4. Fejezet: Szülői jó tanács

Reggel, csodák csodájára végre kisütött a nap, persze ezt a pupilláim is érzékelték, így hamar kipattantam az ágyból. Még mindig Liz új főnökének szavai jártak az eszemben, de próbáltam a feladatomra koncentrálni, hiszen már csak napok kérdése és indulás. Gondolataim elterelés képen, megfogtam a tegnapi bevásárló táskákat és az ágyamra borítottam a tartalmát, kivéve a bőröndöt.

Szóval a tegnapi nap termése, sok pulcsi és még több pulcsi, farmerok, ingek, cipők és még sorolhatnám. Lassan a munkának is neki kellene kezdeni, így még barátnőm aludt, úgy döntöttem lemegyek a konyhába és ihletet merítek néhány finomságos palacsintából.

Már vagy négy órája dolgozhattam, de annyira megfeledkeztem az időről, hogy rájöttem, nem fogok unatkozni. Paul, még aznap, amikor megkaptam az állást elküldte a turné menetrendjét, de még eszem ágában nem volt megnyitni, a mai napig a gépemen. 

Reggeltől estig meló lesz, pihenés addig, amíg egyik helyről átutazunk a másikra, ez azt jelenti, hogy vagy buszban, vagy repülőn, vagy autóban fogom tölteni az éjszakáim egy részét, persze a szép szállodák is jelen lesznek, nem mintha már most az elején panaszkodni szeretnék.

6 óra eredménye, 10 oldal beosztás, mellékelve mindenkinek, fodrászok., stylistok , biztonságiak stb.

Fáradtan dőltem hátra a kanapén és elmerengtem vajon, milyen lesz az első találkozás a fiúkkal, egyáltalán kedvelni fognak? Néhány dolgot hallottam róluk újságokból, a televízióból sőt ismerem pár számukat is, amit be kell vallanom, hogy nem rosszak.

- Helló álomszuszék, már este 10 óra van.

Hallottam meg Li valahonnan messziről jövő hangját, még mélyen álomországban jártam, de hamar kipattantak a szemeim, mikor tudatosult bennem az utolsó három szó.

- Mi? Az nem lehet! - Hirtelen nagyot korgott a hasam ebből tudtam, hogy barátnőmnek igaza van, majd pillantásom a faliórára vetettem, ami szintén nem csalt.

- Jézusom, de elszaladt az idő, és még be is akartam pakolni.

- Semmi baj Aggie, és nyugodj meg, segítek, de először is eszünk valamit, jó?

Liz készített nekem egy hatalmas adag bolognai-t, mellesleg megjegyzem, hogy istenien készíti, finoman olívával és valamivel megspékeli a húst, de nem akarja elárulni mivel, ez talán örök titok marad.

A vacsorám után a szobámat céloztuk meg, ahol minden előkerült a szekrényből, amit elhoztam otthonról és amit azóta vásároltam, hogy ide költöztünk.

Az otthoni ruháimat pakolgatva megrohamoztak az emlékek, visszagondoltam a falucskára, ahol felnőttem, a kutyusomra egy gyönyörű német juhászra, akit két éve veszítettem el. A barátokra a gimire és a fősulira, és most itt tartok, egy új élet kezdetén és várom, hogy mit tartogat számomra. Tudom, hogy lesznek jó és rossz pillanatok, de küzdeni fogok és talán rám talál a régóta várt „szőke herceg” is.

- Figyelj Aggie, szerinted az a gép el tud majd indulni?

- Most ezt miért mondod?

- Hát tudod, van két nagy táska, egy bőrönd és egy kis táska, szerintem azok sem utaznak ennyi cuccal, akik nyaralni indulnak.

- Öhm, túlzásba estem?

- Hát mondjuk a fele is elég lenne és majd vásárolgatsz az úton is.

- Lehet, hogy igazad van. Jó, akkor pakoljunk ki! - Dobtam vissza egyik nagyobb batyumat az ágyra.

Barátnőm egy nem kedves „ugye ezt nem gondoltad komolyan?” nézéssel jutalmazott, de hamar megenyhült, mikor megemlítettem neki, hogy nem is beszéltünk az ő souvenir-ről.

Kikötötte, hogy ne költsek rá sokat, elég csak pár apróságot vennem. Mivel nem vagyok milliomos így abban maradtunk, hogy névre szóló aláírásokkal a fiúktól, és valami szép ruhával fogom meglepni, mikor hazajövök látogatóba.

