt a pokrócot?

-         Oh, anya, most akartam felvinni a szobámba. Mentegetőztem, mint, aki tényleg csak akkor fogta volna meg a takarókat...

-         Este későn értetek haza?

-         Hát, azt hiszem éjfél előtt már itthon voltunk.

-         Jó volt? Jól érezted magad?

Nem mondhattam el neki, hogy a tegnapi napon volt életem legrosszabb estéje. Magyarázkodni és beszélni sem volt semmi kedvem senkivel, még az anyukámmal sem.

-         Igen, nagyon jól éreztem magam, majd ne csodálkozz, ha látsz az újságokban!

-         Nagyon, de nagyon büszke vagyok rád Aggie! Puszilgatta meg az arcom.

-         Köszönöm, anyu, de ennyi puszi már elég lesz!

-         Kérsz reggelit?

-         Nem köszönöm, nem vagyok éhes!

-         Baj van kislányom? Látom rajtad.

-         Nincs baj anya, de megyek felébresztem a csajokat.

-         Aggie! 21 éve ismerlek, mint  a tenyeremet. Mikor még a hasamban voltál, ha almát ettem, attól csuklottál, ha sok édességet, attól pedig sokat nyugtalankodtál. Úgyhogy ne mondd nekem Agatha Brightmore, hogy semmi baj.

-         Anyu, miért ilyen nehéz az élet?

-         Nem tudom kicsim! Ölelt meg.

-         Nem baj, ha most visszamegyek a szobámba?

-         Dehogy, menjél! Én itt leszek ha beszélgetni szeretnél.

Fent a szobámban, megint meghoztam azt a döntést, amit pár napja is a kórházban. Felhívtam Pault, majd elmeséltem neki, hogy mi a nagy helyzet, persze csak a betegségemet hoztam fel kifogásként. Szomorúan, de elfogadta döntésemet, és bármikor visszatérhetek, amikor csak akarok.

De még hátra volt a java. Beszélnem kell a fiúkkal és el kell tőlük búcsúznom. Mindenkinek küldtem egy sms-t, még Niall-nek is, hogy hívjanak fel mikor érnek rá, mert fontos lenne beszélnünk.

Nem kellett sokat várnom, mire visszajeleztek, hogy a holnapi nap megfelelő mindenkinek, így azt beszéltem meg velük, hogy kerüljük a felhajtást nálam lesz a találkozó. Tudom, hogy stúdióznak és készítik az 5. albumot így nem is szerettem volna sokáig rabolni az idejüket.

-         Helló Agatha! Ugrott Liz mellém az ágyba. - Mi jót csinálsz?

-         Felmondtam! Közöltem közönyösen.

-         Aggie, na de miért? Úgy volt, hogy maradsz? Sírtam el magam megdöbbent arca láttán.

-         Tegnap, átbeszéltük Niall-el, hogy ez senkinek sem jó, amit mi csináltunk egymással, és vége...

-         Őszinte választ vársz, vagy barátit?

-         Tudom mit gondolsz, hogy végre megszabadultam attól a fiútól, aki annyi fájdalmat okozott.

-         Aggie...

-         Annyira fáj Liz, annyira, hogy tudom, hogy lesz egy másik lány, aki szeretni és csókolni fogja.

-         Idővel jobb lesz Édesem! Fogta meg a kezem.

-         Tudom, de mikor?

-         Ne siettesd Agg!

-         Tudom, hogy jobb lesz így, csak miért van az, hogy tényleg úgy érzem, mint aki elveszett? Összeomlott a kastélyom, elhagyott a hercegem.

-         De maradt még pár hercegnő, akik itt vannak melletted! Ült le mellém Clau és Elli is.

-         Nagyon aranyosak vagytok, köszönöm! Öleltem meg mind a hármukat jó szorosan.

Majd a sok sírás után délben úgy éreztem, hogy nem hanyagolhatom magam el ennyire, felöltöztem és megfésülködtem, valamint azt a csúnya elfolyt spirált is lemostam a szemem környékéről. Olyan csodálatos idő volt odakint, hogy egy egyszerű kantáros rövidnadrágot vettem fel egy toppal, majd kiültem a hátsó teraszra, amíg a lányok hazamentek.

Elgondolkodtam azon, hogy most mihez is kezdjek az életemmel, hogy fog tovább menni, de rá kellett jönnöm, hogy nem vesztettem semmit, sőt nyertem, csodálatos barátokat.

Mostanában sokszor eszembe jutnak azok a borzalmas évek, de próbálok rajta túllendülni, de még egy műtét ismét a fejem felett lebegett. Pár nap és túl leszek minden. Ezzel biztatom magam, de tudtam, hogy semmi értelme. Hogyan is tudnék túl lenni akármin is? A kórház óta hála a Jó Istennek, szűntek a panaszaim, a gyógyszerek hatása is persze, azóta jobban oda kell figyelnem magamra.

Gyermek kacajok szűrődtek be a kertünkbe, majd elfogott egy bizsergető érzés, amit már nagyon rég érzetem... Tudtam mit fogok csinálni, azt amihez a legjobban értek, és mindennél jobban szeretek, babysitterkedni. Régen is ezt csináltam, és talán nem felejtettem olyan sokat. Hirtelen egy kicsit minden más megvilágításba került. Úgy érzem, hogy eltudom felejteni a  régi életemet Niall-t és a fiúkat ha megint a nyugis életemet élhetem, de belül sikított egy hang a fejemben, hogy nem akarom.

-         Aggie? Liz kiabálása zökkentett vissza a valóságba. - Na végre, megvagy!

-         Nem olyan nagy ez a ház, hogy elvesszek. Mosolyogtam rá kedvesen.

-         Jó, de tudod, hogy...

-         Igen, vigyázni kell rám, mint a babákra! Mondtam kissé gúnyosan.

-         Aggie, aggódok, sőt mindenki aggódik!

-         Tudom, nem is úgy értettem, ne haragudj!

-         Semmi baj, megértelek! Csak azt akartam mondani, hogy 1 óra múlva megismerheted életem szerelmét.

-         Tényleg?

-         Aham!

-         Örülök, hogy legalább te boldog vagy!

-         Jajj Agg...

-         Liz, semmi baj! Tényleg örülök, hogy végre találtál egy normális srácot. Jajj most jut eszembe srác. Holnap átjönnek a fiúk, de nem maradnak sokáig, csak elszeretnék tőlük búcsúzni.

-         Hát valóban így döntöttél? Véglegesen?

-         Nincs más választásom, ha velük maradok, széttép az az érzés, amit Niall iránt érzek, és már tudom is mit fogok csinálni.

-         Na hagyj halljam, zsenikém!

-         Bemutatom a régi Aggie-t, aki babysitterkedett! Mutattam végig magamon.

-         Tudtam!

-         Haha, te mit nem tudsz, lángelme? Úgy nevettem, hogy a hasam is megfájdult.

-         Lánykák! Ebéd! Jött ki anyu is a teraszra.

-         Jövünk! Válaszoltunk egyszerre.

Ha nem lenne Liz, a lányok, és nem lennének ilyen szüleim talán most minden más lenne. Nagyon hálás vagyok mindenért, nem panaszkodhatok, hiszen ilyen az élet egyszer kapunk, máskor elveszik azt, amink van.