 ***

Reggel már azt mondhattam, hogy holnap indulunk és most ez egy kicsit megint megrémisztett, így most nem Li-hez fordultam, hanem édes anyukám telefonszámát tárcsáztam, már úgy is fel kellett volna hívnom, hiszen régen beszéltünk.

Egy örökkévalóságnak tűnt mire valaki beleszólt.

- Halló! Hallottam meg anya csilingelő hangját, mindig is szerettem ezt a hangot, amely olyan édes volt, hogy perceken belül el tudtam aludni, ha mesélt nekem.

-  Szia anya! -Üdvözöltem.

-  Kicsim, apu is itt van, kihangosítalak, várj!

-  Rendben!

-  Halló, ott vagytok?

-  Szia Kincsem! Ezer éve hallottam a hangod, annyira hiányzol.

Apának én vagyok a szeme fénye és bármit megtenne értem és azért, hogy boldognak lásson, hiszen az egyetlen nagylánya vagyok. 

Beavattam őket abba, hogy mit érzek, hogy mit tegyek ha úgy érzem, hogy nem megy, és ők csak ennyit feleltek – Csak add önmagad Aggie! A személyiséged, a mosolyod mindig át fog segíteni a rossz pillanatokon, élvezz ki minden percet, amit azokban a csodálatos országokban tölthetsz. Nevess, szeress, és hidd el, hogy viszont fognak szeretni, haa pedig mégsem vagy boldog ott, tudd, hogy ide mindig hazajöhetsz. Hiányzol és nagyon szeretünk! 
Hittek bennem, hittek a sikereimben, és ez nekem többet jelent bárminél a világon.

3. Fejezet: Az öreg hölgy

Megtette hatását az  a sok fránya kaja, amit tegnap behabzsoltunk. Kedvem nem sok volt a felkeléshez, nem mintha szokott volna lenni, de ma pláne nem, ugyanis az éjszaka nagy részét a mosdóban töltöttem...

Semmi probléma nézzünk pozitívan előre, ezeket már a tükörképemnek mondogattam, ami most meglehetősen a hátrányos oldalamat mutatta.  Sosem tartottam magamat egy szépségnek, még Liz-nek sem mondtam de féltékeny vagyok rá... Igen féltékeny, hiszen neki hosszú hullámos vöröses haja mindig gyönyörűen kiemeli meleg mogyoróbarna szemeit és vékony arcát, néha elgondolkodom, hogy igazi vagy csak egy porcelánbabával élek együtt.

Magamról szólva néhány szót, szőke haj, kék szem, ezzel meg is vagyok bélyegezve, a gének, nem tehetek ellenük semmit. Festetni még korainak tartom huszonévesen és mert most is szálkás mindenfelé álló szalmakazallal nézek farkasszemet.

Nos, ahogy bámultam önarcképem eszembe ötlött, hogy nem ártana összeszedni magam és elindulni bevásárolni a „nagy utazáshoz”. Ilyen gondolatokkal „bukfenceztem” le a lépcsőn, a modellszakmában valószínűleg nem állnék meg ezekkel a mozdulatokkal, és nagyon reméltem, hogy barátnőmet nem ébresztettem fel, de mikor ránéztem és hallottam, hogy egy morgás közepette átfordult a másik oldalára, elégedett voltam magammal.

Bevettem a házban az egyik kedvenc helyiségemet, a konyhát, hogy valami diétásat összehozzak magunknak.

Diétás? Meghibbantam én? - Oh bárcsak, de az este miatt inkább tényleg maradtam ennél a „csúnya” és számomra ismeretlen szóból álló valaminél.

Pirítós, tea...  Fantasztikus villásreggeli, nyami.

Már nagyban reggeliztem, igen én, aki délben szokott felkelni, reggel 9 órakor itt ülök a konyhában és reggelizek - ezt valahová fel kell jegyezni... Közben Li is becammogott az étkezőbe és most a porcelánbaba kifejezés elég messze állt tőle, azt láttam, hogy neki sem telt valami jól az éjszakája.

- Jó reggelt! Köszönt kicsit rekedtesen. - Tudtál aludni? Tündér vagy, imádlak a pirítósért! De honnét tudtad, hogy ma reggel erre vágyom?

- Úgy nézek ki, mint aki olyan sokat aludt? Babám szerintem mind a kettőnknek krónikus hasfájása és hasmarsa volt az este folyamán.

- Jó, bocsánat, én csak azt szerettem volna ha örülnél és boldog lennél, de ha még egyszer olyat terveznék, hogy kaja minden mennyiségben kérlek üss le.

- Meglesz! Közöltem morcosan, de persze nem haragudtam. Miért is haragudnék, mert mindketten az 5 éves gyerekek táborát erősítjük?

- Mai tervek? Érdeklődött barátnőm kíváncsian.

- Hát. igazából arra gondoltam, hogy ha leszel olyan aranyos, kedves, eljössz velem vásárolni?

- Nem is tudom... Persze még szép, hogy elmegyek, addig is remélem tudok nézelődni munka ügyben.

Reggeli után gyorsan összekaptuk magunkat és boldogan indultunk el a vásárlási túránkra. Az autóban megint volt alkalmam gondolkodni. Sajnáltam Liz-t, hogy még most sincs munkája és remélem nem érzi úgy, hogy most én valamivel is „másabb lennék” mert nekem van. Fenn áll annak is az esélye, hogy egy hét után megunom és otthagyom az egészet a francba, de nem olyan vagyok aki feladja, sőt inkább maximalista.

Az egy órás út alatt még  kétszer álltunk meg, mert vagy neki, vagy nekem volt „kisebb-nagyobb” problémánk.

A plázában jutott eszembe, hogy a habzsi dőzsi helyett inkább összeírhattam volna, amit vásárolni szeretnék, de már oly mindegy, hiszen itt vagyunk.

- Hol kezdjük? Liz elég kétségbeesettnek tűnt a három szintes emeletet meglátva, így sarkon fordultam és kabátjánál fogva behúztam az első szembejövő üzletbe.
***

Már vagy két órája jártuk a plázát, minden boltba betértünk és persze elmaradhatatlan volt, hogy az idiótábbnál idiótább ruhákat fel ne próbáljuk, közben töretlenül figyeltem Liz számára az álláslehetőségeket is. Hazafelé véve utunkat, azon tanakodtam, hogy hogyan lehet a vásárlásban így kifáradni... Szerintem a boltkórosoknak lehet a legrosszabb a bányászok után.Rávettem barátnőmet, hogy ha már itt vagyunk sétálhatnánk is egy kicsit. A csomagokat bepakolva az autóba elindultunk az egyik irányba, nem volt kifejezetten célunk, ahová el szerettünk volna jutni, csak mentünk amerre vitt a lábunk.

London utcáit róttuk amikor megpillantottam egy kis butikot, kicsit el dugott helyen volt, de ez nem zavart. Nagy betűkkel ki volt írva, hogy eladót keresnek. Nekem sem kellet több, berohantam Li kezét fogva és az eladónál rögtön a lényegre tértem..

- Jó estét kívánok! Köszöntem illedelmesen. - Meg szeretném kérdezni, hogy az az állásajánlat, ami  a kirakatban látható, él-e még?

 Az eladó hölgy kedves volt, nagymamám korban lehetett, elmesélte, hogy nemrégiben elhunyt a lánya, aki segített neki vinni az üzletet, bezárni nem szeretné, a „kislánya” emléke miatt, hiszen az ő álma volt.

Nagyon meghatottak bennünket a néni szavai, és el sem tudtam képzelni, hogy milyen érzés lehet elveszíteni egy gyermeket és sosem szeretném megtapasztalni, hiszen ahogy a néni is mondta „- Nem szabadna egy szülőnek temetni a gyermekét, ennek fordítva kellett volna történnie”

Liz természetesen megkapta az állást, így visszatekintve sajnálom, hogy lerohantam Mrs Brandon-t , talán túl buzgó voltam.

Láttam rajta, hogy szívesen beszélgetne, így nem volt szívem úgy otthagyni, ezért miután közöltem barátnőmmel a terveimet, a néni felé fordultam.

- Zárás után nem tetszik eljönni velünk egy kávézóba, cukrászdába?

Felcsillant a szeme – Kedveskéim, nagyon aranyosak vagytok, hogy kíváncsiak vagytok egy öregasszony életére, de nem kell fáradnotok, megvagyok gyerekek, nem szeretnék a terhetekre lenni.

- Nem tetszik a terhünkre lenni, megszeretném ismerni a ”főnökömet”- Jelentette ki Liz.

Végül sok győzködés árán, ellátogattunk egy kedves kis kávézóba, ami nem messze volt a butiktól. Sokat beszélgettünk mesélt a férjéről, gyermekeiről, sokszor láttam egy-egy könnycseppet megcsillanni a szemében.

A férje volt a mindene, szerelem volt első látásra, amikor összeházasodtak, ő még csak 18 éves volt, John pedig 22, 40 évet éltek boldogságban, amikor is a férje  5 évvel ezelőtt elhunyt.

Elmesélte az utolsó időszakot, hogy a kedvese Alzheimer-kórban szenvedett, ami a szellemi leépülést jelenti. Etetni kellett és tisztába tenni, volt, hogy meg sem ismerte, de kitartott mellette „jóban-rosszban”.

Amikor erről mesélt, úgy éreztem rossz ember vagyok... Képes lennék mindent feláldozni? Tudnám még szeretni? Ezek a gondolatok játszódtak le a fejemben, talán még nem voltam igazán szerelmes, mert igenis mindent meg kell tenned azért az emberért a világon, akit a legjobban szeretsz, nem hozhatod le neki a csillagokat, de boldoggá teheted minden nap azzal, ha vele vagy.

- Mindegy mi történik, jó-e az vagy rossz a szerelem örök, ezt sose feledjétek!

Ezzel a tanáccsal, és kicsit más emberként is tértünk haza.

2. Fejezet: Nutella

Másnap, álmosan és fáradtan nyitottam ki a  szemeimet, gondoltam jó lenne anyuékat is értesíteni a jó hírről, hogy ne aggódjanak, már meg fogok tudni állni a saját lábamon is. Ugyanis még otthon voltam főiskolásként, sokszor mondogatták, hogy abból amit tanulok nem fogok megélni és valljuk be, igazuk volt egy szinten, ugyanis művészeti suliba jártam, ami nem nyűgözte le különösebben őket.

Így egyszer kaptam az alkalmon, mikor meghirdettek egy személyi asszisztensi és rendezvényszervezői kurzust jelentkeztem. A szüleimnek nem mertem elmondani, így a drága jó nagymamám fizette ki a törlendő részleteit és lám, megérte. Ugyanis egy hét múlva elindulok egy világ körüli turnéra, öt igen jóképű fiú társaságában, ahol én leszek az a személy, aki éjjel nappal velük lesz, intézi az interjúkat, rajongótalálkozókat és az egyéb ügyeiket.

Az agytekervényeim kattogását anyukám „hallózása” szakította félbe, végül is még van egy hetem, hogy felkészüljek mindenre.

Abból, hogy én elterveztem, korán kelek, bevásárolok , megnézem a srácokat, internetes ismerkedés, kutakodás, hogy mégse pszichopatákkal induljak neki az útnak, nem lett semmi a délelőtt folyamán, mert hát anya szeret sokat beszélni és kérdezni is. De ezt szeretem benne, hogy érdeklődik, érdeklem, mindent megtenne értem. Ha most azt mondanám neki, hogy 40 fokos lázzal fekszem az ágyban, tuti kapná magát és elutazna hozzám. Mellesleg megjegyzem, hogy ő nem utazott még többet hat óránál.

A kimerítő anya-lánya eszmecsere után végre koncentrálhattam magamra, ami abból állt, hogy felöltöztem és levonszoltam magam a konyhánkba. Lizzy-t nem találtam itthon, így gondoltam elment helyettem bevásárolni. Már megint. Jó, most ebben a szent pillanatban megfogadom, hogy többet nem hagyom, hogy elmenjen, maximum segíteni jöhet velem…

Pillanatnyilag egy oltári kis cuki téglaházban lakunk, amit közösen bérlünk, van egy kisebb kertünk és mindent bézs szőnyeg borít. Számunkra álomház, csak hát az anyagiak, inkább nem is mennék a részletekbe. Most arra koncentrálok, hogy van állásom és minden jó lesz. Habár ebben a pillanatban elképzeltem magam, hogy itt a közeli híd alatt csövelünk és vonszolom magam után a bevásárlókocsinkat… "Na jó, elég ebből Aggie, be ne pánikolj"

Az ajtó kattant és barátnőm mosolygós arcát pillantottam meg.

- Ohh jajj! Ne haragudj, csak hát anya, meg én, meg a kelés, és éhes vagyok!

- Tudom, épp ezért hoztam neked Nutellát, csokit és egy csomó finomságot, hogy még véletlenül se tudj le adni pár kilót, amit, ha jól emlékszem még Szilveszterkor megfogadtál.

- Ne, Liz, muszáj volt felhozni a fogadalmat? Nem lehet azt, hogy nem mondtam ilyet? Mindig csábításba esem. Na várjunk csak! De ekkor már kuncogott barátnőm –Csak nem arra akartál utalni, hogy kövér vagyok?

- Nem Babám imádlak, nagyon csinos vagy! De a végét már elnevette és innen megindult egy harc, egy "véres" Nutella harc, ki tud egymás arcára többet kenni, a végére, úgy jó két perc elteltével elástuk a csatabárdot, persze mert már minden tiszta csoki volt. Apumat idézve: "A tiszta csoki finom.”  A hasunk is fájt már, de nem a sok Netellától, hanem a sírógörcsös nevetésünktől.

A mai napra csajos napot terveztünk, még itthon vagyok, addig rúgjunk ki a hámból alapon. Ami nekünk abból állt, hogy elmentünk a legközelebbi shop-ba, felvásároltuk a tulajdonosokat áruikból, jó enyhe túlzással. Már hazafelé kevésbé tűnt jó ötletnek a fél bolttal hazaindulni, de mint mindig, most is megoldottuk.

Az este további részét csöpögős filmekkel és vígjátékokkal tarkítottuk, közben nagyokat beszélgettünk és „zabáltunk” ennyit a diétámról.

Lizzy elmesélte, hogy tetszik neki egy srác, akit a helyi szupermarketben ismert meg. Igen így jár az, aki eljár vásárolni néhanapján, hogy egy aranyos srác elkéri a telefonszámát. Bezzeg én... Minap futás közben nekiütköztem valakinek, már elképzeltem a jelenetet mikor felállok, hogy hogyan fog kinézni, kék szemei szőke haja lesz és a következő mondat hagyja el a száját "Ugye jól vagy és nem esett semmi bajod? Esetleg elkérhetném a telefonszámod vagy hazakísérhetnélek?” De nem, nem így történt, ugyanis mikor felálltam és szembe néztem az illetővel egy kedves 60 év körüli öreg úr volt, aki nagyon kedves volt és még a közeli cukrászdába is meghívott, persze nem akartam elutasítani. Ilyen az én szerencsém, már csak reménykedem, hogy egyszer eljön értem a szőke herceg, ha nem is fehér lovon, de eljön.

Nagy ábrándozásaimban teljesen elfelejtettem, hogy barátnőm is itt van velem, és a sztori felét majdnem kihagytam, mert szeretek bambulni.

- Na mit szólsz?

- AAhh, ööö, ez nagyszerű, izgis love sztori! "Ennyi, csak ennyit tudok mondani Liz álom pasijára?"

- Na jó, mikor vesztetted el a fonalat?

- Hát, izé, szóval, a negyedétől...

- Babám, tudom, hogy minden rendben lesz, nem kell félned, hogy elszúrod vagy ilyesmi.

- Igen, tudom! Nem mertem elmondani, hogy a szőke herceget vártam még ő élménybeszámolót tartott.

Öt óra filmezés, négy zacskó chips, két üveg bor után, én a kanapé egyik felében, Liz a másik felében horkolva aludtunk, vagyis csak aludtam volna... Így alaposan betakargattam barátnőmet, én pedig a hálóba indulva reménykedtem, hogy végre összejön az a nyavalyás alvás, amit annyira szeretek.

1. Fejezet: Az állásinterjú

"Jól van, jól van, semmi baj" Próbálom magam nyugtatni, miközben belül majd felrobbanok. Biztosan nem lesz semmi baj, hiszen miért is lenne? Miért? 
- Lizzy, haladj már könyörgöm!
Nos igen, mi és a hatásos érkezés, kéz a  kézben járunk. 
-Jó, már kész vagyok, csak ne kiabálj!
-Oké, bocsánat, csak egy kicsit ideges vagyok, hiszen ez az első állás interjúm, amióta, ideköltöztünk Londonba, vagyis London mellé egy gyönyörű kis városba Harrow-ba.  Csodálatos műemlékei és környezte van. Egy órányira fekszik az angolok életének központjától. 
Már hat hónapja, hogy elhagytuk a szülői házat az egyik legkedvesebb barátnőmmel Lizzy-vel. 
Két kicsi lány álma elindult azon a bizonyos napon, amikor útra keltünk. A szüleink a tűztől és víztől is óvtak bennünket, de felnőttünk és ezt el kell, hogy fogadják.
Most pedig itt ülök egy taxiban, én Agatha Brightmore, jobbomon Lizz-el, kéz tördelve, idegesen, hogy tetszeni fogom-e, meg fogok-e felelni? Ilyen gondolatok kíséretében szálltam ki a taxiból, amikor is megérkeztünk a célállomáshoz.
- Semmi baj drága, minden rendben lesz. Bemész és lebokszolod őket. Hiszen okos vagy, kedves és lenyűgöző a személyiséged.
Na igen, Li mindig tudja, mit kell mondani, habár ettől sem lettem jobban.
Mikor bementünk a hatalmas épületbe, amelyhez egy üvegpalota kis miksa volt, egy kis vékony hang megszólított.
- Elnézést, segíthetek? 
Annyira zavarban voltam, hogy hirtelen a nevem is elfelejtettem. Mikorra feleszméltem, már egy recepciós pultnál álltunk, de megdöbbenésemre most sem jött ki hang a számon, így barátnőm gyorsan mentette a menthetőt, ő válaszolt helyettem, hogy még véletlenül sem nézzenek minket totál hibbantnak.
- Agatha Brightmore! Szólalt meg barátnőm. -É s Mr. Paul Higgins-hez van időpontunk.
- Értem! Kérem menjenek fel a második emeltre és ott forduljanak jobbra, a kollégám várni fogja önöket.
Megköszöntük a segítséget és egy mély sóhaj kíséretében indultam meg barátnőm után. Nem mertem tovább mondogatni neki, hogy én ehhez semmi vagyok, meg így vagyok rossz és úgy... Sajnos az önsajnálatban mindig is nagyon jó voltam.
Nem tudom mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki beszélhessen a leendő főnökével, körülbelül másfél órája ülök egy helyben és mardos az ideg. Olyan ez, mintha vallatásra vinnének, vagy a dokinál várnék, mert ott szokták ilyen sokáig várakoztatni az embereket.
Gondolatmenetemet az ajtó nyílása szakította félbe, egy aranyos, olyan harmincas éveiben járó, hölgy nyitott ajtót és kérte, hogy fáradjak beljebb.
Barátnőm megfogta a kezem, és  egy "szorítok" szó után utamra engedett.
***
A megbeszélés gyorsan lezajlott, nyugodt szívvel jöttem ki, és majdnem sírtam, hogy végre túl vagyok rajta, ha az érettségi és a vizsgák nehezek voltak, akkor ez tonnás volt egy mérőskálán.
Li rögtön elém sietett és várta, hogy végre megszólaljak.
- Hogy ment, kedvesek voltak? Mert ha nem, visszamegyek és szétrúgom a popójukat.
Én már csak nevetek  rajta, hogy milyen kis szeleburdi tud lenni, de jó tudni, hogy itt a nagyvilágban, ahol magam kéne, hogy boldoguljak, van mellettem valaki, akire támaszkodhatom.
- Hát, Szívem szuper volt! Kedvesek voltak, és még meg is dicsértek.
És akkor, elmondtam neki mindent az elejétől a végéig, hogy tudom-e hogy nehéz lesz, sokat kell majd utazni. Majd megkérdezték, hogy tudom-e azt, hogy ez egy kiváltságos állás, mert rajtam kívül még másik két hölgyet hívtak be, az önéletrajzok alapján, és erre nagyon büszke voltam. Úgy éreztem, hogy ez az, végre valami, ami sikerült.
- Szóval, Liz a történet vége az, hogy nagyon sajnálom, de jövő héttől kevesebb időt tölthetek veled, ugyanis MEGKAPTAM az állást!
- UUUUU gratulálok! Tudtam- tudtam, borult nyakamba a kis dilisem. Ugye megmondtam? Ugye- ugye? 
- Liz, minden oké? Kérdeztem tőle bohókásan, mert totál hülyének néznek.
- És, kit érdekel...! Nézzenek hülyének, ilyen vagyok sajnálom. 
***
Éjszaka az álommanóm sehogy nem akart eljönni hozzám, pedig jöhetett volna, mert nagyon fáradt voltam. Álmatlanságomban volt időm átgondolni a mai napot és a közeljövőt. Tudom, hogy mit vállaltam, mármint remélem, mert 5 fiú második anyukájának lenni nem lesz könnyű feladat, ezzel együtt egy darabig a barátaimat is hanyagolnom kell, akik nagyon fontosak számomra, és a szerelmet is… Meglátjuk mit hoz a holnap.